Kelet-Magyarország, 1996. június (53. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-29 / 151. szám

' 1996. június 29., szombat HÁTTÉR Az nem kér, akinek kellene A polgármesterek, az önkormányzatok gondjai hasonlítanak egymásra Kovács Éva Nyírbátor (KM) — A héten Gödöllőn kezdődött, majd az ország tíz városában folyta­tódott a Magyar Polgármes­terek Első Világtalálkozója. A több mint ezer magyaraj­kú résztvevő nem csak egy nyelven beszélt, egyet is akart: megismerni a másik gondját és örömét, kicserélni a módszereket és tapasztala­tokat, olyan kapcsolatot te­remteni, amely mindkét fél számára gyümölcsöző lehet. A különféle szekcióknak helyet adó tíz vidéki város egyike Nyírbátor volt, ahol napjaink egyik legsúlyosabb gondja, a szociálpolitika volt a téma. Itt kértünk beszélgetésre három résztvevőt. Azonos gondok Pokorádi Gizella, Budapest harmadik kerületének alpol­gármestere: — Nekem nagyon sok hasz­nom van ebből a világtalálko­zóból, s konkrétan a nyírbátori látogatásból, hiszen eredeti végzettségem szerint szociális munkás vagyok. A gondjaink nagyjából azonosak, de ezen a találkozón módom volt látni, mi az, amit mások másképpen csinálnak. Az elvek ugyana­zok, a hangsúlyok, az arányok azonban mások. Nálunk, a har­madik kerületben igen sok a nagy lakótelep. Békásmegyer, a Pók utca, Kaszásdűlő és Bel- ső-Obuda tartozik hozzánk, az itt élők sajátos gondjaival együtt. Nálunk a lakásfenntar­tási támogatás teszi ki a fizeten­dők legnagyobb részét, hiszen a lakótelepi életforma a legdrá­gább manapság. Itt hiába akar­nak, akkor sem tudnak takaré­koskodni az emberek. Ráadá­sul ezek a házak kezdenek el­öregedni , a karbantartásuk egy­re több pénzt visz el. A bérlők ma már tulajdonosok, akiknek a közelgő felújítás igen nagy gondot fog jelenteni. OA mi vidékünkön igen nagy a munkanélküliség. Az Önök kerületében mi a helyzet? — A két város közötti eltérés talán itt a legnagyobb, mert ná­lunk ezzel szinte semmi gond nincsen. Gondot okoz viszont a segélykeretek, a szociális ellá­tások anyagi fedezetének meg­teremtése, a pályázatok megfo­Pokorádi Gizella galmazása, amit a bátoriak szinte profi módon csinálnak. Mi pénz híján különféle civil- szervezetekkel kötünk szerző­déseket, a hajléktalanok ügyé­ben például a Máltai Szeretet­szolgálat, a kiskorú mozgássé­rültekében pedig a Gézengúz Alapítvány van segítségünkre. O Manapság gyakori a vád, hogy a kormány egyre inkább az önkormányzatok asztalára rakja át a terhet: az állami gon­doskodásból mindinkább kivo­nul... — Való igaz, de nem is tehet mást. Az elveket tekintve ez még helyesnek is mondható, hi­szen legjobban az önkormány­zatok ismerik a helyi viszonyo­kat, a rászoruló rétegeket, pol­gárokat. Gond csak az, hogy eh­hez a folyamatosan növekvő feladathoz nem tudja a szüksé­ges anyagi forrásokat is bizto­sítani. Kevés a pénz — Nekünk ugyanez a vélemé­nyünk, no meg a gondunk — kapcsolódik a beszélgetésbe Vajkó Andrásné, Tiszarád köz­ség önkormányzatának igazga­tási főelőadója, aki elmondja: 456 lelkes falujában a lakosság 33 százaléka munkaképes, kö­zülük mindössze 44 embernek Vajkó Andrásné van munkahelye, a többi vagy gyermek, vagy idős, öreg. Aki dolgozik, az sem a faluban te­szi, hiszen ott se téesz, se ipari üzem nincsen. A közeli Nyír­egyházára, illetve a környező falvakba kell ingázni naponta. — Hallottuk itt, hogy a báto­riak évente ötvenmillió forintot költenek munkanélküli-se­gélyre. A mi éves költségveté­sünk alig tízmillió, ebből csak a munkanélküliek jövedelem- pótló támogatása vitt el egymil­lió forintot. Az iskola működ­tetésére is nagyon sok kell, s ak­kor még a segélyekről egy szót sem ejtettünk. Gondunk, hogy igen sok az öreg, akik nemcsak öregek, hanem magányosak is. Felnevelték gyermekeiket, akik városra mentek, házastár­saik meghaltak, magukra ma­radtak. Nekik szerveztük a szo­ciális étkeztetést, de a kezdeti lelkesedésnek már semmi nyo­ma, mindössze hárman veszik igénybe a sokak szerint „kegye­lemkenyeret”. Szeretnénk egy falugondnokot munkába állíta­ni, mert a személyes gondosko­dás így igen nehéz. Pedig egy­re nagyobb az elszegényedés, s ezzel együtt az igény a szociál­is támogatásra. Legnagyobb probléma, hogy az igazán rá­szorulók szinte titkolják gond­Petróczki Ferenc Balázs Attila felvételei jaikat, inkább éheznek, de nem kémek segítséget. A segélyek jó része így azoknak jut, akik természetesnek veszik, hogy bármi gondjuk akad, azonnal az önkormányzathoz rohannak. — Régi álom volt a magyar Polgármesterek Világtalálko­zója, amely most végre valóra vált — mondja Petróezki Fe­renc, a világtalálkozó nyírbáto­ri szekciójának házigazdája. — Cél az volt. hogy a magyar, il­letve a magyarlakta területeken lévő települések polgármeste­rei kicserélhessék gondolatai­kat, megosszák tapasztalatai­kat. Számomra a gödöllői meg­nyitóünnepség örökre felejthe­tetlen élmény marad: ezeregy­száz ember énekelte a magyar himnuszt, sokan könnyeikkel küszködve... Csodálatos dolog volt érzékelni, hogy nincsenek határok, hogy egy nyelven be­szélünk,egyet karunk. Aztgon- dolom, a szándék, amelyet a szervezők fogalmaztak, meg­valósult: kapcsolat teremtődött emberek és közösségek között. Az egyes települések testvérvá­rosi szövetségbe léptek, igye­keznek a jövőben segíteni egy­másnak. A közös rendezvény után az ország tíz településén folytatódik a munka, s a külön­féle helyszíneken már nem csak a szakmai tapasztalatok kicse­rélésére, de a helyi nevezetes­ségek, művészeti értékek meg­ismertetésére is sort lehet kerí­teni. Érdemes összefogni Azt gondolom, az első világta­lálkozót bizton követi majd a többi, hiszen ezúttal is bebizo­nyosodott: nekünk, magyarok­nak egy jó cél érdekében lehet is és érdemes is határon belül és kívül összefogni... Szőke Judit tárcája-» -r eked írtam, szívem- j\j bői, gyötörtem ki ma- JL V gamból a gondolato­kat, tessék, a tied, fogadd el —mondja az író, a költő. Szin­te látom, ahogy megilletődve, némi szorongással adja át a puha vagy kemény fedelűt, s keresi közben a címzett tekin­tetét, aki mosolyogva megkö­szöni. Vagy elolvassa a köte­tet vagy nem, vagy tetszik ne­ki, vagy nem. De találkoznak, s hálásak egymásnak. Mert hiába a ma minden techniká­ja, video és mozgóképcsodá­ja, a hideg celluloid, a féme­sen rideg CD-szenzáció, ugye, azért a puha könyv lap mégiscsak mennyire más! Mi - lyen igaza volt Veres Péter­nek, amikora következőket ta­lálta mondani: Igaz, hogy a fűm, még a legostobább és legrosszabbul megcsinált film is, sokszorta több ember­hez szól egy időben, mint a könyv. De jó volna végre meg­tanulni, hogy a sokáig élő könyv az időben behozza a Az erősek is sírnak hátrányt, mert az évek, eset­leg évtizedek és évszázadok során százezrek és milliók ne­velődnek rajta. A mai gondolkodó és érző ember magányos, önmagá­ban áll, bezárkózva. A kínzó intellektuális és erkölcsi zűr­zavarban újra kell tisztáznia mindent. De szinte csak ma­gában beszélhetne, vizsgá­lódhatna, elemezné a folya­matokat, kapcsolatokat, a fo­galmakat—ha... Ha nem len­ne segítségére egy hordozó közeg, mondjuk egy könyv ál­tal egy másik ember, aki szin­tén hasonlóképp vagy mond­juk ellenkezőleg, de mindegy, vélekedik valahogy, ebben a vasbeton-kultúrában. Együtt mennek hát előre a dzsungel­ben, mindent minden oldalról próbálnak meg látni, közösen gyötrődnek az állásfoglalá­sok fix pontjaiért, kimentenek a romok alól egy kis etikát, egy kis esztétikát, csak annyit, amennyi legalább magán- használatra elég. A folytonosan önvizsgáló­dó, tépelődő ember, mely az irodalom mindig más-más formában visszatérő figurája, mi magunk vagyunk, csak kü­lönböző szerepben. íróként, olvasóként. Vajon válságban van-a a ma kultúrája? A válaszon vi­ta van. Egy biztos, minden vál­ság megoldódik egyszer. Saj­nos, az a benyomása az em­bernek, hogy a könyv lassan sóvárgott kiváltság, nagy idő­közökben élvezhető luxus, eg­zotikus élmény lesz. Akinek azonban életkomponense a napi szellemi szükséglet, nem tud leszokni, s nem hajlandó lemondani sem róla. Legfel­jebb nem gyűjtöget, hanem cserél, kölcsönkér, maga ad át elolvasásra, avagy komp­romisszumot köt: legfeljebb nem lesz minden régiség és új­donság karnyújtásnyira a polcon... Felvetődik egy másik kér­dés is: hol van a líra mosta­nában? A technikai civilizá­ció. a standardizált életrit­mus, az egyre jobban racio­nalizálódó és uniformizálódó testi-szellemi társadalmi és magánélet korában kell a leg­inkább az emóció. Akkor is, ha a líra nem a versben ölt tes­tet, hanem akár egy drámá­ban. Nincs emberi élet a vi­lággal és önmagunkkal szem­beni nagy emocionális állás- foglalások nélkül. Mindig lesznek versek, lesznek tehet­ségek — hazudik, aki azt ál­lítja, mereven elutasít a ma embere minden érzelmet. Ha ez láthatóan, tapasztalhatóan így is van, legbelül, lekupo­rodva még a nagyok, az erő­sek, a kemények is sírnak a sa­rokban... Mert néha vannak helyzetek, amikor szükség van arra is, ami különben nem szükséges. Korhatár Marik Sándor L ezárult a vita a nyug­díjkorhatár-emelés­ről, a jövő hét köze­pén lesz törvényünk is. Bízvást mondhatjuk: a magyar családok nagy több­ségét a hozzátartozók révén érinteni fogja. Kiváltképp az „átmeneti” korosztály ötve­nes éveiben járó asszonyait, akik már készültek a nyugdí­jas évekre, de számukra a határ kitolódik. Egy most öt­venéves hölgy nem a nyug­díj előtti utolsó öt évét, ha­nem annak több, mint kétsze­resét kezdheti; ez nem cse­kély különbség. Nem véletlen, hogy a mó­dosító javaslatok tömege az átmenettel foglalkozott, hi­szen aki húsz-harminc éves, nemigen gondol még a nyug­díjba vonulás idejére, de akinek már közeli a határ­idő, igencsak át kell rendez­nie tervezett életét. A vitában az olyan módo­sító indítványokat fogadták el, amelyek a nyugdíjazás feltételeit igazságosabbá, elfogadhatóbbá teszik, ugyanakkor a törvény leg­főbb céljait nem hiúsítják meg. Ez egyszerűen hangzik, mégis majdnem gordiuszi csomónak bizonyult. Végül négy témakörben változnak a korábbi elképzelések: a korhatáremelés ütemezésé­ben, a korhatár előtti nyug­díjazás feltételeiben, a gyer­meknevelés elimerésében és a korhatáremeléshez kap­csolódófoglalkoztatási sza­bályokban. A sokáig gyúrt törvényja­vaslat másik oldala is figye­lemre méltó, mert miközben emelik a nyugdíjkorhatárt (s ez sokaknak gondot okoz), mások gondjait pedig éppen az oldja meg, hogy a kor­mány támogatja a tovább- dolgozást is. Annak ösztön­zésére lehetővé teszi, hogy a számára előírt korhatár be­töltésekor bárki kérhesse nyugdíja összegének folyó­sítás nélküli megállapítását. A tényleges nyugdíjba vonu­láskor pedig választhatja az akkor kiszámított és éven­kénti emelésekkel növelt összeget. Érdekes, hogy éppen most — a magánosítás időszaká­ban —kevés szó esett a tör­vényjavaslat vitájában a nyugdíj előtt állók fokozott munkajogi védelméről, ho­lott ez jelenleg fontosabb, mint korábban bármikor. Csillebérc: Te Jocó! A büfés bácsi az áraknál elfelejtet­te, hogy gyerektáborban van... Ferter János rajza Kommentár Tartózkodás Balogh József M egtörtént, amire két éve nem volt példa: a szocialis­tafrakció néhány tagja ne­met mondott, vagy tartózko­dott az alkotmánykoncepci­óhoz benyújtott módosító ja­vaslatok szavazásánál. Ez gyakorlatilag azt jelenti, holtpontra jutott az alkot­mányozás, s éppen az a párt juttatta oda, amelyik legin­kább akarta, hogy ebben a ciklusban az országnak új alkotmánya legyen. Pontos információink nin­csenek, milyen módosító ja­vaslatok váltották ki a szoci­alista frakció tagjaiban az ellenérzéseket, de összessé­gében nincs is különösebb jelentősége, hiszen amikor elkezdődött az alkotmányo­zás, azt ígérte a koalíció, hogy erőből nem fogadnak el alkotmányt, csak akkor születhet meg az ország új alaptörvénye, ha legalább öt parlamenti párt egyetért ve­le. Az egyetértés megvolt, a kisgazdapárton kívül vala­mennyi parlamenti párt igent mondott, ha egyesek nehezen is egyeztek bele né­melyik újrafogalmazott pa­ragrafusba. Es most a terve­zetkészítőifelejtették el a ko­rábban kötött megállapo­dást. Hét éve, 1989-ben,amikor az 1949-es sztálinista alkot­mány módosítása került te­rítékre, az akkor még hatal­mon lévő MSZMP meggyőz­te tagjait, fogadják el, s mondjanak igent a tervezet­re, mert annak minden egyes pontjában megállapodtak az ellenzéki kerékasztallal, s ha nem sikerül az alkotmány módosítása, még az is elő­fordulhat, hogy a békésnek induló rendszerváltozás ke­mény konfliktusokkal jár majd. Akkor az MSZP tagjai — tartva magukat a pártfegye­lemhez — egyöntetűen sza­vaztak. Most nem így alakult a helyzet. Az MSZP-bői öten nemet mondtak, tizenheten pedig nem nyilvánítottak vé­leményt. A kérdés az, meg- találják-e a politikai megol­dást arra, hogy törvény le­gyen az, amiben a pártok megállapodtak, vagy vége szakad a konszenzusnak a hatalom és az ellenzék kö­zött? ^KejeTMagyarorszá^j^J

Next

/
Oldalképek
Tartalom