Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-03 / 181. szám
MAGÁNVÉLEMÉNY A sóúton Egy gólya álldogált az úton. Még elröpülni sem tudott, olyan hitetlenkedve szemlélte a Vál- lajról Csanálos- ra vezető úton, hogy gépkocsik zaja töri meg a máskor háborítatlan csöndet. Ha a kis kelepelő nem lenne itt, azt mondhatnánk, a madár sem jár erre. Legfeljebb néha. Vállaj és Csanálos között évente 2-3 alkalommal, csak ideiglenesen megnyílik a határ. Az a határátkelő amelynek állandósításáért évek óta küzdenek az ott lakók. A két település egymástól két kilométerre található. Rokonok, barátok laknak a felgereblyézett senki földje két oldalán. Ha rokonlátogatásra szánják magukat, akkor száztíz kilométert kell utazniuk, hogy Csenger- simán keresztül eljussanak egymáshoz. 1990 márciusában vált itt szabaddá először az út. Talán nem véletlen, hogy éppen a Nyírbátori Zenei Napok adta az apropóját az ideiglenes határnyitásnak. Azóta évente rendeznek koncerteket, találkozókat mindkét oldalon. A zene bontogatja a képzeletbeli falat, az a zene, amely két ország között a legközösebb nyelv, a legnagyobb kapcsolat. A vállaji önkormányzat anyagi áldozatokkal is hozzájárul a határnyitás lehetőségéhez. Kiépítették a szükséges infrastruktúrát, a határig vitték a gáz-, víz-, villany-, telefonvezetéket. A háromnapos ideiglenes határnyitás költségeit — ami nyolcszázezer forint — szintén ők állják. Idecsalogatják az illetékes szakembereket, hogy meggyőzzék őket az átkelés szükségességéről. Miért ütköznek mégis falakba kérvényeikkel? Földrajzilag is indokolt lenne itt a határ kiépítése, hiszen a vállaji út a megye tengelyében halad, s ez a legrövidebb Románia felé. Ez volt a valamikori sóút, amely Erdélyből vezetett hozzánk. Az utóbbi időben szinte már elfelejtettük, hogy vonatközlekedés is van itt a két ország között. Igaz, nagyon kevesen vették eddig igénybe, hiszen az utóbbi hetekig csak kishatárátlé- pővel volt használható, s nálunk nem adnak ki ilyet Romániába, másrészt pedig nemzetközi tarifát számoltak, s a hat kilométeres út Agerdőmajor és Nagykároly között 1200 forintba került. Szerencsére mindez megváltozott, s a vonatközlekedés olcsóbbá, és mindenki számára hozzáférhetővé vált. Az ország nyugati határállomásait figyelve elgondolkodhatunk rajta, hogy Ausztria felé hány új határátkelő nyílt az utóbbi években, s milyen modern, többsávos közlekedést alakítottak ki. Talán a szatmári vidék is megérdemelné, hogy a kormányok jobban odafigyeljenek ránk, s ne nehezítsék politikai szempontokkal azt, ami emberileg nagyon is egyszerűnek tűnik. Szondi Erika AKTUÁLIS INTERJÚNK Dr. Geszti Éva: Egyéni tragédiák tucatjával szembesülünk naponta Balázs Attila felvétele Életünkben legalább egyszer mindannyian vendégeskedhetnénk a kórház idegosztályán, amikor megoldhatatlannak látszó helyzetbe kerülünk. Van, aki önerőből vagy szakember segítségével képes kikapaszkodni a válságból, de van, akinek felőrlődik az ereje a küzdelemben és elveszti az önmagával vívott csatát. A társadalmi, gazdasági átalakulás olyan értékvesztést vont maga után, amelynek a lelki terheit cipelni nem mindenki egyformán erős. Mit tehet az egyén a saját szintjén, hogy megőrizze nyugalmát, s képes legyen okos döntéseket hozni a sorsa alakításában? Miként támogatja az egészségügy ezt a törekvést, hol lép, léphet be a segítő folyamatba az orvos? E kérdésekre kértünk választ dr. Geszti Éva főorvostól, a megyei kórház ideggyógyászati osztályának megbízott vezetőjétől. □ Amerikában divat pszichiáterhez vagy analitikushoz járni, akivel a paciens elemzi a problémákat és közösen keresnek azokra megoldást. Nálunk eljönnek-e ide az emberek, vagy még mindig munkál bennük a meg- szólástól való félelem? — Messze vagyunk mi még ettől, pedig felelősséggel állítom: mindannyian kerülünk olyan helyzetbe legalább egyszer az életben, hogy nyugodtan befektethetnének az idegosztályra. Hogy mégsem lesz mindenki a mi betegünk, több oka van. Huszonhárom éve dolgozom itt, még a nemrégiben elhalálozott Pintér főorvos úrral egyszerre kezdtük az ideggyógyászati ellátás megszervezését. Évtizedekkel ezelőtt olyan elhanyagolt betegek kerültek hozzánk, hogy nem csupán egyetlen kórkép miatt kellett őket felvenni az osztályra. Mára javult a helyzet, nagyobb az igény az egészségre, a jó közérzetre. A magánrendeléseken megjelenők nyolcvan százaléka lelki és nem szervi eredetű idegi panasz miatt megy orvoshoz. Ugyanakkor még mindig nyomon követhető az önértékelési hiba, az ember — ha szabolcsi, szatmári, beregi gyakran Mifelénk még nem jellemző, hogy pszichiáterével beszéli meg valaki a problémáit, yy érzi azt, hogy kevésbé értékes, mint a nyugaton vagy a Dunántúlon élő társa. Ezt az érzést a központi intézkedések is erősítik a keleti vidékeken élőkben. Tehát mifelénk még korántsem beszélhetünk olyan divatról, hogy a pszichiáterével beszéli meg valaki a problémáit. □ Túlhajszoltság miatt gyakori a stressz, a kilátástalanság pedig melegágya a depressziónak. Van, aki tablettákkal szeretné rendezni a gondjait, de paradox módon éppen a nyugtátokat nem támogatja az egészségbiztosítási pénztár. Kiléphetünk-e a mókuskerékből, hogy ne következzenek be a pszichés okokra visszavezethető szervi megbetegedések ? — Ha egzisztenciális biztonságban élnének az emberek — biztos vagyok benne — a kórházakban feleannyi beteget kezelnének. Az osztályunkon a 80 betegből jó, ha húsznak van állása, a többi rokkant- nyugdíjas vagy leszázalékolásra vár. Látjuk, hogy nem kevesen egyszerűen menekülnének a rokkantnyugdíjba. Mert az bármennyire kevés, legalább minimális biztonsággal kecsegtet. A teljes kilátástalanság pusztítja a lelket, s előbb-utóbb szervi elváltozást is okoz. Van olyan érzésem, hogy tőlünk várnák el a társadalmi problémák megoldását. Pedig, s ez nyilvánvaló, az orvosnak nem ez a dolga. Mi tükröt tartunk a beteg elé — ha elég erős, hogy belenézel Ezek szerint a társadalomnak, a kormányzatnak kellene másképp közelíteni a kérdéshez? — így igaz. Szerintem, ha az ideggyógyászatra költött pénz feléből új állásokat hoznának létre és a jelenleginél többen élvezhetnék a minimális létbiztonságot, nem kellene ennyi embernek neurotikus panaszokkal bajlódnia. De tény és való, hogy a társadalomra, a kormányzatra mi, orvosok nem, vagy csak igen áttételesen tudunk hatni. Viszont kapaszkodót nyújthatunk a betegeknek azzal, ha konfliktusmegoldási módokat ajánlunk. Relaxációs gyakorlatokat végeznek itt, amelyek bármely úgymond egészséges embernek is fizikai erőt, bölcsességet, lelki tartást adnak. Emellett érdeklődési körének megfelelően azt mondjuk, fessen, hallgasson zenét, s ne a kocsmát, a drogot válassza. □ Márpedig sokan menekülnek a káros szenvedélyek élvezetébe, hogy átmeneti oldást keressenek gondjaikra. S ebből szinte törvényszerűen folytatódik az önpusztítás. A mi megyénk sajnálatosan élen jár ebben... — Ráadásul a primitív módszereket választják, mérget isznak, kötelet kötnek a nyakukba, leugranak az emeletről. Nincs olyan ügyelet, hogy ne kelljen ellátni számos szúrt sebet. Szinte nem hiszik el a dunántúli kollégák, hogy a szóváltást rendre késeléssel „döntik el” egyesek. Az agresszivitás, az önismeret hiánya pedig naponta szüli a konfliktusokat. S nem tudunk mit kezdeni a megyében a nagyarányú alkoholizmussal, amely szinte törvényes kábítószerként zúzza szét az egyéniséget, rombolja a családi és a társadalmi kapcsolatait. A mértéktelen alkoholfogyasztás következményeivel naponta találkozunk az idegosztályon. De hiába kezeljük a beteget, ha ő maga nem tud vagy nem akar változtatni, s alkoholfüggőségben szenved. □ Érdekes hírt röppentettek világgá Atlantából: az olimpia kerékpáros elődöntőjében rajthoz állt egy fiatal, aki korábban 21 évesen epilepsziát kapott, bevonták a jogosítványát és a kerékpározást javasolták számára. Ön neurológus, pszichiáter, és az epilepszia szakrendelést irányítja évek óta. Létezik ilyen látványos javulás széles körben? — Hetente hatvan beteget gondozunk, de itt is az a legnagyobb problémánk, hogy hiába lenne szakmailag indokolt a gyógyszereket korszerűbbre, hatásosabbra cserélni, mégsem tehetjük meg. Ezeket az életmentő gyógyszereket általában 90 százalékban támogatja az egészségbiztosítás, de az epilepsziások jó részének még a tízszázalékos térítés kifizetése is gondot okoz. Megdöbbentő hallani, hogy az agyvérzéses idős asszony, takarékosságból csak minden második nap vette be a gyógyszerét, különben nem tudta volna támogatni a felnőtt, munkanélküli gyermekét. Egyéni tragédiák tucatjával szembesülünk naponta. S hiába a lelkiismeretes orvos, a társadalmi, szociális, egzisztenciális problémák megoldása nem a mi asztalunk. Marad a túlélés, s az a szándékunk, hogy a nehézségekből minél többször ép lélekkel jöjjön ki a beteg. i** * St 1/ ^ Marad a túlélés, s az a szándékunk, hogy a nehézségekből ép lélekkel jöjjön ki a beteg, yy zen —, s megmutatjuk neki, tesztek segítségével a saját helyzetét. Például azt, hogy tüneteinek hátterében az idegeskedés, a stressz, a jövőtől való félelem, a bizonytalanság érzése áll, s ezeknek a megszüntetését kizárólag ő képes megtenni. Az orvos segítsége abban állhat, hogy a gyógyszerekkel olyan javulást érjünk el, amelyben önálló döntésre képes a beteg, hisz a döntés jogát és felelősségét nem vállalhatjuk át. Életvezetési tanácsokat adhatunk, de minden betegnek saját magának kell tisztába jönnie önmagával, a helyzetével, a lehetőségeivel. Gyógyulása kizárólag attól függ, mennyire akarja azt és milyen mértékben hisz ebben a folyamatban. □ Tehát akarni kell a gyógyulást. Ha valaki a rokkantsági nyugdíjat mint mentsvárat képzeli el, akkor tudat alatt lemond a gyógyulási szándékról? ** Az agresszivitás, az önismeret hiánya naponta szüli a konfliktusokat. — Ma már nemcsak az orvosok tudják, hanem a természetgyógyászati módszerek széles körű terjedésével egyre többen ismerik fel azt az élettani törvényszerűséget, hogy amit gondolatban elképzelünk, az előbb-utóbb megjelenik az életünkben. Tehát aki hónapokon át egyetlen reménynek a leszázalékolást véli, mindenféle betegséget, tünetet keres magában, az az ember, sajnos, lassan, de biztosan, meg is találja ezeket. A gondolatai betegítik meg valójában. Tóth Kornélia A gyógyulást akarni kell Amit gondolatban elképzelünk, az előbb-utóbb megjelenik az életünkben
