Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
ÍRÓJEGYZET Kutyakomédia Szepesi Attila Barátom mesélte az alábbi esetet. Vele történt meg. Alkalmi, mindennapi história. Akárkivel megtörténhetik. Apróság. Estefelé ballagott szüleihez a falusi utcán, amikor megpillantotta a szembejövő, imbolygó alakot. Egy tántorgó részeget. Nem törődött vele. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor dz illető hirtelen elordította magát — Fogd meg! —, és ekkor felgyorsultak az események. A részeg alak kutyája (barátom eddig észre sem vette) hörögve rávetette magát. Ezer szerencse, még be tudott ugrani — a fenekedő farkaskutyát hátralökve — szülei kertkapuján. „Mit csinálsz, te őrült!" — ordította az eszelős részegre a palánkon kihajolva, ám ugyanabban a pillanatban már vissza is kapta a fejét, mert záporoztak rá Balázs Attila illusztrációja az ütések. „Te rohadt szemét!” — üvöltötte a hadonászó, magából kivetkőzött féleszű alak. Többszörösen is szerencsém volt — mondja barátom utólag is feldúltan, egyúttal mosolyogva is magamagán. Először is: ha nem érem el a kertkaput, a kutya összemar. Másodszor: hä az őrült ütése eltalál a palánk fölött, betörik az arcom. És harmadszor, legfőképpen: ha akkor ott a kezem ügyébe akad egy kerítésléc, dorong, szőlőkaró — akármi —, biztos, hogy leütöm ezt a debilis marhát, és mehetek a bíróságra, esetleg a börtönbe. Ennyi a történet. Hallgatunk, hüm- mögünk. Mit lehet tenni? Barátom ezt az alakot nem ismerte. Sosem látta. Nem tudható, rejtély, milyen indulatok fakadtak fel benne. Sorsának milyen kudarca indukálta ezt a féleszű frátert, hogy a szembejövő ismeretlennek ilyen gyilkos indulattal nekirontson. Megfoghatatlan. Egyedi eset. Az ember csak épp azon tűnődik el némiképp megborzongva, hogy ennek a véletlen esetnek kollektív változatával naponta találkozik. Nagyobb közösségekben, népcsoportokban is dúlnak efféle romboló indulatok. Gyilkos dühök. Ha pedig ezek teret kapnak, születnek a nyelv- törvények, iskolatörvények, dúlnak az atavisztikus és irracionális helyi háborúk Marosvásárhelytől Ruandáig, Írországtól a Szentföldig, következnek a kegyes szóval etnikai tisztogatásnak nevezett szörnyűségek, melyek nyomán tömegsírok fakadnak fel a sebzett földből. Az a falusi kutyakomédia, ami barátommal történt, az egész ezredvégi glóbusz jelképe. Emberek száz- és százmillióiban forr a sértettség, kisebbrendűségi érzés fekete indulata, mely — a maga természete szerint — előhb-utóbb irracionális mederbe terelődik. Lelkek száz- és százmillióiban kavarognak a vélt és valódi kudarcok pokoltüzei, melyek ha kicsordulnak, akár egy szunnyadó vulkán lávafolyamai, elöntik a szűkebb és tá- gabb világot. Ha visszaállnak a régi országhatárok, ha minden ott folytatódik, ahol a háború kezdetekor, akkor mi értelme volt a több száz ezer halottnak, a több millió elüldözöttnek, mi értelme volt ennek a szörnyű pusztulásnak és pusztításnak? — kérdezte minap a televízióban értetlenkedve egy boszniai szerb katona. A kérdésre a válaszát nem tudja senki. A kérdésre nincsen válasz. Napkelet • A KM hét végi melléklete 1996. FEBRUÁR 17„ SZOMBAT A lányok kilépnek ágyukból Szabó Iván Munkácsy-díjas művész kiállítása a Jósa András Múzeumban Muraköz! Ágota Szabó Ivánról mindig is tudtuk, hogy kiváló szobrász, humanista, a szó klasszikus értelmében, akit számos egykori tanítványa vall mesterének. Tudtuk, hogy állandó, tempós munkakedvvel dolgozik, belülről fakadó természetességgel formálva szobrait, domborműveit, érmeit. Tudtuk, mikor légiesen könnyed táncos leányaiban, lóábrázolásaiban gyönyörködtünk, hogy nemcsak kitűnő megfigyelése, mintázás! képessége rejlik bennük, hanem táncos-koreográfus múltja, saját lovas gyakorlata és az alföldi ménes ismerete. Most mégis meglepett bennünket, újabb oldaláról mutatkozott be: jelentős gyűjteményt, pályájának mértékadó műveit ajándékozta a Jósa András Múzeumnak, kifejezvén érzelmeit, kötődéseit a tájhoz, Nyíregyházához, itt élő barátaihoz, közönségéhez. Köszönet érte. A tárlaton mindezek mellett az utóbbi másfél évtized termékeny alkotói korszakából válogatott, amely szigorú