Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-17 / 193. szám
2996. AUGUSZTUS 17., SZOMBAT Napkelet • A KJVi ünnepi melléklete A megrendelt szobrot még kettő követte István király és Szabolcs vezére A nyíregyházi megyeháza építésének befejezésekor, 1892-ben még nem volt szó az épület homlokzatán kiképzett fülkék „hasznosításáról”. Ezek egyébként is inkább csak afféle díszként szerepelnek: a síkfelületek egyhangúságának, egyformaságának fellazítására. Alpár Ignác, az épület tervezője a kor szokását is követve gyakran alkalmaz ilyeneket. Az itthoni többi Alpár-tervezte középületen is megtalálhatók: az evangélikus központi elemi iskolának északi és déli zárókiugrásain kétszer két fülke látható ma is; nem érződik ott semmi hiány. A Korona- szállodaegyüttes nyugati, főhomlokzatán, az egykori nagyterem magas ablakai mellett a fülkékben nagy díszes vázákba dús virágcsokrok kerültek az épületszobrász jóvoltából — kezdettől, 1895-től fogva. Visszatérve a megyeházára: a múlt század ’80-90-es éveiben országos mozgalom indul, hogy a nemzeti történelem és irodalom jelentős alakjainak impozáns szobrokat állítsanak szerte a hazában. Előbb a fővárosban tanuló szabolcsi diákok kezdeményezik, nem utolsósorban Vietórisz József hangadása nyomán, hogy itthon Bessenyei György emlékét kellene így megörökíteni. Az 1890-es évek elején már helyben is folyik a szervezkedés. Kiírják a pályázatot és nagytekintélyű szakértőket kérnek fel a zsűrizésre, azzal a szándékkal, hogy a „tartósan megmaradó emlék” méltó helyet kapjon a millenniumi ünnepségek sorában. 1896 elejéig azonban csak a nagy számmal befutott pályázatok elbírálására kerülhetett sor: a kivitelezést Kallós Edére bízták. Ugyanakkoriban, 1896 februárjában hozott határozatot a vármegyei közgyűlés, hogy a ház homlokzatán lévő két üres fülkébe — ugyancsak az ezredéves ünnepség alkalmából — helyeztessék el Szabolcs vezér és Szent István két méter magas szobra. Az alispán kapott felhatalmazást, hogy az éppen kéznél lévő Kallós Edétől rendelje meg az emlékműveket 500 forintos áron. — Ezek az ünnepi évben nem készültek el, majd csak 1897 decemberében érkeztek ide a szobrokat tartalmazó ládák. A Szent Istvánt ábrázoló szoborral meg voltak elégedve: ezt fel is helyezik a homlokzat felől nézve baloldali fülkébe. A másik láda tartalmával szemben heves tiltakozás keletkezett: ebben ugyanis egy szintén koronát viselő királyi alakot találtak — a megyének nevet adó Szabolcs vezér helyett. Az azonnali visszautasításra Kallós azzal védekezett, hogy ő a szobrok alkotásakor alkalmazkodni kívánt az egész épület szimmetrikus felfogásához. így disszonánsnak tartotta, hogy az ünnepélyes főbejárat feletti díszes ablakok oldalán a koronás királlyal szemközt egy másképpen öltöztetett, pogány vezér szerepeljen, ezért szánt ő oda is egy királyt; éppenséggel Aba Sámuelre gondolva... (Nyírvidék, 1897. december 19, 26). A megrendelők szava döntött; a következő évben már helyére került Szabolcs vezér is. Látható azonban így is a szobrász szimmetriatörekvése. A két alak a külső jobb, ill. bal lábával lép előre; ez a karjuk behajlítva: István az országalmát tartja, Szabolcs a párduckacagányát fogja össze. Első királyunk másik keze a kardja markolatán, Szabolcsé a buzogányával kész a harcra — mindketten látható indulattal, s ezt tükrözi fejük állása, arckifejezésük