Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-23 / 302. szám
Napkelet • A KM ünnepi melléklete 1995. DECEMBER 23., SZOMBAT Elérkezett az igazság órája A szabadság és a barátság eszméje Nagy Gábor (ISB) felvétele Barta György és Urbán (Ungár) János Dombrovszky Ádám mi 's - .■ ' ' s''^ ' < Az elmúlt napokban a jeruzsálemi Jad Va- sem Intézet előterjesztése alapján olyan nem zsidó embereket tüntettek ki, akik több mint 50 évvel ezelőtt, a vészkorszakban saját biztonságukat is kockáztatva magyar zsidók életét mentették meg. Ok vehették át „A Világ Igazai” kitüntetést Budapesten. Az ünnepeltek között volt a nyíregyházi származású Barta György is, akinek komoly része volt abban, hogy az ugyancsak nyíregyházi Ungár család tagjai ma is az élők sorában vannak. A budapesti Bálint Zsidó Közösségi Házban a kitüntetésátadás alkalmával beszélgettünk a 84 éves Barta Györggyel, s a megmentett család tagjai közül a 83 esztendős Urbán (Ungár) Jánossal. Mindkettőjüket arra kértem, meséljék el az „ő történetüket” 1944-ből. Urbán (Ungár) János: — Ebben az ügyben az egész család érintve volt, mert mindnyájan zsidó származásúak vagyunk. Én akkor munkaszolgálaton voltam, de a feleségem szülei és a húgom mind ott voltak a nyíregyházi gettóban. Az apám a zsidó tanács tagja volt Nyíregyházán, s onnan menekültek el Bu- csa József barátom segítségével. A feleségemet pedig a nyírjesi gettóból Barta György barátom lopta ki. A feleségem azonban nem akarta a szüleit ott hagyni. Az én szüléimét Pesten el kellett helyezni, s el kellett őket látni papírral. Ezt mind Barta György csinálta. Két pesti búvóhely volt, s egy albertirsai. Az egyik helyről a másikra vitte őket, ha melegebb lett a szituáció. A Kolosy téren egy lakásban laktak, amelyet szintén Barta szerzett. De az utcán menve az apámat egy nyíregyházi ismerőse felismerte. Apám rögtön telefonált Bar- tának, aki perceken belül ott termett, és elvitte őket egy biztonságosabb helyre egy ismerőséhez a Mária utcába. Oda, ahol a felszabadulást is megérték. Barta György a Nyírjespusztáról elvitte a húgomat is, őt is bújtatta, s a húgom fiát a Sztéló gyermekotthonba helyezte. Ugyancsak ő volt az, aki az én kislányomat átvitte Budára. Úgyhogy nagyon-na- gyon hálásak vagyunk neki. Azt lehet mondani, hogy az egész családot ő mentette meg. Barta György: — Mi tatottuk a kapcsolatot János úrral állandó jelleggel. Abban maradtunk, hogy ha bármi rendkívüli történik, akkor forródrót-kapcsolatban leszünk és zsargonban, vagy mások számára ismeretlen jelekkel értesítjük egymást. Én ugyanis 1939-ben Budapestre költöztem. 1944-ben megkaptam az üzenetet, s elutaztam Nyíregyházára. Másnap már a két gyereket hoztam Budapestre vonattal. A nagyszülők és az egyik gyerek édesanyja három nap múlva jöttek gépkocsival. A hely már itt Pesten elő volt készítve nagyvonalakban. A fiút egy intézetbe helyeztem, a kislányt pedig Budára egy családhoz vittem. A nagyszülőket pedig Budán a Kolosy téren szállásoltam el. De onnan három nap után menekülni kellett, mert egy nyíregyházi nő felismerte és nagy cirkuszt rendezett a piacon. A lakás ott volt a piac mellett. Ok megijedtek, s azonnal telefonáltak az irodába. Egy órán belül már ott voltam taxival, s menekítettem onnan a családot. Az a nő feljelentette őket a rendőrségen. Kileste, hogy hova megy be a Béla bácsi, és még az ajtó számát is megnézte. Nemsokára kijött a rendőr. Nagyon jó szándékú rendes magyar ember volt ez a rendőr, mert azt mondta Balázs Györgynének: én elhiszem, amit mondott, hogy Önöket kibombázták a lakásukból, s úgy kerültek ide menekültként. Nem is firtatom, de ha ne talán tán mégsem úgy van, ahogy Ön előadta, akkor nagyon sürgősen tűnjenek el innen, mert hamarosan a detektívek ki fognak jönni. Egy telefont kaptam, taxival odarohantam, s miután távoztunk, a lakást lezártam. Ez a lakás egy barátomé volt, aki bevonult katonának, s engem bízott meg a lakás kezelésével. Szóval sikerült onnan pánikszerűen elmenekülni, és másnap én visszamentem terepszemlét tartani. A ház- mesternétől nagy naivan kérdeztem: hallom, hogy rendőrök is voltak a házban. Azt mondja: kijöttek a detektívek, még a szekrényeket is átkutatták abban a lakásban! Rá harmad vagy negyednap menekítettem őket ki gépkocsival Albertirsára, mert ott nekem volt egy fogász haverom, s tudtam, hogy ilyen szempontból abszolút megbízható. Fölhívtam, hogy nem lenne a faluban, aki vállalná a két nagyszülőt. Azt mondta, hogy még aznap visszahív. Az albertirsai főjegyző vállalta, hogy a szülőket ellátja. Elhelyezte őket egy kis gyümölcsösbe, egy egy szoba-konyhás berendezett lakásba s ő gondoskodott a napi ellátásukról. Barta György már átvette a kitüntetést. Ungár Jánosnak könnyes a szeme, amikor mondja: — Remek ember! Minden pillanatban készséggel rendelkezésünkre állt, minden néven nevezendő ellenszolgáltatás nélkül. Kifejezetten barátságból. Ez a lényeg. — Hogy alakult azóta a viszonyuk? — kérdezem még. — Ma is minden héten találkozunk, nagyon jó barátságban vagyunk. Itt Budapesten is kétszáz méterre lakunk egymástól, s igen gyakran nosztalgiázunk, hiszen nyolc éven át egy osztályba jártunk. Nemrég volt a 60 éves találkozónk. De azt mondhatom, hogy az a Kossuth gimnázium Nyíregyházán Magyarország legdemokratikusabb iskolája volt. Ott nem volt zsidó-nemzsidó, szegény-gazdag probléma, csak ember volt ott, más nem volt érdekes. — Járnak gyakran „haza”? — Kellemesen emlékezünk vissza, s ha egy mód van rá, gondolatban nagyon gyakran vagyunk Nyíregyházán. Ritkán, de le- leruccanunk oda. A következő kérdés már Barta Györgynek szól: — Gondolkodott azon, hogy miért csinálta? — Megmondom, miért. Én sportember voltam. Sokszoros kerületi futóbajnok, országos ifjúsági bajnok. Bennem a szabadságnak, a barátságnak az eszméjét a szülői házban belém nevelték. Én meg akartam mutatni, hogy a magam csöpp erejével is tudok valamit segíteni az elesett embereken. — Most mit éreznek? — Boldog vagyok, hogy az erkölcsi elismerést megkaptam. — S Ön? — fordulok ismét Ungár Jánoshoz. — 1990-ben, amikor erről a dologról végre nyilvánosan is beszélni lehetett, én rögtön érintkezésbe léptem az izraeli követséggel. Ott feküdt az én levelem évekig, míg ki nem derült, hogy a hitközséghez kell ezzel fordulni. 1992-ben itt élőiről kezdtem az akciót. Három évig tartott, míg ez elintézést nyert. Kellett hozzá egy kis idő. De most már végre elérkezett az „igazság órája”. Búcsúzom, s már csak messzebbről látom, amint Barta Györgyöt még egyszer kézről kézre ölelik az Ungár család itt lévő tagjai. Karácsonyék karácsonya Nálunk egész évben karácsony van! — vette azonnal a „lapot” a telefonvonal túlsó végéről Karácsony Dánielné, amikor megtudta, miért keresem. De hogy világos legyen mindenki előtt: nem másért hívtam, mint azért, mert kíváncsi voltam, hogyan ünnepel egy olyan család karácsonykor, amelyiknek egyben ez a „neve napja” is. S mit jelent pontosan, hogy náluk egész évben karácsony van, az abban a pillanatban kiderül, amint belépek a bejárati ajtón. Szeretetben élnek, s ahogy Anna asz- szony fogalmaz: nekik ezért minden együtt töltött nap ünnep. Szeretettel fogadják a belépő idegent is, aki nagyon hamar úgy érzi, mintha régről ismernék egymást. A férj, Karácsony Dániel gyümölcskertész, s egyben a családi vállalkozás feje is: egy osztrák-német biobébiétel-gyártó cég, az Obanex Kft. északkelet-magyarországi képviselője. Felesége a könyvelő, fia, Dániel a szállításért felel, s az édesapa nagyon reméli, hogy kitűnő nyelvérzékű Marianna lánya is idővel itt kamatoztatja tehetségét — tolmácsként. Idén érettségizett, s már középfokú nyelvvizsgája van angolból. Ok négyen azonban csak a szűkebb család, hiszen az ifjú Dániel már nős és három gyönyörű gyermek édesapja. Az unokákra roppant büszke a fiatal nagyapa, rögtön javasolja: ne is őket fényképezzem le, hanem a három kicsiről ad ő egy fotót. Szatmárból, Gyügyéből költözött Nyíregyházára Karácsony Dániel (felesége nagyhalászi). S bár szülőfalujának neve nem cseng a legszebben, a mennyezetkazettás temploma csodálatos. Mosolyogva mondja a családfő: a négyszáz lelkes falunak harmada Karácsony, másik harmada Kiss. Teljesen érthető ezek után, hogy édesapját Karácsony Ignácnak, édesanyját pedig Kiss Jolánnak hívják. A karácsony Karácsonyéknál is úgy telik, mint minden átlagos családban. A szentestét otthon töltik, de előtte, délután kiszaladnak az unokákhoz, Nagyhalászba. Az ünnep többi napján pedig a rokonokat látogatják meg. Az ajándékokat még mindig elrejtik a szekrénybe, de most már attól nem kell tartani, hogy addig kutatnak a gyerekek, míg meg nem találják. Évekkel ezelőtt ugyanis előfordult, hogy háromszor kellett megvenni az ajándékot, mert a két testvér addig keresgélt, míg diadalmasan be nem bizonyította a szülőknek: a Jézuska már megjött! A karácsonyfa-öltöztetés egyértelműen Marianna dolga. Aprólékos gonddal, türelemmel teszi mindezt. Eleinte kicsit szokatlan volt a családnak, hogy nem a hagyományos üveggömböket (bár néhányat abból is feltesz) aggatja a fára, hanem diót, almát, maga készítette piciny dobozokat — az eredmény káprázatos. Az unokák viszont alig várják Anna dobostortáját — ő ebben „verhetetlen”. A kicsik kopogóstetejűnek hívják, és nekik csak az a torta. * * * A bemutatkozás utáni feszengős pilanato- kat Timi oldja fel. Az ötéves kis „kofa” készségesen ismertet össze öt hónapos kis- húgával Karácsony Emese Kittyvel, majd rögtön leszögezi: megengedi, hogy lefényképezzem, de csak akkor, ha ölébe veheti a kistestvérét is. Ebben megegyezünk. Közben Karácsony Mihályné, Marika elmeséli, hogy férjével egy faluból, Kállósem- jénből származnak. A nevükre nagyon büszkék, s ha valaki értetlenül néz rájuk, csak annyit mondanak: Karácsony, mint az ünnep. Marika üzletkötő, férje autóindító- és generátorjavító. Mellette pedig játékvezető, focimeccseken. Hat éve házasodtak össze, és még ugyanakkor beköltöztek a malomkerti másfél szobás lakásukba. — Egészen pontosan 1989. november 16-án — pontosít a családfő, Karácsony Mihály, aki valószínűleg azért emlékszik ennyire a dátumra, mert nagyon szeretik az otthonukat, s a környéket is. El sem tudnák már képzelni máshol az életüket. Persze, szerencséKarácsony Dániel és családja sek is, hiszen tőszomszédjuk Mihály nővére és családja, így aztán nem mehet le úgy a Nap, hogy ne találkoznának. A karácsonyt családi körben ünnepük — a „szomszédoknál”. Az ünnepi ebédet Marika sógornője főzi. A menü: halászlé, rántott hal, sült, vagy rántott csirke. A gyerekeknek és rokonoknak közösen veszik az ajándékot, egymást viszont igyekeznek meglepni (már mindent gondosan el is dugtak!). A játékszabály: a karácsonyfa alatt közösen és egyszerre bontják ki a csomagot. Általában illatszert, ruhaneműt vesznek egymásnak, olyasmit, amiről tudják, szüksége van rá a másiknak. A fenyő mindig a plafonig ér, hatalmas és terebélyes — inkább átrendezik a szobát, de a karácsonyfának be kell férnie. Együtt díszítik, s most már Timiké is ott sürgölődik a szülők mellett. Karácsony Mihály és családja A szerző felvételei Cservenyák Katalin
