Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-30 / 306. szám
Ratkó József: Isten Sylvester koronája A KM szilveszteri melléklete '95. XII. 30. Angyal Sándor Újra idézném, ki tudja már hányadszor, de nem tehetem, mert most nem a nosztalgiázás és nem a romantika ideje járja. Most a legtöbben azt szeretnénk remélni, hogy a néhány óra múlva búcsúzó esztendő eggyel csökkenti rossz kedvünk éveinek számát. Mert, ha arra a kérdésre kellene most választ adnunk, milyen is volt 1995, tízőnk közül legalább heten a fenti rosszkedvű jelzővel illetnénk. De menjünk sorjában. Mindenképpen tiszteletre méltónak mutatkozott a gesztus a közelmúltban: a Száztagú cigányzenekar felajánlotta, hogy amikor a honatyák és a honanyák elfogadják a jövő évi költségvetést, ők örömkoncerttel kedveskednek a Tisztelt Ház főszereplőinek, de még csak választ sem kaptak a házelnöktől — panaszolta egyik reggel a rádióban a világhírű együttes szóvivője. (Mondják, „politika” lett belőle: persze, a kisebbség képviselői nem mehetnek be a Házba...) Aztán, amikor a közvélemény tudomására jutott, hogy a magyar történelem egyik legskótabb pénzügyminisztere valósággal elorrozta a kormányfő elől a privatizációs többletbevételt, kisebbfajta pucs- csal megszavaztatta ezt az adósságcsökkentésre, akkor sokunk előtt nyilvánvalóvá vált, hogy bár van költségvetésünk s bár hiába volt a számtalan vészjósló előrejelzés az üres államkasszáról, ünneplésre még sincs okunk. Hiszen — lehetne persze szebben is mondani — a Tisztelt Házban leszavazták e témában a miniszterelnököt. (Horn új munkahelyeket is szeretne a pénzből, mert szerinte is csak az új érték előállítása visz előbbre.) Ez máris előre vetíti a mind gyakoribb kormányzásbeli árnyékot: nyilván előkerül még ez a téma, amikor kipihenték magukat a nép választottjai s aztán jön a módosítás, meg a módosítás módosítása, hogy továbbra se unatkozzunk itt a Duna, Tisza mentén. Persze ez így túlzás, és igaztalan is. Mástól származik, de szívesen veszem kölcsön: a magyar gazdaság kétszer szokott bajban lenni; először ha nincs pénze, másodszor pedig, ha sok pénze van. Igen ám, csakhogy ez a „sok pénz”, ami minden elképzelést felülmúlóan folyt be a magánosításból, valójában nem úgy sok pénz, mintha mondjuk én megütném a lottón a 300 milliós ötöst. Ez a pénz egy mérhetetlenül nagy külső és belső adósságállománnyal áll szembe. Különben is sajátos a származása. Tudniillik az állami tulajdont csak egyszer lehet eladni, ez a művelet megismételhetetlen, megfontolandó tehát annak nagyon okos felhasználása... (Az ellenzék most azt skandálja: elkótyavetyélik ezek az országot!) Miközben a privatizációs miniszter dúl-fúl mérgében: az önálló döntésekhez szokott pénzügyminiszter újólag átnézett az egész kormány feje fölött — aközben a milliárdok sorsáról döntő kormánytag azt mondja: ha most nem csökkentjük az adósságot, akkor újra feléljük ezt a szép summát, s ott maradunk, ahol a part szakad... De hol szakad a part? Amikor erre a kérdésre a választ keressük, így óév búcsúztátása közeled- tén, egy kicsit vissza kell pillantanunk az elmúlt esztendőre. Ami kezdődött azzal, hogy a győztes koalíció pártjai jól elvoltak, tétlenkedtek a langyos vízben hónapokon át, párosával feladva a labdát az ellenzéknek, hogy csapja le. Mígnem március idusa tájékán megkaptuk a „csomagot”. Ezzel kezdett „működni” a kormány, hogy ígérete szerint felvállalja a kéSzívem szerint újra meg újra felidézném azokat a feledhetetlen szilveszterestéket, amikor — diákokként — hazaértünk a városokból, kitakarítottunk egy éppen üresen álló helyiséget a község valamelyik épületében s héthatárra szóló murit csaptunk, mindenféle csillogás nélkül. A „svédasztalt” csak úgy összehordtuk, ki fasírozottat, ki hájas tésztát, ki meg korsónyi bort, „családi sört”, vagy egy rekesz szódavizet hozott, a zenét a mi „popegyüttesünk” szolgáltatta. Ez egyszemélyes zenekar volt, gombos harmonikával, amit magam rángattam hajnalig, közben megdagadt tőle a csuklóm. Szép volt, jó volt, csillogó, szereleméhes szemek egymásba olvadása kísérte... nyelmeden lépéseket is, végre „rendbe teszik az ország dolgát”. Ez a rendbetétel viszont fájdalmasabb a legkomplikáltabb műtétnél is; ki kell operálni egy beteg társadalom testéből az évek óta romló részeket, megállítani a betegség további terjedését, még az utolsó órában kés alá venni a rosszindulatú daganatait. Hát ez a műtét úgy becsületesen kezdetét vette! Aztán mi lett a következménye? Azok is, akik helyeselték korábban a túlköltekezés megállítását, a nadrágszíj összébb húzását, a megalapozatlan nagy lábon élést, ők is felszisszentek, amikor évtizedes, szerzett jogok sérültek; amikor százezrek és milliók kezdték nyögni a nekiiramodott infláció elszegényítő hatását. Zúgott az ellenzék és zúgott az utca is; tandíj ellen, kórházak mentéséért, a családipótlék ügyében, illetve a bérek további lezüllése ellen. Az Alkotmánybíróság szitává lőtte ama márciusi Bokros-csomagot, amelyből mára már jóformán csak a madzag maradt meg. Aztán újabb konfliktus: a sokkterápiát hirdető kisebbik koalíciós párt szembeszegült a szocialistákkal, amikor ez utóbbiak a gazdagok megadóztatására dobták be az adó felső határaként a 48 százalékot. A part mégsem szakadt... Az 1995-ös rapszódia újabb tételei: hízelgés a Világbanknak, újabb megszorításokkal egy esetleges készenléti hitel reményében, — aztán hipp-hopp soron kívüli több százmillió dolláros törlesztés a magasabb kamatozású hiteleknél, hogy kevesebb legyen a jövőben az adósságszolgálat. Aztán az is kiderült, hogy nekünk valójában nincs is olyan nagy szükségünk a készenléti hitelre... Kapott a kormány jócskán amiatt, hogy szinte leállt a magánosítás, amiből pedig 150 milliárdot reméltek, — s aztán karácsonyra kiderült, hogy az idén ez az összeg „csupán” 300 milliárddal haladta meg az álomhatárnak kikiáltott 150-et. Olvashattuk továbbá éppen a miniszterelnök nyilatkozatában, hogy mindeközben javulni kezdett a népgazdaság mérlege, nőtt a nemzeti össztermék, s bár megszűnt 170 ezer munkahely, de több mint 175 ezer új jött létre, ami egy egészséges struktúraváltást jelez a gazdaságban. Ehhez már csak azt tehetjük hozzá, hogy minden stimmeljen ebben az esztendei rapszódiában: közelíti a 30 százalékot az infláció, a nagy bevételek és a gazdaság elmozdulása ellenére 11,5 százalékkal csökkentek a reálkeresetek. Hallhattuk azt is, hogy százezerre rúg a feketegazdaságban felderített bűnesetek száma, azt meg láttuk, látjuk, hogy ebben az országban főként az él meg jól, aki ki tud bújni a közteherviselés, az adózás alól. Hogy mint valami csodabogárra, úgy tekintenek már arra, aki nem a kiskapukat keresi, hanem a becsületes