Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-06 / 5. szám
1996. JANUÁR 6., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Örökösföldi életszekerek Nincs kerek évforduló, se különösebb esemény. Egyszerűen csak 1996 januárja, ol- vadós-tocsogós, se mínusz, se plusz télközép a nyíregyházi Örökösföldön. A lakótelepen, mely korát tekintve átlépett a kama- szodás szakaszába. Az első fészekrakók valamikor ’82 végén, ’83 elején költöztek be a lakásokba; akkoriban sorra adták át a négy- és tízemeletes épületeket a jobbára kölcsönökkel hosszú távra elkötelezett vásárlóknak. Tizenkét év, nem nagy idő egy városrész múltjára nézvést, ám sokszor kárhoztatott, egyesek által antihumánusnak titulált, főként a méreteivel lenyűgöző paneldzsun- gelről lévén szó, érdemes szétnézni mostanság arrafelé. Ugyan, merre mozdult, mit fejlődött, miként otthonosodott az „örökös”; kik maradtak az alapítók közül, kik hagyták faképnél az öt- ven-hatvan négyzetmétereket, egyáltalán hogyan élik a hétköznapokat az ottaniak. Az első — régebbi — sor tízszintes tornyok egykor a színdinamika szabályai szerint befestett „sapkái” bizony már megfakultak. Maguk a gigantok állják ugyan a legdrasztiku- sabb megpróbáltatásokat is, egyik-másik lépcsőház kopottsága, lerobbantsága mégis szembeötlő. A Fazekas János tér 1. számba csöngetünk be; arra gondolva: ott aztán, mivel a legelső házak egyike, majd kibuknak a hibák, a romlások, a felújítás elodázhatatlan szükségességének a jelei. Meglepődünk! Tisztaság az előtérben, képek a falakon, virágok, függöny még a lifttér homlokzati részén is. Nincs büdös, csupán házias főzésillat lengi be a terepet. A házfelügyelőnél kopogtatunk. — Jómagam őslakosnak számítok — vág bele a közepébe Tudlik Gáborné, aki három éve látja el a házmesterséggel járó teendőket. (Mint beszélgetés közben rájövök: mindent tud, mindenkit ismer, olyan tájékozott a viszonylatokat illetően, mintha csak a házzal kellene foglalkoznia.) — A miénk volt a harmadik épület a környéken, amit átadtak. Én ’83-ban a nyolcadikon kezdetem, majd leköltöztünk ide, a szolgálatiba. Két nagy gyermekem van az első házasságomból, sőt, már egy unokával is megajándékozott húszéves lányom. Lehet, hogy melepődik: most, közel a negyvenhez én is babát várok; de itt, az 1. szám alatt ez egyáltalán nem különleges „ügy”, sok a kismama", vannak, akik a harmadik gyermekükkel várandósak. — Épp így van ez a szomszédban is — kapcsolódik a diskurzusba az átrccant Krisztián Lászlóné, a 2. szám házfelügyelője. — Ha kissé nagyzolva akarnék fogalmazni: az Örökösföld hamisítatlan gyermekváros; itt még hosszú ideig nem lesz gond a két ovi és a két általános suli benépesítésével. (Persze, azért a telepiek elvándorlása — jóllehet ez házanként változó mértékű — meglehetősen nagy. Az 1. számú „tízesben” 87 család él, kb. 350 ember. A cserélődést mutatja: a legrégebbi famíliák száma mindössze tucatnyi. Ok azok, akik fantáziájuk mozgatásával, sok-sok, saját erőből elvégzett átalakítással megteremtették maguknak a komfortérzés magasabb fokozatát: parkettáztak, „kiváltották” a rondaszürke linóleumot, telefont igényelpentek”. Alacsonyabb komfortfokozat, még városperemebbre vándorlás, Bedőbo- kor, Gerhard- és Salamonbokor... Vissza a szülőkhöz, vagy építkezés — erőn felül, de mégis jóval kevesebb pénzből, mint mondjuk a Kalevala sétányon...) — Sosem értem, miért írják bele egyes lakáskeresők a hirdetésükbe: Örökösföld kizárva! — jegyzi meg kissé bosszúsan Krisztiánné. — Ha nem is ideálisak, egyáltalán nem nomádak az itteni körülmények. Minden megvan most már, ami kell egy normál szinten élni kívánó közösségnek. Rendberették a Család utcát, kiépült a telefonhálózat, parkosítottak, javult a szolgáltatás; a kisebb- nagyobb üzletek egymást érik. Hja, hogy ez nem luxus? Nem, de nem is a világ vége, mint néhányan szajkózzák. — Az meg, hogy milyen egy kisebb falunyi vasbetonkolosz- szus belülről, tőlünk függ — teszi hozzá Tudlikné. — Én pl. folyton toldozom-foldozom a közös helyiségeinket. Ha megtudom, valahol felújítottak, s megmaradt egy kis ragasztó, tek (és kaptak), mérőórá kát szereltettek, csempéz- tek, tapétáztak...szóval: megtettek mindent a jobbért, a kényelmesebbért. És akik „csak” lakták (lakják) a kétszobásakat, a kétszoba-étkezősöket... Velük és az otthunukkal ugyan mi van; milyen állapotban leledzik a ház; volt-e már nagyobb felújítás, telt-e rá a közös költségek összerakott forintjaiból?) — Ha jól emlékszem, hat éve volt nagyobb renoválás nálunk — tájékoztat Tudlikné. — A lépcsőházat tataroztattuk, elvégezték a tetőszigetelést; korlát-, ajtó- és falfestés... Ezek is megvoltak. Felújíttattuk a nagyliftet, tavasszal a kicsire kerül sor. Na, mindezzel nem azt akarom mondani, hogy dúskálunk a pénzben! Ez LAK- SZÖV-ös ház, ennek megfelelően fizetjük az egyéni és a közös költségeket. Volt nekünk adósságunk jócskán; 1994-ben közelítette a félmilliót... (Egy gondolat erejéig megállunk a tartozásoknál, a rezsi terheinél, a ki- és elköltözések motívumainál. Annak, hogy szépen leapadt a ház adósságállománya, nagy ára van. A legtöbbel tartozottak eladták a lakásukat, mert egyszerűen nem bírták az egyre növekvő kiadásokat. A víz- és a köz- pontifűtés-díjak okozzák a legnagyobb anyagi gondokat... Korántsem csak az F. J. tér egyben. A kapott 1-1,2 millióból aztán tisztába tették a számláikat az „elröpfesték, tapéta, elkérem, felhasználom... (Kétségtelen, a lakótelep külső megjelenése, főként így, az évkezdet Csutka[ c$aha és napjaiban, teltajt, nem a legvonzóbb. Olvadó hó, dágványos latyak, a fehéres-szürkés takaró alól fejüket kidugó szeméthalmok, és kutyák, kóborló, kivert, vagy sétálásra-levegőzésre kicsapott ebek mindenfelé. Hatalmas, jórészt még mindig kopár felületek magán a főtéren; egyébként vannak jóval befásítottabb részek is a telepen, sőt: tavaszra-nyárra itt- ott már árnyékba húzódhat a szombativasárnapi üldögélő. Nap közben viszonylag gyér a forgalom; a nedves-nyálkás hideg a piacosokat sem csábítja a standokra... A Jééé Diszkont környékén azonban sok a járókelő koradélelőtt.) — Bő két éve nyitottunk — mondja Rai- zer György boltvezető. — A Julius Meinl diszkont-hálózatának egyik legnagyobbja a miénk. Bevált az elképzelés, van igény a létünkre; nagyobb a választék, mint az ún. kisboltokban, de ez egyáltalán nem azt jelenti: rájuk nincs szükség. Szerettünk volna az üzlet elé egy nagy parkolót, de nem engedélyezték; pedig sokan felkeresnek bennünket a város legkülönbözőbb pontjairól. Miért? Nos, a diszkont jelleg nagyobb volumenű vásárlás esetén érzékelhető: kb. nyolc-tíz százalékkal kevesebbet kell fizetnie a betérőnek. Itt, az Örökösföldön, ahol a családok döntő többsége egzisztenciális gondokkal küzd, minden fillér számít. A múlt év utolsó negyedében — ezt akár szociológiai jelzésnek tekinthetjük — épp az ünnepek környékén jóval kisebb volt a forgalmunk, mint a megelőző periódusban; nagyobb mozgásra számítottunk. De hát úgy látszik, kifogytak a tartalékok, óvatosabban költekeznek az emberek, mert tudják: ’96-ban sem köszönt be a Kánaán a Szalag, a Lobogó, a Sarló utca tájékán. (D.-né T. Mária és két nagyocska gyermeke — Emil és Gyöngyi — a Család utca 43.-ban próbálja kerékvágásban tartani a korántsem könnyű életszekeret. Egy plusz kettő... 1984 óta. Még van OTP-tartozás, mintegy 90 ezer. No, meg a havi rezsi!) — Huszonöt évig dolgoztam a Zöldértnél mint ügyintéző — kezdi rövid beszámolóját a mosolygós, kedves háziasszony. — A vállalat megszűntével együtt tűnt el a munkahelyem. Jelenleg biztosítási üzletkötő vagyok. A pénzem attól függ, mennyi életbiztosítást tudok tető alá hozni. Nem könnyű a dolog, mert az emberek jelentős részének üres a pénztárcája, vagy legalábbis: lapos. Mi is nehezen boldogulunk. A havonkénti kötelező kiadás 17-20 ezer között. Képzelheti, mi marad! De nem panaszkodom. Itt, ebben a 15 családos lépcsőházban tisztességesen megvagyunk. Nincsenek nagy barátkozások, eléggé zártan élünk, ám nagyobb zavarokról, bajokról sem tudok. Ismerjük egymást, köszönünk, hallunk ezt-azt, de mindenki a maga bajaival birkózik. Nem, nem akarunk elköltözni innen, nem lenne miből. Meg egyébként: megszoktuk, és reméljük, később még jobb lesz. Hallottam: megépül a Család utca és a 41-es kereszteződésében a csomópont; folytatódik a parkosítás, és talán épülnek újabb házak is... A buszközlekedés most sem rossz; a kipofozott úton gyorsan bejuthatunk a központba, akárhová... (Halkan, magamban hozzáteszem: egyszer talán még egy sokkal gazdagabb, kiegyensúlyozottabb életvitelt „garantáló” világba, olyanba, ahová kimondva-kimon- datlanul vélhetően nemcsak az örökösföldi polgár vágyik... Olyan „telepre”, ahol a tizedik emeletek ormai fölött megesik, hogy még januárban is szikrázóan tiszta és kék az ég...) Kállai János Harasztosi Pál felvételei A KM VENDÉGE A könyvet író tanár Nyéki Zsolt Diákjai első pillantásra olyan úriemberként könyvelik el, aki óráin öltönyben jelenik meg, matematikushoz illően mindig precíz és tárgyilagos, s mintha csak az érzelmektől mentes szakterületéhez igazodna, ritkán mosolyog. Mégsem lehet azt mondani, hogy tiszteletet parancsoló nyugalmával szerez tekintélyt tanítványai előtt a nyíregyházi mezőgazdasági szak- középiskola matematika-fizika és számítástechnika szakos tanára, egy szaktan- tárgyából nemrégiben könyvet író Simon Béla. — A borsodi Alacska községben születtem egyszerű emberek gyermekeként. Apám bányász és földműves volt, ez a kétlakiság jellemezte akkor azt a vidéket. Anyám szövetkezeti tagság mellett tartotta össze a családot — vallja az 53. évéhez közeledő tanár, aki ifjú korában hozzászokott a kemény földmunkához. Ebből akkor sem maradt ki, amikor a miskolci középiskola befejezése után a debreceni Kossuth Lajos Tudomány Egyetem matematika-fizika szakán kezdte meg tanulmányait. Nyaranta a földeken ellensúlyozta a széllé mi megterhelést, s ma is gazdálkodik az örökölt b i r t o - kon. Diplomával a Simon Béla Balázs Attila felvétele kezében egy balassagyarmati gimnáziumban kapott állást, ahová elkísérte évfolyamtársak közül választott menyasszonya is, aki feleségként később nagyon sokat segített céljai elérésében. A két lánnyal gyarapodó család visszakerült Szabolcs- 1968-tól a mai napig a nyíregyházi mezőgazdasági szakközépiskola (az egykori Kertészeti Technikum utódja) tanáraként keresi a kenyerét. Szakmai tudás szintentartása egy agrárjellegű szakközépiskolában sem volt gond, igazgatóhelyettesi teendők ellátása mellett is maradt energiája egyetemi, főiskolai előkészítők indítására, újabb diploma megszerzésére számítástechnikából. E szakterület megyei népszerűsítéséért feleségével együtt sokat tett, közösen vitték a TV-Basic oktatást és vizsgáztatást, irányították a Micro- klubot. Mégis akkor a legbüszkébb, amikor felkészített tanítványai segítségével minden probléma nélkül bejutnak a megpályázott egyetemre. Munkája során szakterületein gazdag tapasztalatokra tett szert, amelyek jegyzetek formájában halmozódtak fel. Ennek terméke lett az elmúlt év őszén megjelent „Matek érettségi” című könyv, mely hiánypótló műként rövid idő alatt már több megyében is nagy népszerűséget szerzett magának és szerzőjének. Számítástechnikai jegyzetei rendszerezése után Simon Béla hasonló könyv megjelentetését tervezi, aki a mai napig rendszeres focival kapcsolódik ki. Igaz, a pályán sem veszíti soha el a fejét, fegyelmezett játékos hírében áll.