Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-10 / 187. szám

Napkelet • A KM hét végi melléklete 1996. AUGUSZTUS 10., SZOMBAT erősen rányomja a bélyegét a pályakezdő versekre. Az azonosulási szándék olyan in­tenzív, hogy a nagy előd versbeszéde, ké­pei át-átütnek a Ratkó-vers szövetén. (Húszéves apám éneke, Szégyentelenül, Éj­szaka, Telet váró). Ratkó gazdag képalkotó fantáziájának működése a tájversekben figyelhető meg leginkább. Érdekes, hogy a szabolcs-szatmári táj ritkán jelenik meg a költeményekben, tár­gyuk inkább a táj. (Tavasz, Ősz, Nyári napló, Telet váró) Gyönyörködtet, szemlé­letességre törekszik, jól mutatja a költő ki­tárulkozó kedvét, de ritkán hordozza azt a többletjelentést, amelyet Juhász Gyula óta ismerünk. Ratkó József válogatott kötetének össze­állításakor szigorú volt korábbi könyvei­hez. A négy közül az utolsó, a Törvényte­len halottaim elkerülte ezt a szigort. A ver­sek jó része megtalálható ebben a kötetben is, legfeljebb más a „helyi értékük.” Ez a könyv — írja Ratkó — a törvénytelen ha­lottaké, elsőhalott anyámé, s azoké, akiket háborúra ítéltek, rákra, infarktusra és tü­dővészre ítéltek. A földbe és égbe temetet- tekről, a szemétdombon elmálló és tűzben szétolvadó halottacskákról, szerelmünk aszályáról szól. Az idő vizsgálata közben találtam rájuk. A hiányukra. Kezük és szí­vük hiányára.” Ratkó érdeklődését a téma iránt nyilván sok minden magyarázza. A negyven év fe­lé közeledő ember az elmúlással először szembesülő félelmei, találkozás az emberi értékek pusztulásával, a fenyegetettség megszokhatatlan állapota. A halottakat idéző versekhez viszonyít­va elenyészően kevés azoknak a lírai dara­boknak a száma (és súlya), amelyek felka­Ratkó József A hatvanas évek magyar irodalma máig érvényes jelentős alkotások­kal gazdagodott. Az évtized kor­szakos jelentőségű a magyar iro­dalom fejlődésében. Nemcsak a művek, ha­nem az azok körül kibontakozott kritikusi és olvasói viták is fontosak az évtized meg­ítélésekor. • A hatvanas évek nagy eredménye, hogy új költőnemzedékeket is elindított. Az el­ső, kiemelkedő műveket létrehozó alkotó­kat „Hetek” néven emlegette a kritika. Összetartozásukat nem csupán a közösen megjelentetett antológia jelezte, sokkal in­kább az indíttatás, az élménykörök, a vi­lágképek közelsége. Személyes sorsukban sok volt a közös vonás: a szegénység mély­világából érkeztek, nagy küzdelem volt a hátuk mögött, a megpróbált gyermekkor gyakori motívuma költészetüknek. Köz­vetlen valóságismeretük adja a versek él­ményfedezetét. Ratkó József első kötete — Félelem nél­kül (1966) egy csapásra a nemzedék élvo­nalába emelte a szerzőt. Már itt kitapint­ható volt néhány olyan vonás, amely mindvégig megmaradt: következetes fe­gyelemmel megtartott etikai magatartás, a megvert sorsú szegények iránti hűség, a felemelkedésre készek tisztelete, a fegyel­mezett versbeszéd, az őszinte, tiszta szó­hoz való ragaszkodás. Ratkó József nem tartozott a termékeny, sokat publikáló alkotók közé. Két évtized alatt mindössze négy kötete jelent meg. (A Gyermekholmi c. gyermekvers kötetet nem számítva.) Az 1975-ös Törvénytelen halottaim után csaknem egy évtizeddel ké­sőbb látott napvilágot válogatott versei­nek a gyűjteménye. Válogatott kötetét két prózai önvallo­más keretezi. Az Önéletrajz, a József Atti- la-i Curriculum vitae-hoz hasonlóan szám­ba veszi a megtett út állomásait, s ponto­san megfogalmazza az egyéniség külső és belső történéseit. A másik önvallomás — Szűkebb hazám: Magyarország — a felnőtt ember, a szán­dékok és megvalósulás ívében izzó költő visszatekintése pályájára. A kettő között a lényegi különbség, hogy az utóbbi szemlé­leti horizontja tágasabb: a személyes sors­ba beleágyazódik a nemzedéké, a nemzeté. Ratkó József Félkenyér csillag című, vá­logatott verseit tartalmazó kötete azzal az elégtétellel is szolgálhat, hogy igazi lírai értéket ritkán felmutató mai költészetünk­ben jó versek sorát kínálja. Mindig izgalmas feladat megnézni, kitől tanult a költő, kinek a szellemi jelenléte hatott ösztönzőleg világképének formáló­dására. Ratkó esetében József Attilát kell főképpen említenünk. A származás, a sors rokonsága, a korai élmények hasonlósága Elek Emil felvételei varó szenvedélyeink közül a legfontosab­bak közé tartozóról vallanak. A szerelem Ratkó hangján ritkán szólal meg, és ennek oka van: „... nekem a szerelem merész, / halálig tartó összeesküvés, / gyönyörű pá­ros lázadás, / a zsarnok elmúlás / ellen: örök harc, konspiráció — / ha róla szólna, elnémul a szó, / mert páromat én el nem árulom.” (Éjszaka). Mégis, ebből a téma­körből kerül ki a kötet egyik legszebb ver­se, az elemi tisztaságú Egy ágyon, egy ke­nyéren. Ratkó József fegyelmezett versbeszédű költő. Pontosan fogalmaz, képeit kemény kőből faragta az idő s a költő. Nem nyelv­teremtő művész, inkább arra találni pél­dát, hogy elfelejtett szavainkat, beszédfor­dulatainkat újra a fény elé engedi. Nyelv­közege a kimondás bátorságát segíti. Istvánról szóló drámája, amelyet a nyír­egyházi színház 1985-ben mutatott be nagy sikerrel, mindenesetre arról tanúsko­dik, hogy sok mindenről akar még beszél­ni. A drámai történet 1031-ben kezdődik, amikor az államalapítás gyakorlatilag megtörtént, a király által létrehozott me­chanizmus alapvetően hibátlanul műkö­dik. De a mélyben még égnek, izzanak a visszafolytott indulatok. Meghalt Imre herceg, aki egyedüli folytatója lehetne a nagy király életművének. István önvizsgá­latra kényszerül. Feleletet kell adnia arra a kérdésre, hogy továbbhaladhat-e a ma­gyarság azon az úton, amelyet ő kijelölt a számára. S egyáltalán: valóban helyes-e ez az út? Lesz-e folytatója az elkezdődött munkának? Mekkora esélye van ennek a szorongatott népnek a megmaradásra? Látszólag alig történik valami Ratkó drámájában, de a mélyben, a „víz alatti áramlás” jegyében annál több. Istvánnak a jövő biztató ígérete nélkül kell döntéseit meghoznia. A „kizökkent” időt már hely­retolta: a magyarságot Európa népei közé emelte. De magánéletének tragédiája meg­mutatja a sebezhető embert. Egy időre el­homályosul az uralkodó alakja, s csak a gyermekét sirató apát látjuk, aki a „nincs a teremtésben vesztes csak én” kozmikus fájdalmával arra kényszerül, hogy részt vegyen a pártharcok ideget és velőt emész­tő leszerelésében. S közben megmagyaráz­za az államirányítás alapelveit. Mert a jó szóra, értelmes hitre egyaránt szüksége van a magyarságnak. A szövegben István egyértelmű főhőse a darabnak, a színp időn már kétpólusúvá válik a játék: Istv in mellett egyenrangú hős az óbéli ember. Elsősorban Holl Ist­ván kimagasló játékának köszönhető ez: „A gúnytól a gyöngédségig mindent végte­len egyszerűséggel fejezett ki. Maszk nél­kül, csak hangja, tartása és kivételes szug- gesztivitású tekintete dolgozott, de minden megszólalás mögött világnyi bölcsesség, erő, jelentés izzott.” (Berkes Erzsébet) Csi­kós Sándor István királya energikusabb annál, mint Ratkó jelzi: fiatalos, lendüle­tes. Csikós a személyiség belső izzására, a gyászban megrendült ember rajzára helye­zi a nagyobb hangsúlyt. Bölcsességéről — láthatóan — nem tudja meggyőzni a kör­nyezetét, amelyik inkább hallgat a nyer­Jelenet a Segítsd a királyt! című előadásból (Csíkos Sándor, Holl István, Bárány Frigyes) sebb indulatra és erőszakra, mint az ész fegyelmező intéseire. A történelmi hitelesség, a couleaur loca­le követelményét Ratkó magas művészi színvonalon teljesíti. A dráma mai magyar nyelven szól a nézőkhöz, de úgy, hogy el­felejtett szavaink, beszédfordulataink kö­zül sokat hangsúlyossá tesz, s ezáltal meg­mutatja a nyelvi tisztaság elérésének egyik útját is: vissza forrásainkhoz! Ratkó József két évtizedes költői pályá­ján 1970-ig kétévenként követték egymást a kötetek, azóta lírai vers ritkán születik a költő műhelyében. A művek esztétikai színvonala magas fokú igényességről ta­núskodik. Ratkó „hűségese a dalnak”, költői világképe alig változott az idővel, legfeljebb a hangsúlyok rendeződtek át költészetében. Ennek a lírának a tartó pil­lérei már első kötetében láthatóak voltak: elkötelezettség, hűség, közéleti felelősség- érzet, szenvedélyes igazságkeresés. Egy ágyon, egy kenyéren Egy ágyon, egy kenyéren, szemünkbe hulló fényben, ' tétovázó sötétben, szerelem fenyvesében, egy földön, egy hazában, égve egyforma lázban, hidegben, nyárt lángban egyforma szó a szánkban, torkot fájdító perben tanúként egymás ellen, homlokod melegében, homlokom melegében, ■: , < zárva eleven keibe, lélekben összenőve, gyönyörű csecsemőnkre, ráhajlunk az időre. Ratkó József lefordította Szophoklész Antigonéját. Meditálhatunk azon, hogy fi­lológiai szempontból pontos-e a fordítás. De bennünket a parányi nézőtéren, amely szeretettel körülöleli az előadást, ez nem nagyon érdekel. Azt néhány mondat után halljuk, hogy jelentős tehetség van benne, mert nem kerülgeti az ismert fordítás sza­vait, hanem öntörvényű világot épít fel. Nyelvi világot, amely elsősorban a Ratkó Józsefé, de amelyik magába olvasztotta a költő élettapasztalatait, a nyelvről való gondolkodását. Ratkó fordítása „illik a szájba”, termé­szetesen követi a természetes beszédet, alig ad alkalmat az üres pátoszú deklamálásra. Abból indul ki, hogy bármennyire is régen zajlott le a Labdakidák története, bár­mennyire is két részre oszlott a világ: em­berire és istenire, az emberek azért a min­dennapi életüket élték. A sorsfordító tra­gédiákra is emberi válaszokat adtak: fel­emelőt, katartikusat, vagy megalázóan kisszerűt. A fordítás mégsem lesz prózai­vá: magas fokú líraisággal telítődik, sőt el­kerüli azt is, amit Ratkónak ebben az idő­ben írott művei nem mindig, hogy kibe­szélje a maga fájdalmát. Jelen van a fordí­tásban a fordítói alázat: „Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne rontsam el. Antigoné fénye — akár a felkelő napé — nőttön nő a múló időben... amilyen esendő és múlan­dó az élet, éppoly időtálló, örökéletű lehet az ember műve. Különösen akkor, ha az a mű olyan, amilyennek lennie kell. Vétek volna bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle... Igyekeztem úgy dolgozni, hogy ne vétkezzek...” Nagy István Attila Félkenyér csillag Hatvan évvel ezelőtt született Ratkó József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom