Kelet-Magyarország, 1996. május (53. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-04 / 104. szám

1996. május 4., szombat HATTER Nyugati színvonal keleten Fél évtized pozitív mérlege a nyíregyházi műveseállomáson • Nincs megállás Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — Bete­gek és szakemberek szerint is tény: az országban nagy egyeníőtlenségek tapasztal­hatók az egészségügyi ellátás terén, mennyiségben és szín­vonalban egyaránt igen elté­rőek az eredmények. A kabi­net ezért a tavaly megkez­dett átalakításokkal, a re­form folytatásával kívánja kiegyenlíteni a különbsége­ket és kialakítani a valós szükségletekhez jobban iga­zodó ellátórendszert is. Legfőbb ideje. Az egészség­ügy ma igencsak változatos ar­cot mutat: amíg egyik helyen európai szintű az ellátás, a má­sik területen a keletit is alig közelíti. A nyíregyházi műve- seállomás esetében azonban az a ritka helyzet állt elő, hogy nemcsak a megyében, de or­szágosan, sőt európai mércé­vel mérve is a legjobbak kö­zött találhatók. Első az országban — Öt éve annak, hogy Nyír­egyházán az országban első­ként privatizált műveseállo- másunk megkezdte működé­sét. Üzembe helyezője az ak­kori Rolicare, ma Eurocare nevű cég volt. Fél évtizede ez még úttörőmunka volt, hiszen a szakma legnehezebb terüle­tén, az ország legszegényebb megyéjében indult útjára a magánosítás, ráadásul a reális igények és a lehetőségek is tá­vol álltak egymástól — mond­ja dr. Szegedi János, a műve- seállomás főorvosa. Az Eurocare műveseállo- másai ma már tizenegy város­ban gyógyítják a vesebetege­ket, a magyar művesekapaci- tás negyven százalékáért felel­nek. A művesekezelések sike­rességét, az osztály működését az is minősíti, hányán kapnak betegségükre végleges megol­dást, új vesét. A számok ezen a téren is igen szépek, mert a transzplantált betegek száma folyamatosan nő, évente átla­gosan tizenöt. — Mindezeket a tulajdonos­Kezelés közben nak köszönhetően érhettük el, hiszen valamennyi, a privati­záció idején tett ígéretüket megtartották, némelyeket túl­teljesítették. Már a szerződés első évében lecserélték a teljes műszerparkot, a megyei kór­ház területén felépítették azt az új műveseállomást, amely ma is a legnagyobb és a leg­szebb az országban. A magá­nosításnak köszönhető, hogy a régi, hagyományos dialízis he­lyett ma már 98 százalékban a jelenleg legmodernebbnek számító eljárást alkalmazhat­juk, s hogy most van kipróbá­lás alatt a tulajdonos B. Braun cég legújabb műveséje, ame­lyet Nyíregyházán tesztelünk, igen jó eredménnyel. A beteg- ellátásban ma már nálunk tel­jes a komputerizálás, minden tény és adat számítógépre ke­rül. Nagy erőt jelent, hogy az országos hálózat tizenegy ál­lomása szorosan együttműkö­dik, az igazgatók háromha­vonta találkoznak, kicserélik tapasztalataikat, örömeiket, gondjaikat. Nem sziget Hiba lenne persze azt hinni, hogy a nyíregyházi műveseál- lomás magányos szigetként működik a Jósa András Kór­ház területén. Szakmai vonat­kozásban a részleg a kórház szerves része, s számos osz­tállyal van szoros szakmai kapcsolata. Anyagilag termé­szetesen teljesen függetlenek egymástól, a műveseállomás által igénybe vett szolgáltatá­sért a kórháznak számla elle­nében fizetnek. — Örömünkre szolgál, hogy épp a mi többéves tapasztala­tunkat is felhasználják a me­gye egészségügyében akkor, amikor a reform által kötele­zően előírt gazdaságossági lé­pésekre készülődnek. A nyu­gati tapasztalatok a honi egészségügyben is beváltak és eredménnyel hasznosíthatók, kár lenne arra energiát paza­rolni, amit egyszer mások ki­találtak. A B. Braun jó tulajdonosa a nyíregyházi műveseállomás- nak. Nemcsak rendes fizetést ad, de évente egyszer nővérek­nek és orvosoknak külföldi ta­nulmányutat biztosít. A priva­tizációnak a beteg csak hasz­nát veheti, hiszen a gyógyítá­sért, gyógyulásért természete­sen nem fizet. Magyar állam­polgároknak ingyenes az ellá­tás, a hálapénz fogalma ezen az osztályon ismeretlen, elfo­gadása azonnal felmondással jár. Nagy a szigorúság és a fe­gyelem a betegszállítás terüle­Elek Emil felvétele tén is. A művesekezelésre szo­rulókat három magánvállalko­zó hozza-viszi, mégpedig szinte percnyi pontossággal. A fejlődésben ma sem igen van megállás. Terv az, hogy a jövőben a megye más kórhá­zaiban is végezhessenek mű- vesekezeléseket. Ha a beteg közelebb kerül a gyógyítás­hoz, van idő a szövődmények elleni küzdelemre, javulhat a betegek fizikai állapota, élet­minősége. — A privatizáció még ma is kihívás. Öt évvel ezelőtt mint ismeretlenbe vágtunk bele, s szinte csak jókat mondhatunk. Érdekeltek vagyunk a teljesít­ményben, a transzplantációk számának növelésében, de legfőképpen érdekeltek va­gyunk abban, hogy a hozzánk fordulók minél nagyobb szám­ban, minél hamarabb meggyó­gyuljanak. Lényeges javulás — Ne tűnjön dicsekvésnek, de az öt év eredményeit vizsgálva nincs olyan paraméter, amiben ne lenne lényeges javulás. Nagy öröm számomra, hogy a Rolicare által útjára indított valamennyi műveseállomás ma már nemhogy az országos színvonallal, de egyes nyugati országokéval is azonos. A nyák az iskola lépcső­jénél. Még jönnek vagy már mennek. Kezükben szatyrok, fejükben a munkahely gondja-baja. Avagy a munkanélküliség ke­gyetlen kényszerű semmitte­vése, álcselekvése. Segítenek a kisiskolásnak cipelni a táskát, mert az még az uzsonna utolsó morzsáit eszegeti. Reggel hűvös van, elkél a kabát, a dzseki, a dél­utáni langymelegben az is a karjukon lóg. Vagy figyelnek arra, mit mond a gyerek — de főleg nem. At az óvodába, meghallgatni, ahogy sorolja az óvónő, micsoda jópofasá- gokat mondott ma a csemete. Elborzasztó cserebogár-be­számoló. Szórakozottan fon­tolgatják, mi van otthon va­csorának való. Ha kell, lo­holnak az ABC-be, ha nem, kicsit pihentetőbb az út. Fel- cipekednek az emeletre, mi­közben a gyerekek csak mondják, mondják... Rend­csinálás, tanulás, fegyelme­zés, fürdetés, ágyazás, ha az erő, kedv engedi mesemon­dás, mind-mind az anyák dolga, ami naponta kezdődik elölről, amíg az élet engedi. Az örök anyák Anyák. Akiket ritkán kér­deznek vissza. De miről is mesélhetnének? A soha be nem fejezhető házimunkáról, az idegesítő mosogatógép­reklámokról. a családi költ­ségvetés zsebkendőnyi csele­zéseiről? Arról a sohasem fe­ledhető, semmivel össze nem téveszthető elmondhatatlan érzésről, amikor az anyatej kicsordul a harmatlágy pici jószág gyűszűnyi szája szeg­letéből..., aztán kibuknak az első csacsogó szótagok..., óh, azok a cérnahangok! Amikor szülnek, az életüket kockáztatják. Olyankor egye­dül vannak, mint a hajlékta­lan hold. Amikor aztán em­ber, mit ember, csoda!, szü­letik a világra, elfelednek mindent, ami kín, s nem ma­rad más csak az a végtelen, mindent elárasztó öröm, melynek az lenne a hivatása, hogy egy életre szóljon... Az anyákban van valami, ami a józan ész felett áll. Valami, ami csak ösztön, a teremtés végtelen és kiszámíthatatlan akarata, mely nem ér fel a vi­lágmindenséggel sem. Van­nak nők, akik gyereket szül­tek, s vannak anyák. Nem­igen kell megindokolni a kü­lönbséget. Összeforrottság és kitaszí­tás. A feladat őrült nehéz, az anyákon kívül soha senki más nem tudná megoldani. Elengedhetetlen az önzetlen­ség is, hiszen mindent oda kell adni, miközben nem kí­vánni érte cserébe semmit, csak a szeretett lény boldog­ságát. Csak a boldogságát... Hm. Csak. Ez az, amikor a körülmények közbeszólhat­nak, s zömében közbe is szól­nak, amikor az anya kudar­cot vallhat, vagy amikor már esetleg kevés. Az a nő tud szerető anya lenni, aki egyébként is képes szeretni, aki szereti a férjét, az életet, a világot, a többi embert. Ha nem tud, akkor csupán gyen­géd, babusgató, amíg a gye­rek kicsi, de utána nem tud az érzéseivel mit kezdeni, külö­nösen akkor nem, amikor fia­lánya távolodik. A szerető anya akkor is ugyanúgy sze­ret tovább. Amikor felnö­vünk, akkor is ott vannak végső, (minek az öncsalás?) néha ugyan elhanyagolt, me­nedéknek. Ha tehetnénk, futnánk hoz­zájuk, sírnánk a sarokban, legyünk akár komor harcfi- ak, fontos poszton lévők, ál­lamokat, gyárakat vezetők, minden bánatunkkor, s ha baj ért, az ölükbe fúrnánk a fejünket, ők simogatnának. Akkor minden meggyógyul és megnyugszik. Mert ők ke­gyelmesebbek, jobbak még az istennél is. Ezért jobb, ha