Kelet-Magyarország, 1996. június (53. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-29 / 151. szám
12 Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Sütő Petre Rozália festményei Ablak y 7" ét hét után bezárta kapuit 1/ Vaján a Nemzetközi Képző- művészeti Alkotótábor. Az JL alkotótelep harmadik alkalommal adott otthon Magyarországon és a határon túl élő művészeknek. Az idei tábor munkájában 12 művész vett részt. Köztük volt Sütő Petre Rozália festőművész is, aki Martonvásárról érkezett. Az erdélyi származású festő vegyes technikát alkalmaz, a diófapác használatától a karcolásig. Ezért képei érdekes hatást keltenek. A művész Kolozsváron szerezte meg diplomáját, számos helyen volt már tárlata. Most a vajai múzeumban tekinthetők meg egyéni hangulatú festményei. Fejfa Motívumok Balázs Attila felvételei A Tisza itt folyik jövőre is Fontos, hogy legyen valami, ami képes túlemelkedni az önzés csapdáin Kállai János A naményi Tisza-hídon átgurulva, letérünk Gergelyiugornya felé. Megnézem a táblát, mivel ezt az ízes hangzású helységnevet szoktam hallani „i” nélkül is. Jól van, állapítom meg: benne a keresett betű. Minimális a forgalom, hétköznap délelőtt van, és — mint ez később feketén- fehéren bebizonyosodik — szezonelő. Az idő sem a legstrandosabb; a napsugarak próbálják áttörni a sokasodó felhőket, lehet úgy 22-25 fok, a folyó felől azonban időnként bekavar a szél. Valami készül. Ha más nem, hápamolyan június eleji viharféle. Lehajtva a gátról, a szabadstrand kerí- téséhez-kapujához állunk. Bódé, benne ember; ő a jegyszedő. László Árpádnak hívják. Készségesen ad felvilágosítást mindenről, ami a kompetenciájába tartozik, de bevallja: nemrég kezdte a bilétázást. (Morfondírozok: néhány éve ingyen mehetett boldog-boldogtalan a palajra, locsiz- . ni, úszni, süttetni a hasát, toplessre pucé- rodni, nudizni.) — A felnőtteknek negyven, a gyerekeknek húsz forint a beugró — árulja el a rokkantnyugdíjas strandportás. ^ Jó bulik szoktak Ugornyán lenni; lehet táncolni, szórakozni, kellemes a strand. .99 — Uram, még nincs idény, talán a jövő héten ha indul. Péntek, szombat, akkor ömlik a nép, ha jó az idő. Tízezren, vagy még többen hemzsegnek a homokon. Elképzelheti, mi van itt akkor! A húsz-negyven forint szinte semmi, de azért jó páran belógnak, kerítés ide vagy oda, leszöknek a vízhez. A szinte jelképes összegért öltöző, zuhanyozó, WC áll a vendégek rendelkezésére. Na, meg a különböző vállalkozók szolgáltatásai. Egymást érik a falatozók, vendéglők, fagyizók, táncos-zenés helyek. (Ekkor még nem sejtem — hiszen miből is? — a diszkós placcok működtetésének dolgai nyomják majd rá a bélyegüket tájékozódásunk irányaira. Leballagunk a süppedős fövenyre. Meddig a szem ellát, néhány lubickoló, kisebb csoportok, bar- nulással kísérletező hasalók-hanyattozók. Pár tucatnyian. Két ifjú hölgy épp nekihe- veredik. Megszólítom őket.) — Debrecenből jöttünk — mondja Kriszti. Most egy napra, de máskor itt töltjük a barátnőmmel a hét végét. A másik lány — Böbe — hozzáteszi: — Jó bulik szoktak Ugronyán lenni; lehet táncolni, szórakozni, kellemes a strand. És nem drága az ittlét. Kétezer forintból komplett kijövünk. Ide pihenni jönnek az emberek; sokan családostól, hozzák a gyerekeket. 99 (A lányok a szolgáltatásban dolgoznak; ők csak tudják, mi mennyit ér, mi a drága, mi az olcsó.) A vásárosnaményi szakközépiskolából egy kereskedelmi-marketing szakos osztály a tanév utolsó napjára ruccant le a folyópartra. A lányok idén végezték az elsőt. Mint a jövő szakembereinek megvan a véleményük az egymásra tornyosuló boltokról, resztoránokról, egyebekről, de úgy, összességében tetszik nekik az egész. — Ide el kell jönni! — vágja ki a nyírbátori Nagy Enikő. Gyönyörű a táj, remek a víz. — Kifejlődött minden — szúrja közbe Kádár Erika (ő Jármiból került a naményi suliba). — Nem hiszem, hogy akad ennél szebb környezet — tódítja a szintén kollégista Sinka Tímea. A helybelieknek, pl. Vezse Nikolettának sincs ellenvéleménye, jóllehet ő úgy ismeri a gergelyi riviérát, mint a tenyerét. — Azt hallottuk — szól közbe az egyik cserfes —, az idén prückök vannak a diszkózással. Pedig kell az esti program, anélkül lecsökkenhet a forgalom. Hogy a szakközepes lányok ottjártunk- kor nem sokat költhettek, az tuti. Nem perkáltak le egy fillért sem; belógtak. Ismerik a járást, nem gond. A kerítés vonalán belül, bikinire, egyrészesre vetkőzve meg már ki kutakodna belépő után? Amit a „dizsiről” mondtak, nem hagy nyugodni. Közben alaposan beborul, a szél orká- nosodik, célszerű tető alá húzódni. Megtesszük. Hát, mit mondjak: a Fehér hajó étterem-disco-sörözőben szemvillanás alatt a gondok darázsfészkében találjuk magunkat. Helyet foglalunk a teraszernyők védelmében. Szolidan lüktet a Coco Jambo; a Mr. President nyomja, mint szerte a világon. Eszter, a felszolgálók egyike, rövid helyzetismertetőt ad. Van rutinja, nem most és nem itt kezdte a szakmát. Megerősíti — kissé talányosán: — A jövő héttől indulhatna a szezon. (A -hatna, ami számomra picit homályos. Hát nem indul?) Gönczi István (a tulaj édesapja) néhány célzott mondattal lerántja a leplet a rejtélyről. — Ide pihenni jönnek az emberek; sokan családostól. Hozzák a nagyocska gyerekeket. A fiatalok természetesen táncolni, vidámkodni akarnak. De idén baj lesz a bulikkal. A vásárosnaményi önkormányzati testület május 16-án módosította az üdülőövezeti csendrendeletét. Két héttel a szezonkezdet előtt! Hétköznap a kerítésen belüli helyeken, mint ez is, nem lehet diszkózni; péntek-szombaton pedig 23 óráig. — Uram, értse meg — fakad ki Tarcsa Zoltán DJ Cuba —, a táncos nyitás tízkor van. Égy óra sincs a diszkóra, ha betartjuk az előírást. Én már a múlt szombaton megtudtam a rendőröktől, mi van ha nem. Előállítottak... A jándi palaj, ha mi torzsalkodunk, pereskedünk, elvisz előlünk mindent. 99 (Néhány perc, s a kerítésen belüli vállalkozók csoportja körbekapja az asztalunkat. Zuhognak a keserű mondatok. A panaszok, sérelmek halmazából kibomlik: kemény milliókat ruháztak be a parti sávban; 5000 forintért vásárolták meg a telkek négyzetméterét; bútoroztak, eszközöket, technikát vettek. így, hogy „eléjük húzták” az ominózus kerítést, egybehangzóan állítják: átverték őket. A hivatalt, az önkorTEMESI FERENC: Feri bácsi története Még a neve se volt az övé. Még a neve se. Ott lakott a szomszédunkban a Tündér utcában, Szegeden. Volt egy széttertyedt, dohányzástól rekedt felesége, meg egy kétkerekű talyigája, amivel a tüzelőt vonszolta a szegényeknek. O persze kocsinak hívta. Egyszer későn vette észre a villamost, nem volt már ideje kiugrani a két rúd meg a keresztfa közül — háromszor megpörgette talyigástól, szenestől, fástól. Az utcabeli Ehrenfeld család még nem vándorolt ki Izraelbe, a lányuk németül megírta a kérvényt a svájci intézetnek a gyógyszerért. Ingyen küldték meg neki. Attól kezdve csak portásnak volt jó. A felesége, akiből kétszer is ki lehetett volna szabni ezt a nyeszlett, de szívós embert, még jobban pörölt vele, mint eddig. Amikor már a halálán volt, akkor is csak azt mondta: — Csak ezöket a drágákat sajnálom itthagyni. A macskákról beszélt, akiknek a legjobb falatokat juttatta még szegénységükben is. Feri bácsi eltemette a feleségét, meg is siratta, aztán Dongó motorral fölszerelt kerékpárt kismotorra cserélte, és szerzett egy tarka kutyát, aki elzavarta a macskákat a háztól. Szabad idejében késeket készített a vállalattól szerzett acélból, ezt árulta ut- caszerte. Nagyon megnőtt nála az ázsióm, amikor egy egész szarvasagancsot hoztam neki Pestről, mert a kések nyeleit ebből csinálta. Aztán egyszer vett egy kisképernyős televíziót. Azt is én állítottam be, s ez alkalommal megkínált saját termésű, kerítésszaggató borából. — Ogyé’, vagy a hasadra kötöm! — így veszekedett a kutyájával, aki ugyanazt az ételt ette, amit ő. — Nem akar önni az Úristen magváj é sé. Kicsit imbolyogva állt egy farakás előtt. — Mit csinál, Feri bácsi? — Szömölöm ezöket a lécnek valókat, mék vóna jó. Disznóólát akarok csiná’ni. Nagyon kő az embörnek törni magát a kinyér után — tette hozzá. — Mögszű- külködtem én azt a malacot. Feri bácsi büszkén hangoztatott pestisé- ge ellenére teljesen elszegediesedett. Beterelt a konyhába, nem menekülhetett a bics- kanyitogató lőrétől, még megbántottam volna. — Vén embörnek kása a pecsönnyéje, bor a patikája — mondta, és színültig töltötte a poharamat. Alig volt már foga. Fenékig itta a poharát, aztán csak dőlt belőle a szó. Nem beszélt vele senki. A szenvedés olyan, mint a füst — mindenki menekül tőle. Csak kevesen látják meg a tüzet, amelyből származik. Hát most kihasználta az alkalmat. A Renolder utca 28.-ba születtem, a Ferencvárosba. Úgy is körösztöltek, hogy Ferenc. Csak amikó gyütt ez a személyi igazolvány, akkó írták be, hogy Lajos. Kovács Lajos. Csak később vöttem észre. Szótam én, de aszonták, hogy valami kérvényt köll írni, hát hagytam a fenébe az egészet, pedig innen gyütt mindön baj. Az nem lőhet, hogy ez vót az én életöm. Ez a Kovács Lajosé vót. Hátratolta a fejebúbján a zsíros, koszion kalapot. — Mindönt e’felejtök. Az Izé Kati lánya- ibul is csak kettőnek tudom a nevit. Bár csak a tévétornábul ismerőm űket. Hogy is csak... Alexandra mög... E’felejtöttem. — Nem fontos, Feri bácsi. — Fájnak az ereim a lábamba, az a baj. Érszűkület, vagy mi. Miúta Bözsikém itt hagyott, naponta negyven szál Kossuthot is elszívok, hogy önné mög a fene. Csak úgy, unalmamba... — A doktor mit mondott? — Minek mönnék én doktorhon? Mög- mondtam neki, rá kéne magára borítani az asztalt! Mer nem írta föl az orvosságot. — Mire? — Mindönre. Éccő régön bemöntem tíz- tizenkét mázsává’ éggy ilyen vacak, sáros utcába, mint a mijenk. Mögfeneklött a kocsi, elakadt. Erőltettem jobbra, balra... A gyomrom a körösztfától mönt tönkre, amive’ nekiveselködik az embör. Aranyerem is lőtt a sok erőltetéstől. Na, azt mögmű- tötték. Azúta csak hashajtóvá’ merők ka- ká’ni... A fuvarozásba a veséim is tönkre lőttek... Éjjelönte óránkirjt szaladok ki a rossztata miatt... Van éggy kis sérvem is
