Kelet-Magyarország, 1996. május (53. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-18 / 116. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Éremművészet zükebb pátriánk jeles, ország- határainkon messze túlmutató ^ művészeti eseménye az immár kJ huszadik alkalommal egybehívott Sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotótelep tegnapi megnyitása. A jubileumi művész- együttlét tiszteletére rendezett kiállítást szintén tegnap adták át a közönségnek a nyíregyházi Városi Galériában. A mintegy háromszáz érmet, kisplasztikát felsorakoztató gyűjtemény a tizenkilenc korábbi „táborozás” legsikerültebb munkáiból ad reprezentatív válogatást, érzékeltetve: a sóstói környezet, az ottani tevékenységhez kapcsolódó hangulatok, érzések és gondolatok kiváló inspirálói értékhordozó művek világra jöttének. A Városi Galériában szintén tegnaptól tekinthető meg egy másik, témáját tekintve csaknem egyedinek számító bemutató: a Névjegy és érem elnevezésű tárlat, melyen hatvanegy művész tette közszemlére ex libris-szerűen megkomponált, matériába öntött névjegyét. Ladislav Sabo: Noé üzenete Georgij Franguljan: Piedesztál Elek Emil felvételei Sznezsana Szimeonova: Hanyatló Fogyunk, mint a gyertyaszál Száz év alatt kétharmadára zsugorodott a köldökzsinórtól elvágott Lánya Archív felvétel És ma? Az 1995. január 1-jei hivatalos adatok szerint 1117 lakosa volt Lónyának. Szabó Árpád polgármester szerint az idén már ezer alá csökkent a lakosságszám. Hogy miért? Elég ránézni a térképre: az említett bezártság mellett a fokozatos zsugorodást „segíti”, hogy a község távol fekszik a főúttól, a vasúttól, a természetes központtól, Beregszásztól pedig már rég elvágta a köldökzsinórt a nagyhatalmi politika által kreált államhatár. Nincs tehát semmi — természeti szépségén és szorgalmas lakosain kívül — ami munkahelyteremtő vállalkozást csalogatna ide. Apropó, vállalkozás... A polgármesterrel éppen azt boncolgatjuk, hogy vajon az ön- kormányzat intézményei egyáltalán miként maradhatnak működőképesek, hiszen jelentős hiteltartozást kell törleszteniük. A néhai Lónyay-kastély Györke László * Tavasszal — bármilyen politikai fondorlatok keringjenek is a levegőben — mindig új erőre kap a természet közelében élő ember. Különösen errefelé, a Beregben, az egykori vármegye — csak mutatóban az anyaországban felejtett — csücskében. Ahol a Tisza és a jelenlegi országhatár találkozik, ott fekszik Lónya. Szárazföldi úton csak két irányból lehet megközelíteni, de ebből az egyik: egy reggel nyolc és délután négy óra között nyitva tartó kis- határátkelő felől érkezik. A határ túloldalán az alig ezerlelkes Harangláb — vagy ahogy az oroszok Zvonkovojéra, az ukránok Dzvinkovéra (mindkettő ugyanazt jelenti: csengő-, harang-és a „helységnévképző”) keresztelték — hajdan ugyancsak Ló- nyay-birtok volt. Lónya másik oldalán a Tisza, ahol csak alkalmasint lehet átkelni, ha kedvez a kompjáratnak a vízállás. — Talán, ha majd egyszer tényleg lesz pontonhíd — tűnődik Szabó Árpád polgármester —, akkor lesz átmenő forgalom, s talán újra kinyílik ez a falu. * * * Lónya tulajdonképpen két település. De már Leboczky Tivadar 1881-ben Ungvá- ron megjelent könyvében, a Beregvárme- gye monographiájában együtt tárgyalja a kettőt. Ez idő tájt „Nagy-Lónya számlál 155 lakházat, 1016-lelket, Kis-Lónya pedig 94 lakházat és 497 lakost, míg a kettős határ 3439 holdat tesz.” Azaz a mai Lónya területén 115 évvel ezelőtt 1513- an laktak. GÁDOR BÉLA: Nimbuszteremtő Juciba Megtudtam, hogy ügyem Bagyó elvtárstól függ, akinek rengeteg szál fut össze kezében, és ezek között van az én szálam is. Legegyszerűbbnek véltem, ha egyenesen Bagyó elvtárshoz fordulok, és megmondom neki, hogy így meg úgy, ügyem jogos, hasson oda stb. Persze, nem tudhatom, milyen ember Bagyó elvtárs. Ha az ember egy ismeretlen főnök elé járul, egy kicsit mindig úgy van, mintha egy várat kellene bevennie, térkép nélkül. Rábízza magát az ösztöneire. Mindössze annyit tudtam meg, (Gádor Béla 90 éve, 1906. május 22- én született Nyíregyházán. Szülővárosában utcát neveztek el a József At- tila-díjas író-újságíróról. Születésnapjára emlékezve Sót vegyenek (1959) című — humoreszkeket és szatírákat tartalmazó — kötetéből vettük szemelvényünket. Jóllehet az írás stílusa, szó- használata, hangulata kissé anakronisztikusnak tűnhet — azonban mint korrajzot, az „elvtársi” időkre vonatkozó, erősen ironikus látleletet ma is helytállónak, mi több: aktuálisnak érezhetjük.) hogy a titkárnőt Jucikának hívják, tehát őt kell először bevennem. Nem könnyű feladat, de nem is megoldhatatlan. Tény az, hogy nem vagyok bejelentve, tehát váratlanul felbukkanó ellenségnek számítok. Viszont ezt módomban van enyhíteni fellépésemmel, ezzel a múltszázadbeli, haladó csökevénnyel. Lehetek optimistán vidám, elegánsan ernyedt és agresszíven célratörő. Mégis úgy döntöttem, hogy a Bennfentes Káder korszerűbb szerepét öltöm magamra, és dinamikusan nyitottam be az előszobába, majd határozott léptekkel közelítettem meg Jucika írógépét. Úgy vetettem oda, mintha csak a szomszéd szobából jönnék: — Bagyó elvtárs? Közben hüvelykujjammal az ajtó felé böktem. Kérdésem után meghitt csend támadt, amely a templomok otthonos ájta- tosságát árasztotta. Jucika rám emelte min- denttudóan dekoncentrált tekintetét, amelyet a sokévi gyakorlat tökéletesen közönyössé csiszolt. Finoman, szinte leheletsze- rűen kérdezte: — Milyen ügyben? Kissé zavarba jöttem. Viselkedésemet egy lármás, proletkultos titkárnőhöz szabtam, s íme, itt ül előttem egy makulátlan ele- ganciájú, halk szavú grófkisasszony, amilyet utoljára Ischlben láttam, amikor Ferenc József járt ott, hogy podagráját gyógyítsa. A dinamikusan megkomponált Bennfentes Káder nagy robajjal összeomlott bennem, és ott maradt helyén egy kis töpörödött ügyfél. Jucika közben végtelen türelemmel várta válaszomat, csak neodemokratikusan ki- cupfolt szemöldökét húzta egy kissé magasabbra, és ködös tekintettel nézett a fejem fölé. Végre megszólaltam, s magam is restelltem, hogy reszelős, durva hangom megtöri az áhítatot. — Ezésez vagyok, ügyem jogos, beszélni szeretnék Bagyó elvtárssal. Jucika tökéletesen kifestett ajka szögletén pici mosoly jelent meg, majd tovaröppent, mint egy kismadár. Azt mondta ez a mosoly: „Ó, te kis csacsi... Miért nem akarsz mindjárt az Úristennel beszélni, vagy valakivel az apostolok közül?” Aztán karcsú ujjaival végigsimított remekbe készült szőke haján, majd hosszabb szünet után így suttogott:
