Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-25 / 278. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete Zagyva László: Aki dudás akar lenni Mészáros Gábor: Bikafej Tilles Béla: Köztéri terv Elek Emil felvételei TÁRLAT Őszi szemle Nagy Lajos: Szegletes forma ™W”X angos eseménye megyénk mképzőművészeti életének: e hét elején megnyílt a megyei JL őszi tárlat. A tanárképző főiskola kerengőjében ideális helyet találtak a képzőművészek alkotásainak szemléjére. Az idei őszi kiállítás gazdagnak bizonyult. Huszonnyolc hivatásos művész mintegy 200 alkotásával van jelen a tárlaton. Festmények, grafikák, fotók, kisplasztika, szobrok jelzik a sokszínűséget. A korábbi hagyományoktól eltérően, most a művészek több alkotását is elfogadta a zsűri, így alkalmuk nyíltarra, hogy az utóbbi hónapok legjavát tegyék közszemlére. A kiállításon egyébként jól megférnek egymás mellett a figuratív és nonfiguratív alkotások. A tárlat a hétvége kivételével december 9-ig tekinthető meg naponta 9-től 17 óráig. Mai tárlatunkat a kiállítás anyagából válogattuk. A képtáralapítő Váci András Van a divatos festészet mellett vagy éppen ellen, életrevaló reális festészet Muraközi Ágota A Vay-kastély ősi falai között már sokszor ünnepeltek és temettek. Mostani megemlékezésünkben is benne van az élet és a halál gondolata is. Váci András, a festő hatodik esztendeje halott, s néhány hete elhunyt felesége Pintér Eva a kitűnő gobelinművész is, aki a közelmúltban Vajának adományozta férje hagyatékát: 60 festményt, 120 grafikai művet, több száz oldal jegyzetet, levelet, vallomás értékű dokumentumokat egy letűnt korszakról, amelynek részesei és alakítói is voltak. Váci András szorgalmazta Vaján az 1960-as években az alkotóház, a képtár létrehozását. Molnár Mátyás múzeumigazgató személyében kitűnő segítőtársra talált. Lelkes munkájuk nyomán gazdag kor- társművészeti anyag gyűlt össze már a megnyitásra: festőtársak, szobrászok ajánlották fel munkáikat: Barcsay Jenő, Főnyi Géza, Kokas Ignác, Asszonyi Tamás, szabolcsi művészek: Pál Gyula, Berecz András, Soltész Albert és természetesen Váci András, Pintér Éva — néhány név a hetven közül. Harminc esztendő alatt valóban kép- tárnyi anyag gyűlt össze, 300 darab. Nemcsak hazai művészek töltöttek itt rö- videbb-hosszabb időt a vajai alkotóházban, hanem jöttek Erdélyből, Szlovákiából, a Vajdaságból és Kárpátaljáról. Az elmúlt két nyáron pedig 10-14 fős festőtelep is működött itt. Váci András nagyon mélyről és messziről érkezett. Nyíregyháza peremén született 1928. július 31-én a déli határ sovány szőlődombjainak egyik zsuptetős cselédházában. Apja fékező, kocsikísérő, majd balesete után kapus a vasútnál. Szülő-földjéről egyszerre hozta magával a nyírségi tájak és a szociális nyomorúság élményét — a tébécé halálos fenyegetésén kívül egyedül ezt jussolta névtelen cseléd őseitől. Édesanyja óriási erőfeszítései nyomán sikerül taníttatni őt és bátyját, Mihályt. Mindkettőjükben hallatlan energiák munkálnak a felemelkedésre. És tehetségesek is. Verselnek, festenek, rajzolnak. Később a háború után a Bessenyei képzőművészeti szabadiskolába járnak művészettörténeti és rajzstúdiumokra. 1948-ban Andrást felveszik a Képzőművészeti Főiskolára számos nyíregyházi tehetséges parasztfiatallal egyetemben. Mesterei: Szőnyi István, Bence László és Pór Bertalan voltak. Indulását meghatározó erővel befolyásolta a szülőföld, a családi környezet. Művészi motívumainak kezdettől fogva tárgyi valóságalapja a Nyírség, később jelképi summá- zás követte. A világnézet érlelődésével párhuzamosan a származás élménye is erős történelmi küldetéstudattá alakult. Pályakezdése így a felfokozott önéletrajzi ihletése jegyében áll. Családtagjairól készült Váci András illusztrációja Váci Mihály Százhúszat verő szív című költeményéhez portrék, munkaábrázolások, Tésztagyúrás, Motollálás, Mosás, Favágás c. képek. Festési módszeréről vallja egyik levelében: „közös erővel, egymást buzdítva, bírálva, problémáinkat megvitatva és közös igyekezettel is elősegítve a helyes út megtalálását bizonyítani tudjuk munkáinkkal, hogy van a divatos festészet mellett vagy éppen ellen, életrevaló reális festészet. A divatnál döntőbb a tartalom, amit érzékenyen, azzal összeforrva hordoz a forma.” Összecseng mindezekkel a korabeli hivatalos művészetpolitika, mi szerint élcsapatot kell szervezni a saját nevelésű fiatal művésznemzedékből, kiknek művei a magyar nép mai életét, a szocializmus építését ábrázolják hitelesen és szenvedélyesen, amely „már a legjobb hagyományokra épül mai, korszerű, népi, szocialista, szilárd világnézeti alapon pártos és magas színvonalú.” (Mihályfi Ernő 1964). Ez a kísérlet nem járt sikerrel. Váci András festészetében is számos problémát hozott a felszínre. Mai életünkkel akarok foglalkozni — írja Derkovits ösztöndíj iránti folyamodványában — keresve azt a kifejezési formát, mely alkalmas korunk emberének megmutatására. Nagy tehertétellel kell megküzdenie ezekben az években, s mint számos festménye tükrözi, nem is tudja megoldani: u.i. miközben őszintén meg akar felelni az ideológiai követelményeknek, a technikai nehézségekkel vívódik, közben kialszik az élmény melege, a kép előadásmódja száraz, önismétlő lesz. Később egyre inkább előtérbe került a közvetlen élmény: a nagyváros, az utca, az építkezések. A vidéki tájak széles távlatai, a daruépítőket körüllengő hatalmas tér, a hömpölygő folyó nagy térségei vonzzák: lehet, hogy ez okozza a nagy méretekhez való ragaszkodást művészetében. Festésmódja is ehhez alkalmazkodik: a képfelületen visszatérő színritmusokkal épít és jellemez. Ott is a végtelenség vonzását érezzük, ahol kisebbek a méretek: az alföldi, a dunántúli vagy a nyírségi tájakról készített rézkarcain. Művészetét gyengéd lírai hangvétel jellemzi, még a drámaiságra alkalmat adó témákban is, vagy a szerkesz- tettségre törekvő jelenetein, tájain is, inkább az elgondolkodtató, érzelmes indulatokat kiváltó megoldást választja, mintsem a kemény ellentétek harsogását. Leegyszerűsített rajz, visszafogott színvilág, monoton ritmus jellemzi. Bátyjának Váci Mihálynak versesköteteihez készített illusztrációi pályájának fontos állomását jelentették. Életében ritkán állított ki, főként kollektív tárlatokon szerepelt. Művei több külföldi kiállításon képviselték a hazai festészetet az 1960-1970- es években. Jelentősebb munkái a Magyar Nemzeti Galériába kerültek, a Jósa András Múzeumnak 30 darabból álló Váci András-gyűjteménye van. SZEPESI ATTILA: Végjátékok * Este nyolckor virágzik a ligetszépe. A levegő már elhomályosul, átszövi a szürkület, mire a szirmai kifakadnak. Jó néhány tő virul sátortáborunk mögött, a dunaharaszti ligetben. Esténként szemmel követjük, ahogy az Amerikából ideszármazott virág — angol nevén: indián ligetszépe — kipattan. Egyetlen pillanat, és kiterülnek az aranysárga szirmok. Gyerektenyérnyi lámpásaik fénye meghosszabbítja a nyári nappalokat. A tábori élet rendje szerint lobog már a tábortűz. A gyerekek körülötte hancúroznak — mindig ilyenkor a legelevenebbek —, vagy éppen az akáclepte buckák oldalában les- kelődnek: kidugja-e fejét a földbevájt odúból egy-egy üregi nyúl. A nyárfák felől felhangzik a macskabaglyok éles, fájdalmas vijjogása. Az avarban zörögve lábrakelnek a sünök. A bokrok mélyén egy-egy szentjánosbogár világít. A teáskannával bajlódom — barátom a tüzet piszkálja, ez az ő feladata, mást nem enged a piszkafához, közben a brahmanis- ta meg a római bölcselet világkorszakai* Szepesi Attila írása III. díjat nyert az MTI-Press 1995. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Alapítványa és a Művészeti Szabadművelődési Alapítvány támogatott. nak hasonlóságairól és különbségeiről elmélkedik —, amikor a fenyves felől feltűnik egy közeledő autó lámpája. Lidércesen bukdosik a fény a fekete törzsek közt. Csak ismerős lehet, mert ezt az eldugott, világvégi tábort idegen aligha találná meg. I. száll ki a kocsiból, barátom felesége. Zavartan topog, aztán félrehív — tekintetén felcsillan a tábortűz fénye —, nehezen mondja ki a rossz hírt, öcsém üzenetét: apám ágynak esett. Zihálva lélegzik. Két napja nem evett. Félrebeszél. Egy ismerős orvos megvizsgálta, a diagnózis: végelgyengülés. Minden attól függ, meddig bírja a szíve. Időnként gyomorgörcsök kínozzák, és öcsémnek egy világos pillanatában elárulta: nem akar tovább élni... Reggel, még a tábortűz meg a hajnalodé liget emlékével az arcomon, ott állok az ágya mellett. A szobában teljes káosz. Szerte ingek, újságpapírok, edények. A polcokon emblémás korsók plafonig tornyozva. Cigarettásdobozok és jelvények százai. Apró li- kőrös- és pálinkásüvegek. Apám nem ivott és nem dohányzott, de gyűjtött mmden ka- catot. Karórát, táskarádiót, néger szobrot. Gyufaskatulyát. Öt esztendeje nem mozdult ki hazulról. Előbb azzal áltatott bennünket, hogy majd holnap, holnapután, majd legközelebb, majd a jövő héten lemegy sétálni. Aztán — néhány hónap múlva — kijelentette: nem megy sehova. Ne is kapacitáljuk. Öt innen élve nem viszi ki senki. Hiába volt kérle- lés, rábeszélés, szelíd erőszak. Nem és nem. Még a boltba se ment le. Unokái látták el tej jel-kenyérrel, gyümölccsel. Konzerve- ket kotyvasztott magának. Jobb esetben azt ette, amit a menyei főztek neki. Amikor a hűtőszekrénye felmondta a szolgálatot, és szerelőt hívtunk, gorombán elzavarta. Ugyanígy járt a vécé- meg a bojlerszerelő. Időnként szóba hoztuk, hogy kitakarítanánk, de visszautasította. Nem kell. A szőnyegeken vastag por. Az ablakon pókháló... Borostásan fekszik. Nehezen, zihálva veszi a levegőt. Ahogy megfogom a kezét, a szeme résnyire tárul. Megismer. Tréfálni próbál, mint régen. — Mindig jobbat vár az ember! —, de látom nehezére esik a szó. A takaró alól kilóg a bal lába. Olyan, mint egy seprűnyél. Izmai a csontra száradtak. Huszonhét esztendő, mormolom magamban. Ennyivel idősebb nálam. Lehunyja a szemét, majd újra kinyitja. Vizet kér, de inni nem tud. Próbálom a felsőtestét megemelni. Belecsimpaszkodik a karomba, segítene. Közben azon tűnődöm: maradék erejét érzem-e vagy csak a felső teste tehetetlenségét.