mindig velünk maradnak. Valahogyan. S hogy ez így van, azt Iszaak Bábeltől biz­ton tudhatjuk, aki szerint: Minden halandó. Az örök­lét csak az anyáknak adatott meg. E mint ékes termő ág, férfi­ak első asszonya D mint dúdolgató, álomba ringató E mint első szép játékunk S mint sírás a betegágy mellett A mint alabástrom bálvány NY mint nyugalmunk, biz­tonságunk háttere A mint anyák napja Nézőpont Egy estém otthon Ésik Sándor M ár csak percek hi­ányoztak az elő­adásból. A szálkái művelődési központ szín­háztermének előterében az ünnepi alkalomhoz öltözött urak, hölgyek, serdült és ser- diiletlen gyermekeik zsong­tak. Suhancokban apjukra, kamaszlányokban anyjukra ismertem, őszülő, kopaszo­dó szülőkben fiatal korom ősrégi szereplőire. Ore gu­rukban apám egykori har­costársaira, szépre idősült asszonyokban anyám régi barátnőire. Hát hazajöttél, veregetett hátba egyikük lát­ható megindultsággal. A jupiterlámpák vakító fényében szemek csillogása vett körül. Mustrál gátlók családom tagjait, udvaria­san érdeklődtek koruk, el­foglaltságuk, iskolai előre­haladásuk iránt. Aztán kö­zelebb hajoltak: mit szólsz ehhez? Szemükkel a világot jelentő deszkák felé intet­tek. Elsötétültek a lámpák, il­ledelmes csend támadt. Nem tudtam mit fogok majd szólni „ehhez". Láng Kar­csihoz, aki utcabelim, és negyed évszázada ismerem. Szondi Erika kolléganőm Rózájához, Zsoldos Barna Kobakjához... Az egymás után feltűnő szereplőket ke­resztnevükön emlegette mindenki a közönség sorai­ban. Szalka iák lába alatt ropogott a szálkái játékszín deszkája. És egyszer csak, egy nagy kegyelmi pillanatban va­rázslattá vált a dolog. Szín­házzá. Elhalványultak az amatőrizmus itt ott előbuk­kanó apró jelei. Élt a da­rab. Nem tudom ott ültek e né­zőtéren az örök kételkedők, akik kellőképpen fanyalog­tak az előkészületek alatt. Ha igen, ők is tapsoltak. Zengett a vastaps a Tanár úr magánszáma után. Csor­dultig volt a szívem. Tóth Tibire gondoltam, a Ház igazgatójára, aki a darabot összeküzdötte, és megren­dezte. Irigyeltem és furdalt a lelkiismeret. Én elhagytam Szálkát, szülővárosomat, hogy má­sutt próbáljak próféta len­ni. Neki otthon sikerült, sa­ját hazájában. Ez az igazi teljesítmény. Nincs más hátra mama! Halat eszünk ebédre... Ferter János rajza Kommentár Szigorú előírások Dankó Mihály A közlekedési felügye­let tájékoztatása szerint május l-től az év végéig csak katalizá­torral felszerelt benzinüze­mű új gépjárművek forga­lomba helyezésére adnak engedélyt. A jövő év első napjától pedig csak azok a gépjárművek közlekedhet­nek, amelyek a környezetvé­delmi jóváhagyásokkal ren­delkeznek. A már korábban beveze­tett előírások az idén janu­ár elsejétől tovább szigo­rodtak. Ennek köszönhető, hogy hazánkban már csak olyan tehergépkocsikat, nyergesvontatókat, autóbu­szokat lehet üzembe helyez­ni, amelyek az Euro I köve­telményrendszernek megfe­lelnek. Úgy tűnik elindult vala­mi, csakhogy a szigorítások igazából azokat a járműve­ket érintik, amelyekkel amúgy sincs különösebb probléma. Magyarorszá­gon pedig közismert, hogy a gépkocsipark átlagéletkora igen öreg (8-10 év). S hogy van az idős járművekre ke­reslet: oka a kispénzűség. Ma már egy átlag család örül, ha két-, háromszáz- ezer forintot össze tud spó­rolni. Ennyiért pedig ezt a minőséget kapja, mert új, olcsó kocsi nincs. Eltűnt a kínálatból a megfizethető népautó. Kicsi az ösztönzés is, hogy valaki a meglévő au­tójába katalizátort szerel­tessen. Mindössze a súly­adó felét engedik el. Az ól­mozott és az ólommentes benzin között néhány forint a különbség. Magának a katalizátor­nak a beszerelése pedig tí­pustól függően több tízezer forintba kerülhet. Ismerve a szabolcsi „ benzincsem­pész-zónát" sokan nem is örülnének, ha ezt kötelező­vé tennék. Vannak országok — így Svájc —, ahová a kétütemű autókat vagy olyat, amely nem felel meg az előírások­nak, be sem engednek. Ná­lunk is meg kellene szervez­ni a műszaki ellenőrzési, hogy egyes gázzal hajtott autóbuszokat vagy fekete füstbe burkolózó kamiono­kat már a határon kiszűr­nék. ^ I Szőke Judit tarcaja I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom