Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-31 / 203. szám
1996. AUGUSZTUS SÍ; SZOMBAT Az ország pótolhatatlan veszteséget szenvedett Bene János Hunyadi Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halálával szétesett az erős, központosított magyar állam. A hatalomért egymással marakodó főúri és köznemesi csoportok villámgyorsan felszámolták á nagy király művét, kezükbe kaparintották A mohácsi csata (korabeli miniatúra) a királyi jövedelmeket s szélnek eresztették a híres fekete sereget. Az új uralkodó, a Jagelló-házból származó II. Ulászló (1490-1516) üres államkincstárat és óriási adósságokat talált csak megkoronázása után. Uralkodása alatt az igazi védelmet nyújtó déli kettős végvárrendszer jelentősen meggyengült. Az egyre elhanyagoltabb erődítésekbe mind kevesebb katona került, a felszerelés tönkrement, a falak lepusztultak. A kisebb erődítményeket lassan kiürítették, s így a nagyobbak is lassan elszigetelődtek az ellenséges területek közvetlen közelében. A hatalmas déli szomszédba Török Birodalom egyelőre nem mozdult errefelé, mert összes erejét a keleti hódításai kötötték le, de mindenki számára világos volt, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik az oszmánok támadása. Ez a veszély 1520- tól vált valóssá, amikor a későbbi nagy hódító, II. Szulejmán (1520-1566) került a szultáni trónra. A korábbi békét megerősíteni óhajtó török követeket azonban II. Lajos (1516-1526) király budai udvarában máig is érthetetlen okból őrizetbe vették. A Porta természetesen nagy felháborodással fogadta a hírt, s Szulejmán kijelentette: „...Célom..., hogy a rossz úton járó tévelygők menedékhelyeként szereplő dölyfös királyt megalázzam és megtörjem.” Az ifjú szultán 1521. május 18-án indult el Isztambulból. Először Szabácsot vette ostrom alá, melyet a százfős őrség nem sokáig tudott védeni. Ezután a török had a végvárrendszer kulcsát, Nándorfehérvárat vette ostrom alá. A 600 védőből hamarosan csak 72-en maradtak, akik a szabad elvonulás fejében megadták magukat. (Később őket is lemészárolta egy utánuk küldött török csapat.) A vár el- estével nyitva állt az út az ország szíve felé! A török veszedelem hírére II. Lajos hadba hívta ugyan a mozgósítható erőket, de mire azok összegyűltek, a várak már elestek. A 60 ezer fős sereg jelenléte azonban megállította a szultánt, aki nem is nyomult tovább az országba, hanem az elfoglalt területeket megerősítve hazaindult. Senkinek nem lehetett azonban kétsége afelől, hogy rövidesen visszatér... Bár a magyar országgyűlés határozott intézkedéseket hozott a hadsereg felállításáról, de a végrehajtás késett. Az egymással továbbra is marakodó köznemesi és főúri pártnak egyetlen célja volt csak, hogy a saját hatalmát és befolyását minél inkább megerősítse a má,sik rovására. Legtöbbet talán még a pápa tette az ország megmentéséért. Budai követe, Antonio Giovanni da Burgio bárón keresztül pénzt küldött és engedélyezte, hogy az egyházi javakat is a török elleni védelemre fordítsák. A sok hamvába holt tervből, rendelkezésből egy vált be igazán: Tömöri Pál kinevezése kalocsai érsekké és alsó-magyarországi főkapitánnyá. Az egykori kúriai jegyző, kincstári tisztviselő, majd a királyi udvar erős embere csak a budai udvar által kieszközölt pápai parancsra hagyta el a ferences rend esztergomi kolostorát, hogy új állomáshelyét, élete első főméltóságát elfoglalja. 1523 júniusában érkezett meg Péterváradra, s alig két hónap múlva az első vereségekből már megérthették a másik oldalon, hogy a magyar védelem megváltozott. Ezek a sikerek sem tudták azonban megakadályozni, hogy a következő években a törökök tovább szélesítsék a Nándorfehérvárnál támadt rést. A magyar udvar jó előre értesült az 1526-ra tervezett szultáni hadjárat előkészületeiről. Még 1525. végén vagyonával és családjával bebocsátást kért az országba Bakics Pál szerb vajda, aki elmondta, hogy a szultán nem nyugszik addig, amíg Budát el nem foglalja. A király utasítja is Batthyány Ferenc horvát bánt, hogy tartsa készenlétben a tartomány haderejét, de a fősereg megszervezése késik. Tömöri hiába könyörög pénzért, hiába fenyegetőzik lemondással, pénz nincs, s az ország urai is mással vannak elfoglalva: április 24-ére, Szent György napjára országgyűlést hívtak össze a Rákos mezejére. Ez tartja most izgalomban a kedélyeket. Természetesen megint csak nem a török elleni harcról folynak a viták, a pártharcok és személyi kérdések előbbre valók mindennél. Május 9-én ezt írja Bur- gió nuncius a pápának: „...ma van a diéta utolsó napja, s eddig az óráig az ország védelmét szóba sem hozták...” A diéta megnyitása előtt egy nappal pedig a szultán is elindult Isztambulból, s június 30-án érkezett meg Nándorfehérvárhoz. Bát- hori István nádor a Szávához sietne, hogy az átkelést megakadályozza, de senki sem hajlandó követni a király hadbaszállásá- ig. Tömöri egy július elején a királyhoz írott levelében így jellemzi a helyzetet: „»..Nem uralkodik itt más, bocsásson meg a szóért, csak a császár, hogy pusztítaná el az Isten...”, mert „...felséged és az urak még a lovak lábát sem patkoltatták meg... Mert tudnia kell szent Felségednek, a hidat II. Lajos magyar király a császár nem azért verette, hogy vásárt tartson...” A szultán tehát számottevő ellenállás nélkül kelt át a Száván, majd a Dráván és jutott el augusztus 29-re a mohácsi síkra. Serege több mint 100 ezer főből állt, de ebből csak mintegy 60 ezer volt a harcos. Időközben, július 20-án a király is elindult Budáról, s augusztus 6-án táborba szállt Tolnánál. Mivel a sűrűn lakott síkság nem látszott alkalmasnak a lovascsatára, augusztus 14-én tovább vonult dél felé. Mohácsnak. Itt találkozott 1526. augusztus 29-én a két sereg, itt vívták meg azt a csatát, mely évszázadokra meghatározta a magyarság sorsát, s amely ütközet a törökök elsöprő győzelmével végződött. A magyar sereg már a hajnali órákban elfoglalta készültségi helyét Mohácstól mintegy 7 kilométerre délre a szekszárdi apátság Földvár nevű helységével szemben. A tábortól balra a csatamező és a Duna között széles és mély mocsár húzódott. A magyar hadrenddel szemben félkörben elnyúló domb emelkedett, a törökök ennek aljában állították fel ágyúikat. A 25 ezer főnyi magyar sereg nehézlovasságának java része és a 10-12 ezer gyalogos zöme képezte az elTörök harcos Korabeli ábrázolás Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása Belánszky-Demkó Péter reprodukciói ső harcrendet, jobb szárnyon Batthyány Ferenc horvát bán, a bal szárnyon Perényi Péter temesi ispán parancsnoklásával. A főként gyalogosokból álló centrumot a két főparancsnok: Tömöri Pál és Szapolyai György irányították. (A másik fővezér Szapolyai János erdélyi vajda lett volna, de ő az ellentétes parancsok miatt nem érkezett meg a csatamezőre.) A mélységében és szélességében tagolt második harcrend a király, a főméltóságok és a főpapok bandériumaiból állt. A király mögött 1000 vértes sorakozott fel, a két szárnyon könnyűlovasok és gyalogosok. Fülledt, nyár végi nap volt, s a törökök, akik a hosszú meneteléstől kifulladva érkeztek meg, nem is akartak már aznap csatázni. Amikor délután négy óra körül az elől haladó ruméliai hadtest megkezdte a leereszkedést a dombról és a táborba szálláshoz készülődött, Tömöri támadásra rendelte ellenük az első harcrend jobb szárnyát, majd a centrumot. A szélvészként rohamozó lovasság, nyomában a gyalogsággal áttörte magát a ruméliaia- kon, ám ekkor az ágyuk és a janicsárok elé került. A túlzottan magasra irányzott ágyúgolyók felettük repültek el ugyan, annál nagyobb kárt okozott bennük a janicsárok puskatüze. A sikeresnek induló támadás láttán Tömöri a második harcrendet is támadásra rendelte. Brodarics István, szerémi püspök és kancellár, aki maga is részt vett a csatában azt írta, hogy amikor a roham előtt a király fejére feltették a sisakot, „...abban a pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét.” Ugyanakkor a ruméliai hadtest mögött már feltűnt és erősen jobbra kitért az anatóliai hadtest, lekötve ezzel a magyar jobb szárnyat. Az első harcrend rohamának kifulladásával a harc nem csata többé, hanem a magyar sereg szétszóródott részeinek küzdelme az életért. Az életéért küzdött a névtelen zsoldos, a hadrakelt nemes, a király és az országos méltóságok. Az első rohamtól eltelt másfél óra múlva már általános lett a futás, kinek menedéket nyújtott, kit örökre eltemetett a környéken elterpeszkedő mocsár. Kit elfedett az üldözők elől, kit elborított az estefelé megindult hatalmas zápor. Futott a király is, s a megáradt Csele-patakon átugratva leesett a lováról és nehéz páncéljával az iszapban elmerülve megfulladt. Tömöri nem menekült. Holttestét a csatatéren találták meg, s levágott feje másnap a török tábor „fődísze” volt. Az ország e másfél-két óra alatt pótolhatatlan veszteséget szenvedett: meghalt a király, 7 püspök, 28 főúr, 14 ezer katona, s ami még szörnyűbb, végleg elbukott a középkori magyar állam, és az ország jelentős része hosszú évszázadokra idegen uralom alá került. A mohácsi csata Napkelet • A KM hétvégi melléklete