munkájából szeretne tisztességesen megélni. Ez is 1995 történése, mint ahogy az sem tagadható le: ha nehezen is, de működött az ország. Miközben körülöttünk, közelünkben háború dúlt, ami miatt nagy anyagi veszteséget szenvedtünk. Mutatkoztak az egészséges kompromisszumkeresésnek jelei is (lásd részleges bérmegállapodás, a nagy keservesen elfogadott médiatörvény) és születtek világraszóló sportsikerek éppúgy, mint nagy kábítószerfogások a határon; kézre került a többszörös rablógyilkos és épültek új templomok, nagy adósságra szép családi házak. S az intermezzo: utcára kerülő tömegek, szakmát váltó tízezrek, nőtt a kukázók, a hajléktalanok, prostituáltak tábora, s újból felfedeztük a foltozó cipészt, megtanultuk a kereskedelem kiiktatásával beszerezni a télire való zöldséget, krumplit és természetesen nem kértünk számlát a mestertől, mert így nekünk is, neki is olcsóbb... S itt a szűkebb hazában: rendeztünk Eu- rópa-bajnokságot és nemzetiségi színházi fesztivált; felfedeztük az innen elszármazott amerikai kormányzót és örültünk a szépségkirálynő udvarhölgyének, aki szintén a mi gyermekünk. De láthattunk kígyózó sorokat a munkaerő hivatalnál és a szociális iroda előtt, megélhettük a kényelmes vagy a tehetségtelen emberek irigykedését a bátran kockáztatókkal szemben, miként többször elámultunk némely emberek legendáriumosan gyors meggazdagodásán. így, együtt volt a maga nemében páratlanul ellentmondásos ez az esztendő, amikor a kormányzó szocialisták vezényletével építjük a kapitalizmust annak reményében, hogy egyszer majd csak túlleszünk a nehezén. Szívesen áment mondanánk erre most szilveszter közeledtén, ahogy éjfélkor belépünk a honfoglalás 1100. évfordulójába, bár máris a menetrendszerűen érkező újabb áremelésekkel riogatnak bennünket. Történelmi ismereteink között kutakodva bukkanhatunk rá: a három Sylvester nevű római pápa közül a II. Sylvester küldte anno I. István magyar királynak a koronát. István élt a nagy lehetőséggel és megmentette az országot a széthullástól. Ne csak emlékezzünk rá az új évben, hanem próbáljuk meg követni tetteit, útmutatásait. (részletek) A jövőtől száz évnyire vendégségben kinn a tanyán egyszer egy téli délután verset akartam írni, s ujjam, azért, hogy szolgáljon a villany, már nyúlt a kapcsoló után, s csak tapogatta tétován a falat. Másnap meg a szám csapott be: „Kapcsold föl a villanyt!” Nevettek, nincs. Csípős düh gyulladt bennem, sziszegő gyertyaláng; égett a vers pilléje. Hát nevetnek — nincs? Nekik elég a csillagokkal teli ég, elég egy félmaroknyi fény * * * Szegénység, fényes nyálú vágyakozás, elvarázsolt gazdagság, fiaid ékszerei kavicsból, vasból, elmorzsolható rögből vannak, a visszavarázsló éneket elfeledtük, egy szó, csak egy szava jutna eszünkbe, bálvánnyá meredve ülünk, kikerekedő szemmel, lessük, keressük a bűbájos szavakat, dadogunk, énekelünk. Hátha a tücskök, a békák éneke lesz az, odafigyelünk meghajszolt emberei fölették Dózsát a trónról, fölették énekét is, varjak bendőjébe került az ige, amit keresünk Kossuth Lajos azt izente, elfogyott a regimentje — ez volna az a dal, az az ének? Hasonlít rá, mert majdnem megszabadultunk átkainktól mert szépségünk meg nem csúfolható, csak dolgaink, lóvá tett reményeink, azokért dadogunk, énekelünk. (Az illusztrációkon Krupiczer Antal szobrászművész alkotásai láthatók) t
