Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-24 / 47. szám

12 táriat Századunk képei Koszta József: Lány macskával (1920) A két világháború közötti ma­gyar képzőművészet repre­zentánsainak tárlata látható a nyíregyházi Városi Galéri­ában. A huszadik század egyes embe­rének és társadalmának életét befolyá­soló, sőt olykor gyökeresen átalakító két esemény közötti periódus festésze­te, szobrászata a sokszínűséggel, a stí­lusok, kifejezőeszközök változatossá­gával, a témagazdagsággal jellemezhe­tő. A 20-as 30-as évek elején a társdal- mi berendezkedés és a gazdasági kö­rülmények viszonylagos nyugvópont­ra jutásának volt köszönhető, hogy az akkor fiatal művészgeneráció intézmé­nyes lehetőséget kapott a külföldi utakra, állami támogatással és magán­mecenatúra segítségével. Alkotóink megismerkedhettek a nyugat-európai művészeti irányzatokkal, a posztimp- resszionizmusból sarjadzó legváltoza­tosabb stílusokkal és művelőikkel. E hatásrendszer közepette szinte kivétel nélkül remekművek születtek. Berény Róbert, Koszta József, Szörnyi István, Vaszary János neve napjainkban leg­alább annyira „klasszikusan” cseng, mint Aba Novák Vilmosé, Barcsay Je­nőé, Bernáth Aurélé, Czóbel Béláé vagy Derkovits Gyuláé. Ők és festmé­nyeik eliedegeníthetetlen részeivé vál­tak a modern magyar piktúrának. ■ A __í___Z___h___í_ ‘ttwMH Vaszary János: Virágok női alakkal Berény Róbert: Falu vége (1935) Szőnyi István: Fürdő előtt (vázlat) Elek Emil reprodukciói Napkelet • A KM hét végi melléklete Főszerepben lubickoló rendezők Magyar Filmszemle huszonhetedszer • Bőséges dokumentumtermés „Megnyugtatásul közlöm, hogy idén nem csinálok filmet!” — mondta Gothár Péter az eredményhirdető gálaünnepség mikro­fonjába, miután átvette a játékfilmes fő­díjat és a legjobb rendező díjat is a 27. Ma­gyar Filmszemle zárónapján. E roppant „szerény” kijelentés nyilván arra vonatko­zott, hogy tavaly is ő kapta a nagy díj at, s idei filmjének, a Hagyjállógva Vászka cí­műnek az alkotói még további elismerése­ket is bezsebelhettek. (Gózon Franciskóé lett a legjobb operatőri díj.) Ez az oroszul beszélő, orosz színészeket foglalkoztató magyar film egy „lágerme­se” — ahogyan a rendező nevezi művét. A nagy városi rabló és a hírhedt falusi rab­ló pétervári közös akciójának története sza­badon szökell a logika korlátain is túl, s ezt Gothár elbűvölően játékos látvánnyá varázsolja. Az intellektuálisabb néző szá­mára igazi csemege lehet ez a film. A „várhatóan legnépszerűbb film” díjá­ra persze Gothárnak esélye nem volt, hi­szen itt borítékolni lehetett, hogy Koltai Róbert vagy Kern András filmje viszi el a pálmát. Tény, hogy már a Filmszemlén is akkora tömeg volt ott a Szamba, illetve a Sztracsatella vetítésén, hogy a lépcsőkön is ültek, s rengetegen állva nézték végig az Uránia moziban e bemutatókat. Érdekes találkozás, hogy e két kiváló parodista, illetve színész volt az, áki a közönség szá­mára a „legehetőbb” mozit tudta előterem­teni. Az is közös, hogy mindketten fősze­repet tartogattak saját maguknak. Koltai kényére kedvére lubickolhat szerepében, hiszen egy vén ripacs színészt kell alakíta­nia, s bizony helyenként (talán mert nincs kontroll?) túl is adagolja saját magát. Kern egy olyan főszerepet talált ki saját magá­nak, amelyben női filmszínészeink talán legizgalmasabb egyéniségeivel veszi körbe magát. Feleségét Udvaros Dorottya