önkritikájáról, belső önfegyelméről éppúgy tanúskodik, mint játékos kedvéről, könnyedségéről. Hol szordinós magányos hegedűszavával, hol a görög tragédiák és ősi balladák titkot hordozó zengzeteivel ragadja meg a belépőt és nem ereszti. Európa és Ázsia nászából születtek önálló életre szobrai. Érzésvilágán, temperamentumán átszűrve jeleníti meg műveltségünk arche-típusait, melyben benne foglaltatik: a Piéta és az Életfa. Elektra és Basa Pista. Madarak és Halak. Nap és Hold. Páva és Bölény. Balett és Hajdútánc. Memento és Napköszöntő. Női figurái eszköztelenül pózolnak, mint a nagy színésznők — talpuk alatt képzeletbeli színpaddal — nézzük őket, de közben háborgó lelkűk titkait fürkésszük. Klasszikusan zárt, egyszerű formáikon gyengéden siklik a tekintetünk, miközben a görög sorstragédiák monoton kórusa hal- lik köröttük. Igen. A női figurák: ruhátlanok és felöltözöttek, Mozdulatlanok és táncolok. Csöndesek és deklamálók. Szárnyalok és hétköznapiak. Maradók és indulók... Mindmind csupa „északfok titok idegenség”... akikben a szobrász, teremtés mítosza kel életre örök vágyként az elérhetetlenre. Szabó Iván alkotása Ebben a mitikus világban csak akkor találjuk meg Ariadné fonalát, ha mi is képessé válunk a művészhez hasonlóan érzékelni a világot, amelyben jó lovasok mezőn széllel járnak, vagdalkoznak, futtatnak, de közben tudatalattinkban emléktöredékek Haláltáncot járnak... Indulnánk a „Csillag után” Betlehembe dicsőíteni az Urat, de már késő... „Jaj és mire odaérnék... te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb” (Babits Mihály). És Radnóti szavai kúsznak élőnkbe, amint „vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron”... „jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot”... S a másik költő — kicsit később — be- lejajdul a világba, hogy nekünk is fájjon: „Ki viszi át a szerelmet”... Nyolcvanhárom év... benne és mögötte csaknem az egész századunk. És mégis látjátok a fényeket a szobraiban? És köröttük, mindenütt gyertyák égnek. Az emlékek gyertyái, a halottak gyertyái is. De mi mégis a csillagos ló homlokát nézzük. Táncoló lányai feje fölött a sugaras napot. Jó Balassi Bálintra emlékezve érezzük a párálló föld tavaszi illatát, mikor rápillantunk vágtázó lovaira, s a gólyákra a mártélyi nádas szélén. Hisszük, hogy hűs hajnalon, mikor a mezítelen leányok összefogózva kilépnek szoborágyukból, hogy körbetáncolva a házat megvédjék az ártó szellemektől, akkor a világfa ágán kibomlanak a virágok és valóra váltják a bő termés ígéretét... Az irodalom, a zene, a tánc nemcsak konkrétan, de hangulataiban is jelen van plasztikáiban. Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán nem csupán érzékenyen megformált portréikkal — érmeken, domborműveken — hanem szellemi, erkölcsi inspiráló erejük révén is. S figyeljük meg, milyen mesteri élvezettel fogalmazza meg, járja körül ugyanazt a témát más-más anyagban. Terrakottáin érezzük friss kezenyomát, a formálás gyorsaságát, lendületét. A döntés pillanatát: melyben eldől a fontos és kevésbé fontos viszonya. Sötét színű pirogránit lapjain érzékenyen, finom mozdulatokkal domborítja ki a figurát, de nem is a ló alakja a fontos, hanem a száguldás képzetét akarja bennünk felidézni. Szobrászi kvalitásának méltó kifejezői a bronzok: a visszatartott zárt formák belülről sugárzó szépséget hordoznak. Érzelmi telitettségük révén és formai tisztaságukkal hatnak a nézőre. Szereti a fa élő anyagát: diót, meggyet, cseresznyét, hársat, epret. Meg kell küzdeni velük, mindegyiknek más az ellenállása. Régi mesterek anyagismeretével és alázatával veszi kézbe a különféle fákat: az egész felületet megmunkálja tetőtől talpig. Szereti, mert élő anyag, a művész közvetlen, végleges alkotása, csak másolás útján ismételhető. Nagyméretű domborművein a hátteret homorú vésőkkel mélyítve igen izgalmas hullámzó felületet hoz létre, amely kiváló hátteret ad a legtöbbször lapos dombormívű főfigurának. Ettől a technikától a domborulatok finoman fénylenek, s a homorulatok árnyékba veszve, a felületen halvány színárnyalatok kelnek életre. Másutt koromszerű sötét háttérből hagyja érvényre juttatni a fa világos alapszínében a fő témát. Másutt szálkás, mély barázdákat von a fa felületébe háttérként, monoton ritmusuk itt is a fő témát szolgálja. Vésője nyomán magától értetődő természetességgel válik szobrászi gondolat hordozójává a kopjafa-forma. Szabó Iván kiállítása meggyőzött bennünket , hogy az örömmel, hittel vállalt alkotói élet, a teljesség igézetét hordozza. Luther Márton, a reformátor Dr. Reményi Mihály Négyszázötven évvel ezelőtt — 1546. február 18-án — halt meg szülővárosában a hitújító reformátor, Luther Márton. Nemcsak a 80 millió evangélikus, hanem az egész világon megemlékeznek róla, aki új korszakot nyitott az emberiség életében. Németországban, Eislebenben született 1483. november 10-én. Apja bányász volt, ősei parasztok a thüringiai Mőhrában. Tanulmányait Mansfeld, Magdeburg, Eisenach iskoláiban folytatta. 1501-ben került az erfurti egyetemre. 1505. július 17-én Erfurtban szerzetes lett az Ágoston-rendiek kolostorában. 1507-ben pappá szentelték és egy év múlva, alig 25 évesen Witteng- berbe küldik az egyetemre tanítani, ahol docens lett és 1512-ben a teológia doktora. Amikor Tetzel János dominikánus szerzetes búcsúcédulákat árusított, amelyekkel bűnbocsánatot ígért, a kor tudósszokása szerint 95 tételben fogalmazta meg érveit. 1517. október 31-én a déli órákban a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte. Nem sejtette, hogy kalapácsütései két héten belül felébresztik Németországot. Tanítását Pál apostol rómabeliekhez írott levelére alapozta. Az ember hit által igazul meg a törvény cselekedete nélkül, ingyen, kegyelemből a Jézus Krisztus kereszthalála által. Vita, kihallgatás, pápai kiátkozás lett a következménye. A kiközösítő bullát Luther 1520. december 10-én nyilvánosan elégette. Wormsba, a világ akkori leghatalmasabb ura, V. Károly német-római császár elé idézték. Ide 1521. április 16-án érkezett. Kihallgatása és gonüoiKodasi iuó után sem vonta vissza tanításait. Ezt az eseményt festette meg Szalay Pál a fiú polgáristák művész-rajztanára a központi evangélikus elemi iskola és a Kossuth gimnázium lépcsőházaiban. Alatta állt a felirat: „Itt állok s másként nem tehetek!” Barátai féltették és színlelt rablással Wartburg várában rejtették el. Itt lefordította az Újtestámentumot német nyelvre. Ezzel megteremtette a német irodalmi nyelvet. A további birodalmi gyűléseken barátai és hívei ellenálltak és megvédték tanításait. Ezért nevezik ma is őket protestánsoknak, az Augsburgban kifejtett hitvallásuk szerint ágostai hitvallásúaknak. 1546 februárjában szülőföldjére indult a mansfeldi grófok kibékítésére. Útközben megfázott és 450 évvel ezelőtt — 1546. február 18-án — szülővárosában Eislebenben meghalt. Földi maradványait a wittembergi vártemplomban helyezték el, ahol elindította a reformációt. Tanítása hamar eljutott Magyarországra. Bár 1524-ben a rákosi országgyűlésen kimondták: „Omnes lutherani combu- rantur”, vagyis minden lutheránust meg kell égetni. Mégis: a 16. században a magyarság 90 százaléka a követőjévé vált. A reformáció helvét ága és az ellenreformáció hatására változtak meg a számarányok. Amikor a törökök 1541-ben elfoglalták Budát, akkor írta Luther „Tarts meg minket Úristen” kezdetű énekünket. Ő maga zeneértő és zeneszerző volt. Legismertebb éneke az „Erős vár a mi Istenünk”, amely az evangélikusok harci indulója és himnusza. A Magyarországi Evangélikus Egyház birtokában van Luther végrendelete. A kalocsai érseki könyvtárban található a Bibliája sajátkezű bejegyzéseivel. Luther Márton Meggyőződésem, hogy a három Márton nélkül Nyíregyháza nem lenne az, amivé lett. 1753-ban 300 család jött Nyíregyházára Szarvasról, Békéscsabáról, Mező- berényből Luther Márton megreformált hitével. Hozták magukkal papjukat Vand- lik Mártont és tanítójukat Johanidesz Mártont. Az elvadult tájon virágzó gazdaságot hoztak létre. Építettek templomot, iskolát, városházát, vasutat. Országra szólóan példát mutattak az örökváltság végrehajtásával. Nyíregyháza Magyarországon a második legnagyobb evangélikus város, de az ország legnagyobb evangélikus iskolavárosa volt!