is. — Egyébként István ünnepélyes királyi díszben áll, Szabolcs a lovas életmódhoz méltó harci öltözetben. — Ez a fajta ábrázolás aligha korhű, inkább a XIX. század visszavetített ízlése szerinti gyakorlat — mint pl. az 1896-ra készült Feszty-féle körképen, ahogy manapság újra látható Ópusztaszeren. Ide kívánkozik néhány adat magáról a művészről. Kallós Ede (1866-1950) a szobrászmesterséget Budapesten és Párizsban tanulta. Ez utóbbi városban festette róla nevezetessé vált portréját az akkor, ott vele tanuló Ferenczy Károly, 1889- ben. Fiatal korától sikeres szobrász, készített kisebb-nagyobb köztéri emlékműveket, szobrokat, realista és allegorikus síremlékeket. Még nincs 30 éves, amikor első lett az idekerülő Bessenyei szobor pályázatán. 1903-ban kezd foglalkozni legismertebb alkotásával. Ekkor nyeri meg a budapesti Vörösmarty-szoborra kiírt pályázatot, az építészmunkát tervező Márkus Gézával együtt. A szoborcsoport kialakításáA megyeháza Balázs Attila felvételei hoz Kallós a valamivel fiatalabb barátját, kollégáját, Teles Edét kéri fel. A franciás szecesszió hatását tükröző nagy tömegű emlékművet majd 1908-ban avatják fel a forgalmas belváros egyik szép környezetű terén. Végül még néhány szó: Kallósnak a harmadik, a Bessenyeit ábrázoló nagy alakú szobráról. Hogy csak majd 1899-ben avatták fel, abba belejátszott még az is, hogy az előző évben már ideszállított alkotást nem lehetett ünnepélyesen felavatni az Erzsébet királyné meggyilkolása miatt elrendelt országos gyász idején. Akkor a vármegyeháza elé állították fel, — ezzel is jelezve, hogy a város és a megye lakosságának együttes áldozatkészsége tette lehetővé az elkészíttetését. Az első világháború után hasonló körű gyűjtés nyomán az elesett hétezernyi megyei áldozat emlékét kívánták megörökíteni. Ennek elhelyezésére is ugyanezt a helyet találták a legalkalmasabbnak. Egy évnél is hosszabb vita alakult ki: eredménye a ma is látható helyzet. Bessenyei szobrát áttették a Széchenyi utca északi oldalán elterülő park szélére, akkor még sudár jegenyefák karéjába, Kisfaludy- Stróbl jelentős szoboregyüttese pedig 1928-bap az akkoriban alacsony-bokros környezetbe került az előbbi helyére. — Többeknek nem tetszett ez az áthelyezge- tés, panaszukat eljuttatták az akkor már idősödő Kallóshoz is. Egy városi delegációval Kardos István kultúrtanácsos vitt békéltető olajágat, de a művészt nem találták a lakásán. Ezután ünnepélyes levélben hívták meg: jöjjön el és véleményezze szobra új környezetét, legalább utólag. Hamarosan meg is történ a vizitáció, s ahogy az egykori újságcikk tudósít: tetszett neki a fás, lombos, intimebb környezet, kijelentette: „boldog vagyok, hogy erre a helyre került a szobrom.” (Nyírvidék, 1928. július 28.). Margócsy József A Királyné ünnepe, Nagyboldogasszony napja Károly ' A trón várományosának, Imre hercegnek váratlan, tragikus halála igen nehéz, csaknem kilátástalan helyzetbe hozta az uralkodót. Ki legyen az utóda, ki képes befejezni nagy művét? Ki biztosíthatja a magyarság továbbélését a Kárpát-medencébe? Kire bízhatná nemzetét? A magyaroknál hagyományos hatalomöröklési rend szerint a trón várományosa az Árpád nemzetség egyedüli nagykorú férfitagja, Vazul (Vászoly) lett volna, akit azonban a király kénytelen volt „fiatalos kicsapongásai és balgasága miatt, hogy megjavítsa, elzáratni”. Gondolkodásmódja közel állt a régi pogánysághoz. Mégis benne látta mindenki a trón jogos örökösét, s maga a király is — súlyos betegségbe esvén — elhatározta, hogy kiengedi nyitrai börtönéből, és halála előtt királlyá teszi. Ekkor olyasmi történt, ami Vazult végleg méltatlanná tette a trónra, s megvakítá- sát, három kiskorú fiának száműzetését vonta maga után. Szent István kisebbik legendája erről így ír. „Látvány négy igen előkelő udvari ember, hogy a király hosszasan és súlyosan betegeskedik, s minthogy még hitetlenségben tévelyegtek, gonosz tervet kohóidnak és alkalmat törekednének keresni megölésére. Midőn már sötétedett, egyikük vakmerőén belopózkodott a házába, s a király meggyilkolására ruhája alatt csupasz tőrt rejtegetett. Midőn azonban lábujj hegyen odalopakodott, ahol a király feküdt, a tőr kiesett kezéből, s megpendült. A király felriadt és kérdé: mi dolog ez? Az ember pedig megdöbbenve leborult, bősz szándékát bevallá, s a király térdeit átölelve bocsánatért esedezék. A király a bocsánatért esedezőt nem ítélte el, s vétkét megbocsátotta, mire ez parancsára bűntársait kivallá. Másnap a király parancsára fölkeresték és elébe vezették a cinkosokat, kik fölött ítéletet téve, szemüket kitolatta, bűnös kezüket levágatta. Hogy Vazul fülébe ólmot is öntöttek volna, ez egyes kutatók szerint minden alapot nélkülöz, az utókor rágalma. E büntetés mai szemmel kegyetlennek tűnhet. Ám a megvakítás és csonkítás a X-XI. században a törvényes uralkodó ellen pártot ütő, vértagadó, hitszegő fejedelmi rokonok megszokott büntetése volt. Szemével vagy más végtagjával a bűnös így voltaképpen az életét váltotta meg, mert a király és az ország ellen lázadót halálbüntetés illette. Például Boris bolgár cár 892-ben saját pogányság felé hajló fiát, I. Henrik bajor herceg 955-ben saját feleségének a magyarokkal cimboráló és királya ellen lázadó unokafivérét, Herolt salzburgi érseket, Vitéz Boleszláv lengyel herceg 992-ben közeli rokonait, Ulrik cseh herceg 1034-ben fivérét és uralkodótársát va- kíttatta meg. Egyébként István törvénye is kimondja, hogy „aki a király életére tör... őt ítéljék meg, de ártatlan fiainak semmi hántásuk ne legyen.” A trónutódlás gondja ezután még súlyosabb gondot rakott István király vállára. Kutató tekintete az Árpád-ház nőága felé fordult, mint a német fejedelmeké, akik Komád személyében Nagy Ottó leányának ivadékát emelték trónra. Három nővére közül azonban csak a középsőnek a fia, Orseolo Péter jöhet számításba, aki 1026 óta az udvarban élt, és ő volt a királyi sereg vezére. Kényszerű megoldás volt. Á király gyanította is, hogy az országban sokan lesznek, akik az Árpád fiú leszár- mazottainak mellőzésével trónra ültetett Orseolo Pétert nem tartják törvényes uralkodónak. Nemzetéért aggódva ezért a mélyen vallásos István nem evilági pártfogót keresett, akire rábízhatja országát. Ez a mennyei pátróna Szűz Mária volt, akinek már korábban és többször is örökös pártfogásába ajánlotta magát és királyságát. „A magyarok közt a Szűznek oly nagy a tisztelete és dicsősége — olvashatjuk Szent István ún. nagyobbik legendájában —, hogy mennybemenetelének ünnepét (aug. 15.) a maguk nyelvén, nevének említése nélkül csak a Királyné ünnepének, másképp Nagyboldogasszony napjának nevezik.” Székely Bertalan festménye a pécsi székesegyházban M Tl-Press-felvétel