játssza, Eszenyi Enikő feladata pedig, hogy bele­szeressen a Kern-alakította félszeg karmes­ter-főhősbe. Ez utóbbi még csak indokol­va sem nagyon van. Mindezek ellenére mindkét film valóban nézhető, hiszen tele vannak jobbnál jobb gegekkel, kiszólások­kal — szóval, ami sokak számára a legfon­tosabb: tényleg jól szórakozhat az ember. Nem véletlen, hogy végül is megosztva együtt kapták a közönségdíjat. Tegyük hozzá: a magunk részéről a Szambára sza­vaztunk volna inkább, nemcsak a sokkal jobb történet miatt, de azért is, mivel ab­ban Koltai Róbert egykori kaposvári kol­PÁIX GÉZA: Kern András és Gothár Péter légái (Helyei László, Rajhona Ádám, Jor­dán Tamás, Lukáts Andor, Pogány Judit, Lázár Kati) akár epizódszerepekben is, de igazán nagyszerűt nyújtottak. A már említett Eszenyi Enikő és Udva­ros Dorottya számos filmben kapott fősze­repet. Ok ketten az igazi sztárjai ennek a Szemlének. Teljesen megérdemelt, hogy a legjobb női alakítás díját is egyikük: Esze­nyi Enikő-kapta a Csajok című roppant kegyetlen Szabó Ildikó-film egyik főszere­péért. A 23 benevezett játékfilm közül szóljunk még a Szeressük egymást gyerekek címűről, amelynek egy-egy epizódját Sándor Pál, Makk Károly és Jancsó Miklós rendezte. Makk Károly A magyar pizza című epi­zódja emelkedik ki a három közül, talán kicsit Eperjes Károly, Benkő Gyula és Kál­lai Ferenc kiváló alakítása miatt is. Ég a város, ég a ház is címmel Sándor Pál is szép filmet készített, melyben a Kern-Eszenyi páros guberátorokat alakít, s külön izgal­mas, hogy Eszenyi Enikő milyen csúnya is tud lenni (ha akar). Nem igazán érthető, miként került Jancsó Miklós „önparódiá­ja” (másnak nemigen tudom nevezni A nagy agyhalál című epizódot) harmadik­ként ebbe az együttesbe. 200 dokumentumfilmből választotta ki az előzsűri azt a 39-et, amelyet a Filmszem­Nagy Gábor (ISB) felvétele lén is bemutattak. A filmek döntő többsé­ge a rendszerváltozás veszteseiről szól. Azokról, akik nyomorognak, akik seho­gyan sem találják a helyüket. A nyerte­sekről szinte nincs is közlés. Ózd, Tatabánya, Miskolc. Ezek azok a városok, amelyekkel (Budapestet persze nem számítva) nem egy film is foglalkozik. Almási Tamás ki tudja, hányadik részből álló Ózd-sorozatának újabb darabját mu­tatták be a Szemlén Meddő címmel, de az ózdi hétestelepi cigányokról szól Czabán György és Pálos György filmje, a Tiszta fe­kete is. Ahol ugyanúgy vájják a munka­gödröket, mint ahogy Tatabányán turkál­ják a törmeléket. (Törmelékturkálók — Tatabánya). A másik tatabányai filmet is Varga Ágota rendezte Kilakoltatás címmel. Miskolcon, a Szondy telepen 1994. decem­berében pedig sokan épp a költözésre vár­nak, mert a Komár István filmjében (Lé­lekvesztő) elénk táruló nyomornegyedben olyan körülményekkel ismerkedhetünk meg, amire talán nem is lehet szavakat ta­lálni. Miskolci film Vitézy László és Vitézy Zsófia Kavics a síron című munkája is, amely az 1946 július 30-i forintvédő tün­tetés témáját dolgozza fel. Ötven év után már nehéz a kérdésekre válaszolni: zsidó malmosok elleni pogrom volt ez, vagy éh­ségtüntetés? S egyáltalán kik szervezték? Lelki emigrációban Vajon ki lenne képes napjaink valamennyi lelki hordalékát számba venni? Kimutatni egy-egy nap emberi értékeinek veszteségét, amely esetenként lelki-szellemi emigráció­ba kényszerítheti az egyént. Ezek az er­kölcsi-lelki károk nem mérhetők milliók­ban, nem mutathatók ki százalékos érté­kekben, de léteznek. Szürkítenek, szegényí- tenek, érzelmileg, lelkileg nyomorítanak bennünket. Sőt, elidegeníthetnek, nem csak a közös ügyektől, önmagunktól is... 1. Búsképű lovagnak nevezték a háta mö­gött a jeles kulturális intézmény igazgató- helyettesét, akiről csak a hozzá közelállók tudták, a szomorú külső nagyon is életvi­dám, optimista belsőt takar. Sajnos, az arcára rajzolt barázdákat a gyermek- és if­júkor megpróbáltatásai hagyták rá örökül, s viselnie kellett, mint egy letörölhetetlen bélyeget. — Jól tudod, az ötvenes évek szóhasz­nálatával élve, én úgynevezett „osztályide­gen” gyermek voltam. Az apám elszegé­nyedett földbirtokos családból származott, megyei hivatalnokként tengette életét. Ne­künk igazában a felszabaduláskor már csak a rangunk, a címünk maradt. De az aztán végigkísért bennünket rendesen. Az apám csak éjjeliőrként dolgozhatott, onnan ment nyugdíjba. A gyermekkorom nagyjából olyan volt, mint a többi gyermeké. Az ál­talánosban a tanáraim rendesek voltak, nem éreztették velem, hogy más lennék, mint a többi gyerek. Legfeljebb annyiban, hogy nem lehettem úttörő. Ez a kiközösí­tés eleinte nagyon bántott. Később, nem volt mit tenni, meg kellett barátkozni ve­le. Aztán következett a középiskola, ahol már inkább éreztem, hogy másod-, vagy ép-, pen harmadosztályú állampolgár vagyok. Én is jelentkeztem az építőtáborba, mint a társaim, de mivel nem voltam, nem le­hettem KISZ-tag, táborba se mehettem. Az érettségi után, természetesen hiába próbál­koztam az egyetemmel, nem vettek fel. Se­géd, majd betanított munkásként helyez­kedtem el az egyik üzembe, ahol életem talán legszebb éveit töltöttem. Elsősorban talán azért; mert a munkások nem kér­dezték ki vagyok, mi vagyok, ki volt az apám. Tanítottak, befogadtak, megszeret­tek. Aztán újabb állomása következett az éle­temnek, a katonaság. Egy munkaszázad­ba vonultattak be, én ezt akkor nem is nagyon fogtam fel mit jelent. Csak az volt a szokatlan, hogy katona létünkre nem volt fegyverünk. Hivatalosan építőszázadnak hívták az egységünket. Hajtottak, dolgoz­tattak bennünket, mint az állatokat. Ké­sőbb ébredtem rá, hogy csupa földbirto­kos, régi hivatalnok, katonatiszt, pap, nagykereskedő, kulák gyerekből áll a szá­zadunk. Még álmomban se szeretek rá gon­dolni. Kaptam is egy súlyos betegséget, amiből életem végéig nem fogok kigyógyul­ni. A leszerelés után folytattam a fizikai munkát, raktáros lettem az egyik kulturá­lis intézménynél, ahol nagyon megszeret­tek. Támogatták az egyetemi felvételem is, így a munka mellett hatéves kemény ta­nulás után megszerezhettem a diplomát is. Öt évig munkatárs voltam, utána pe­dig igazgatóhelyettes lettem. Innen már ismered a történetet. Én vol­tam az örökös helyettes. Egy sor kitünte­téssel jutalmazták a munkámat, de annyi­ra mégsem voltam jó, hogy igazgatónak is kinevezzenek. Pedig legalább hat igaz­gatót kiszolgáltam. Nem baj, én jól érez­tem magam, lakáshoz juttattak, megháza­sodtam, rendszeresen járhattam külföldre a testvéremhez. Sokat publikáltam az or­szágos és a megyei kiadványokban, ledok­toráltam. Mehettem volna a főiskolára is tanítani, de maradtam a régi helyemen. S egyszer csak jött a rendszerváltás. A régi igazgatót nyugdíjazták, új igazgató kellett az intézmény élére. Nem is annyira én, * C • tj Dombrovszky Ádám

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom