Kelet-Magyarország, 1996. július (53. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-22 / 170. szám

1996. július 22., hétfő Profi koncertező!! lesznek Nézőpont A telt házas hangversenyek sejtetik: a polgárok többsége igényli a programokat Kállai János Nyírbátor (KM) — Táborné- zőbe indulunk, méghozzá az idén huszadik születésnapját ünneplő nemzetközi ifjúsági zenélős együttlétre. A nyír­bátori középiskolai kollégi­um mint bázis szolgálja a nagyszabású rendezvény biz­tonságos hátterét. Szabolcsi Miklós, — számos funkciója közül a fesztivál­igazgatóit emeljük ki, de akár táborparancsnoknak is titulál­hatnánk — a tizenakárhány órás talpon léttől picikét fárad­tan, mégis készségesen tájé­koztat. — Jubilálunk az idén, há­romszorosan: a zenei napok harminc éve zajlanak a város­ban, a tábort huszadszor fogad­tuk, a Weiner Leó Nemzetközi Hangszeres Verseny tízeszten­dős. A tábor iránt nagy volt az érdeklődés: 141 hallgató — köztük 47 külföldi —jött el, s mától a létszám bővült a kon­certeken fellépő Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Ta­nárképző Tagozata kórusának 29 dalosával. A fesztivál tarta­ma alatt tizenkét nyilvános koncertet kínálunk Nyírbátor­ban és a környező települése­ken, és házi hangversenyeket is tartunk. Kemény munkával telnek a napok, így meglehető­sen nehéz ugrani a reggeli éb­resztőre. A gyerekek — a kitű­nő tanári kar irányításával — készülnek a fellépésekre, egy­mást követik a zenekari (tutti) és szólampróbák, teoretikus előadások hangzanak el, dél­utánonként következnek az egyéni órák, a korrepetálások, és gyakorlás, gyakorlás...Kissé eltúlpzva: még a WC-be is ma­gukkal viszik a hangszert a hallgatók. És ez így megy este tíz óráig, akkor van hivatalos takarodó, de utána sincs „teljes csend”. Egy biztos: mindenki­nek mindig van szerepe, ez — szerintem — a munka eredmé­nyességének a titka. A Tinódi Sebestyén Általá­nos Iskola és Zeneiskolában mindazt, amit az igazgató úr el­mondott, a gyakorlatban iga­zolva vehetjük szemügyre. Az énekkari próba épp véget ért. Próbál a tábor kamarazenekara — előtérben Szabadi Vilmos hegedűművész Balázs Attila felvétele Nem akármilyen koncertre ké­szülnek a zeneművészeti főis­kolások. — A nyírbogáti hangverse­nyen felcsendül majd Bach 29. kantátája — mondja Deák László orgonaművész, aki elő­ször jár Nyírbátorban. — A bátori református temp­lom csodálatosan felújított or­gonája adta az apropót Szabol­csi tanár úrnak, hogy engem is meghívott a fesztiválra. Oláh Gábor, a Magyar Rá­dió és Televízió Énekkarának énekes szólamvezetője mint a főiskolások karvezetője hozzá­teszi: — Énekkar most lép fel elő­ször a fesztiválkoncerteken. A Bach-kantáta megszólaltatása — az első tétel orgonaverse­nyével együtt — nem kis fel­adat a kórus számára. Az ora- torikus jellegű kórusmuzsiká­lás kuriózum. A táborról egyébként nagyon jó a vélemé­nyem. Magasan kvalifikált, nagy nevekkel fémjelzett a ta­nári kar. Sokat tanulhatnak a résztvevők tőlük és egymástól. Megszokhatják az együttmu- zsikálást, miközben saját hangszerük mind gyakorlot­tabb használóivá válnak; emel­lett elsajátítják a zenei kíséret technikai fortélyait. A Tinódi iskola második emeleti termében javában zaj­lik a tábor kamarazenekarának próbája. Kostyál Kálmán, hangversenymester, a világhí­rű Liszt Ferenc Kamarazene- kar szólamvezetője irányítja a munkát. — Negyedik alkalommal jöttem el Nyírbátorba. Kezdet­ben volt bennem némi idegen­kedés a dologtól, mivel okta­tással nemigen foglalkoztam, de mostanra egyre magabizto­sabban adom át az ifjúságnak kamarazenélési ismereteimet, tapasztalataimat. Három szin­ten tevékenykedünk: a junio­rok zenekarával, a Báthory Ka­marazenekarral, illetve a ko­rábban itt felkészültekből ver­buvált Sándor Frigyes Kama- razenakarral. Tökéletesen jó a kapcsolat a tanítványokkal, a gyerekek „vevők” mindenre, ami a szakmai előrelépésüket segíti. A tehetségek felkarolá­sa, kvalitásaik kiteljesítése az alapja a munkánknak; a kama­razenélés hagyományainak a továbbadása. — Sok kurzuson vettem már részt szerte a világban — teszi hozzá Szabadi Vilmos hegedű- művész. Ez a tábor zenekar­központú; a profi koncertezés művészpróbáló mechanizmu­sával testközelből ismerked­hetnek meg a gyerekek. Egy­mást láthatják, hallhatják; egyáltalán azt: mire ez az egész nagy „felhajtás”. Vagyis, mi­vel két-három naponta fellép­nek — láthatják a folyamat vé­gét. Ami pedig engem illet: ha­todszor vagyok itt; egyre jobb­nak érzem a feltételeket, gör­dülékenynek a szervezést, a le­bonyolítást. Sokat utazom, já­rom a világot, vannak összeha­sonlítási pontjaim. Az itteni munkastílusról semmi rosszat nem mondhatok. Sokszor úgy érzem: „mintha nem is itthon lennék”. A háttérmunkások közül a gazdasági ügyek irányítóját, Pellei Bélánét kerestük meg. — A tábor valamennyi gaz­dálkodási, pénzügyi dolgát ke­zelem — 1989 óta. A feladat összetettsége megköveteli az önálló pénzügyi lebonyolítást. Szinte egész évben készülni kell erre a bő két hétre, hogy zavarmentesen menjen min­den. Az a legfontosabb, hogy nyitásra együtt legyen a pénz. Az összes költség egyharma- dát a város önkormányzata fe­dezi, a többit szponzori támo­gatásokból, részvételi díjakból fedezzük. A nagyzenekar a szakközép- iskola aulájában próbál. And- rássy Pál, a Magyar Rádió Ze­nekarának koncertmestere most a táborzenekar ilyen irá­nyú teendőit látja el. — Két nagy koncertre ké­szülünk. Az egyik a Gershwin­ed, a másik pedig Verdi Requ- iem-je. A nagyzenekarban a kezdőktől a gyakorlottakig ta­lálhatunk hangszereseket; kö­zel kilencven tagú az együttes. Kovács László, a tábor mű­vészeti vezetője, a nagyzene­kar karnagya hatodik éve visszatérő vendég a fesztivá­lon. — Mind jobb a híre a bátori kurzusnak, s azt tapasztalom: a jelentkező hallgatók egyre fel­készültebbek. Minden szem­pontból megfelelőek a munka feltételei, panaszunk semmire sem lehet. — Mint a város polgármes­tere második ciklusomat „töl­töm” — kapcsolódik a beszél­getésbe Petróczki Ferenc. Hi­vatalba lépésem óta teljes erőmmel támogatom a feszti­vált, a tábort; szerencsére, eb­ben a képviselő-testületre is számíthatok. Tudjuk, mennyi­re fontos egy tizennégyezres lakosságú középváros számára egy ilyen rangos rendezvény. A telt házas hangversenyek pe­dig sejtetik: a polgárok többsé­ge igényli a programokat. Az pedig, hogy kultúraszervező, érték- és hagyományteremtő művészeti rendezvényeink egyre nagyobb médianyilvá­nosságot kapnak — külön öröm a számunkra. Páll Géza tárcája ■y ■j alamikor a szegény­1 / emberek egyik ked­V véne eledele volt az aszalt szilva. Különösen a szatmári végeken volt sok fa­lusi ember valóságos tudósa a szilvaaszalásnak. Rég csak a beavatottak ismerték az aszalás igazi receptjét, hogy a szilva megőrizze ízét, zama- tát, húsosságát, s kedvenc eledele legyen a családnak még a téli, tavaszi hónapok­ban is. Kihaltak már jórészt a szilvaaszaló idős parasztem­berek, csak mutatóban ma­radt belőlük... többen elhagy­ták az ősi fészket, a gyerme­kek rábeszélésére eladták a falusi házacskát, beköltöztek a városba... A lassan kilencvenedik évé­ben lévő parasztbácsi is élete végére városi polgár lett. Nemrég, sajnos, súlyos tüdő- gyulladással kórházba ke­rült. De a sok megpróbálta­tást megért szervezet ezúttal is leküzdötte a betegséget. A fiai, a menyei, az unokái majd mindennap meglátogat­ták az öreget a kórházban. Fi­nomságokkal is elhalmozták. De az idős ember szinte közö­Aszalt szilva a betegnek nyösen fogadta a cukrászdá­ban elég drágán vett sütemé­nyeket. — Ilyet még nem evett apám. Ezt kóstolja meg — kí­nálta az öreget a hatvanas éveiben járó fia. A menye és az unokák is bíztatták, de az öreg nem akarta meg sem kóstolni a finomságokat. Há­lálkodtak is az ágyszomszé­dok, mert a finom falatokat ők ették meg. — Azt mondja meg apám, mit hozzunk akkor, amit szí­vesen megenne — kérdezte már-már bosszúsan, szemre­hányással a menye. De az öreg nem felelt. Nem kell ne­kem semmi. Ez volt az arcára írva. A látogatás fagyos han­gulatban ért véget. Másnap újra megjelentek a családtagok. Most déligyü­mölcsöt, banánt hoztak az öregnek, de ugyanaz a jelenet ismétlődött meg, ami már ki tudja hányadszor. A család­tagok lassan tudomásul vet­ték, nem tudnak az idős ember kedvében járni. Úgy gondol­ták talán ők teszik a köteles­ségüket, mindig hoznak vala­mit, az 6 lelkiismeretük nyu­godt. Ha pedig az öregnek semmi sem kell, ők nem tud­nak mit tenni... — Na mit hoztunk? — kér­dezte titokzatosan az egyik nap az idős ember fia. —Ezt nézze meg apám, görög­dinnye, egyenesen Görögor­szágból hozatták, azt mondta az árus. Kétszázötven forint egy kiló. De nem baj, kóstol­ja meg... Az öreg már-már érdeklő­déssel nézte a gyönyörű, pi- rosbélű görögdinnyét. Talán néhány másodpercre felrém- lettek a régi szép idők, a falu­si dinnyeszüret, az első diny- nye, amelyet mindig ő, a csa­ládfő kóstolt meg elsőként és elmondta a szokásos, népi mondókát: „újság hasamba, betegség pokolba...” Talán ez futott át az öreg emlékezetén, de nem nyúlt a drága csemegéhez. A család­tagok tanácstalanul, nem is titkolt sértődöttséggel nézték a semmivel sem elégedett em­bert, akinek talán az isten sem tudna a kedvére tenni. A kínos csendet végül az öreg oldotta fel. — Tudod mit ennék én a legszívesebben fiam, csak ed­dig röstelltem mondani, hogy kinevettek érte. Ha hoznátok egy kis aszalt szilvát. Azt kí­vánom, mióta itt vagyok a kórházban. Az gyógyítana meg engem... A családtagokon mint­egy varázsütésre megszűnt a görcsös feszültség. Megkönnyebbül­tek. Akkor még nem is sejtet­ték, háromnapos járkálásuk- ba kerül, míg az egyik város­széli ABC-ben végre találtak néhány zacskó aszalt szilvát. Ebben az üzletben láttam meg én is a sok éve ismeretlen aszalt szilvát, csak azt nem tudtam, aki előttem rakosgat­ja tele a kosarát, miért vesz ennyit a ritka csemegéből. S talán nagyon kérdően nézhet­tem rá, mert csöndesen meg­jegyezte: — Tetszik tudni, betegnek lesz... Tóth Kornélia-» j em tudtam gyorsab- /\l ban úszni, mondta a i T sajtóértekezleten Al­lison Wagner, aki a négy­száz méteres vegyesúszás­ban ezüstérmet szerzett. Túl azon, hogy fáj: Egerszegi Kriszta sok év után csupán a dobogó harmadik fokára állt fel, van valami megkapó az amerikai lány mondatá­ban. S ez már messze túlmutat a sportvilágon. Emberi gyarlóságunk az oka, hogy szeretjük a hibát másban ke­resni. A külső környezetre hárítani. Csak az ellen ber­zenkedünk, hogy beismer­jük: mi magunk nem tettük meg a tőlünk telhetőt a sike­rért. Ha ismét a sportra utalnánk: nagyobb volt a hátszél, hideg a víz, előnyte­len a sorsolás, idegesítő kö­rülmények az edzőteremben — végtelenig tágítható a sor. Ha az élet más területét vesszük górcső alá, a rosszul teljesítő diák sem azt mondja: nem húztam bele rendesen, hanem azzal vé­dekezik: a tanár pikkel rá, egyébként sem ér sokat ma a diploma, és így tovább. Vagy a munkahelyen is mennyivel egyszerűbb a kollégákat hibáztatni egy rossz döntésért, mint ma­gunkban keresni és netán megtalálni a hibát. Évtizedek váltották egy­mást, amikor a mai derék­had még emlékezetébe idéz­heti a munkaversenyt, a mindenható terveket. Kivé­tel nélkül minden cég, le­gyen az kisebb, vagy na­gyobb, eleget tett a maga szintjén a versengésnek. Csak amikor országos szin­ten összeadták az ered­ményt, valami fals adat jött ki. De kinek volt bátorsága a maga közösségében meg­kockáztatni az önkritikus hangot: ezt és ezt rosszul csináltam. A sikernél úgyis sokan bábáskodnak, a ku­darcnak nincs gazdája. Míg világ a világ, megtapasztal­hatjuk ezt a jelenséget. Hát ezért tetszett nekem Allison Wagner őszintesé­ge: nem a körülményekre hárította, hogy csupán ezüs­töt vihet haza, hanem ki merte mondani, amire mi, esendő emberek, gyakorta képtelenek vagyunk: a hibás én vagyok... Kritika Ferter János karikatúrája Kommentár Költekezni, ésszel Galambos Béla A területfejlesztésre szánt úgynevezett de­centralizált alapok elosztási elvein még az utol­só hetekben is fellángolt a nemzetes vita főként arra ki­hegy eződve: az ország el­lentétes végein leledző me­gyék közül melyik, mennyit kapjon a nem egészen tíz- milliárdból. Az „állam apu­kának” ki a kedvesebb gyer­meke, s az pénzben vajon mennyit ér? Végül összesen 1 milliárd 126 millió forintot kapott a megyénk az országosan 9,7 milliárd forinttal, s más­más céllal létrehozott két pénzalapból. A teljes ösz- szegből közel 525 millió fo­rint olyan „címkével" van ellátva, hogy abból ez évi te­rületfejlesztési célokat lehet támogatni. Erre a keretre elvileg bár­ki pályázhatna, de a megyei Területfejlesztési Tanács döntése értelmében, ez afél- milliárd lenne a vállalkozó­ké, akik végül is munkahely­teremtő—a megye 45 ezres munkanélküli táborát, ha többel nem is, legalább 2 ezerrel csökkenteni képes— beruházásaikhoz jutnának ebből állami forráshoz. A teljes összeg másik, 601 mil­liós fele a területkiegyenlí­tést, magyarán az elmara­dott térségek felzárkóztatá­sát szolgálja közvetlenül. Tulajdonképpen infrastruk­túrafejlesztésre fordítható, mint amilyenek a szennyvíz- telepek-, csatornák összekö­tése, létesítése, a települési szilárd hulladék kezelésé­nek megoldása. De ebből le­het az életveszélyessé vált iskolák rendbetételéhez is támogatást szerezni. A rendelkezésre álló pénzt a megyei Területfej­lesztési Tanács a befektetés hatékonyságát messzeme­nően figyelembe véve sze­retné felhasználni. Célja, hogy további milliárdokat mobilizáljon a beruházá­sokhoz, kiegészítve a pályá­zók úgynevezett saját forrá­sát, valamint a tervek meg­valósítását szolgáló pénzin­tézeti hiteleket. Természetesen a régió helyzetét alapul véve tekin­tettel lesznek a rászorult­ságra is: a forráshiánnyal küszködő helyi önkormány­zatok számíthatnak segít­ségre infrastrukturális fej­lesztésüknél. Én hibáztam .HÁTTÉR-

Next

/
Oldalképek
Tartalom