Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-11 / 266. szám
1995• NOVEMBER 11., SZOMBAT Emléksorok Beináth Aurélról A nagybányaiak tanítványa, Thorma János és Réti István növendéke volt Tél (1929) MTl-reprodukció Brestyánszki Ilona Bernáth Aurél a XX. századi magyar festészet meghatározó alakja, a posztnagybányai stílus egyik megteremtője, és esztétikai írásaiban elméletének kialakítója volt. Hosszú életében tanítványok egész sorát nevelte. Hatása és szemlélete ma is érezhető. Művészetét ). Meier-Graefe, a világhírű kritikus már a harmincas években így méltatta: „Magyarország ezzel az egy festőjével, mint Norvégia egykor Munch-al, azoknak a modern művésznépeknek a sorába nyomult előre, amelyekre ezután nagyon kell figyelnünk.” A kivételes festői érzékenységű művész száz éve, 1895. november 13-án született Marcaliban. A nagybányaiak tanítványa, Thorma János és Réti István növendéke volt, de művészetében e tanulságoknak sok nyoma nem maradt. Az I. világháború után Bécsben, majd Berlinben élt 1926-ig. Her- wart Waldennel megismerkedve elkapták a húszas évek művészeti földrengései. Kezdeti absztrakt, expresszionista hangvételű művei, mint önéletrajzában írja „a valóság fölött keringtek sűrű gomolygásban.” Nagy sikert aratott Vörös állat című kompozíciójával, melyen látomásos képzelete már utat nyert. 1924-es Sakktáblás csendélete jelezte irányváltozását, merengő szemléletét, tartózkodó, szemérmes líráját, bársonyos színezését. Képeinek szerkezetes, szilárd rendbe szorított kompozíciói sokáig őrizték a kubista stílus visszfényét. 1926 után Budapesten telepedett le. Kiállításai kulturális életünk jelentős eseményei voltak haláláig. Képeinek lírai festő- isége, irizáló szín- és fénykáprázata, a sötétbarnák, mélykékek, zöldek tónusaiból álló színvilága, „a titok, északfok, idegen- ség” hangulat átüt a feszes kompozíción. A látványfestészethez való visszatérés a harmincas években jelentkezett művészetében. Valószínűleg szerepet játszott ebben az akkor Európa-szerte tapasztalható neoklasszicista lecsendesedés, a bukolikus „vasárnapi” hangulat, melybe legjobb hazai festőink, az ú. n. Gresham-csoport tagjai a feszítő sorskérdések elől menekültek. Bernáth képei főleg tájképek, vagy tájban elhelyezett figurális alkotások, csendéletek, önarcképek és családtagjait ábrázoló sorozatok. Fő témája mégis a víz. Képein visszatérnek a Balaton partján eltöltött évek, ahol „bársonyos csendességű” volt a világ. A modern magyar festészet remekei Riviéra (1926), a fekete Badacsony Alice-al, a Révfülöpi kikötő (1961), a Kisörsi táj (1940). Pasztelljeinek színharmóniája le- helletfinom, élményei inkább nosztalgikus visszaemlékezések bonyolult asszociációs képzeletekkel a legmindennapibb tárgyak esetében is. A mai ember komplikált, ernyedt érzésvilága fejeződik ki témáiban, minden drámai attitűd, minden epikai bőség nélkül. Még erősebben kolorista lett olajképein. A Reggel (1931) és a Hegedűművésznő (1931) az élmények mélységéből fakadnak bársonyos színeik gazdag tónusaival. A negyvenes években készült egyik főműve, a Vidéken magányosan borongó férfival, mögötte a kerítésen ülő kakassal. Az Aratóünnepre menő lány kék és okker színharmóniában fürdő, nyarat ünneplő alakja vezet át Bernáth harmadik korszakába, mely a felszabadulás után is folytatódott, bár ekkor mozgalmasabb, részletezőbb monumentális falképeket festett (Munkásállam, MSZMP székház). Életének utolsó évtizedeiben művészeti közéletünk egyik nagy tekintélyű pillére, a Képzőművészeti Főiskola tanára, a Magyar Művészet folyóirat szerkesztője volt. A jellemábrázolás remeke Szabó Lőrinc kesernyés portréja (1955). Külföldi kiállításai közül a londoni emelkedik ki. Nagy anyaggal szerepelt az 1962- es Velencei biennálén is. Sokat foglalkozott művészeti kérdésekkel (írások a művészetről, 1947). Prózának is jelentékeny önéletírása (így éltünk Pannóniában, 1956; Utak Pannóniából, 1960; Múzsa körül, 1962). Életében sok kitüntetést és elismerést kapott, így a Munkácsy-díj mellett a Kossuth- díjat és az Érdemes Művész kitüntetést is. 1982-ben hunyt el. Nagy Tamás illusztrációi beli, nem is állt soha olyan közel a volt férjéhez, hogy mindez érthető lett volna. Hát azok a küldemények alighanem, neki szóltak, gondolta, hogy majd közös ismerősük neki is megmutatja — és úgy is történt. Vajon a férfi az egyetlen igazinak tekintette volna őt az életében? S a nő sajgó Önváddal gondolt rá, hogy neki akkor meg kellett volna bocsátania. Azt az egyetlen ballépést el kellett volna néznie. Hisz ott volt előtte az a csodálatos együtt töltött év. De talán éppen ez... Éppen ez sértette annyira a büszkeségét, alázta meg őt teljes emberi mivoltában. Hogy az a valaki, aki annyira elárasztotta a szerelmével, aki szinte istenitőn csüggött rajta, most kapva kapott az első alkalmon... Hát csupán színlelés volt az egész? Hát lehetett egy köny- nyű kalanddal meghazudtolni hosszú hónapok forró vallomásait? Csak hát: más asszonyok mennyit tűrnek a férjüknek? És a második férje esetében nem behunyta-e a szemét ő is? Itt egy nő, ott egy másik, amott egy harmadik. Persze, másodszor már nem lett volna olyan könnyű a szakítás. Három gyerek... No és hányszor lehet az életet újrakezdeni? Persze, persze, akkor, amikor őt, az első elhagyta, akkor mégis ostoba volt. Megérdemelte azt a rossz második házasságot, a szinte naponkénti súlyos sérelmeket, amelyektől csak férje tragikus autóbalesete szabadította meg („Szabadította meg...” — most döbben rá, hogy még gondolatban is először fejezte ezt így ki). A férfi is tudja, hogy egykori feleségének új párja már két esztendeje halott. Es egy pillanatra el is játszik a gondolattal: most volna rá lehetőség, hogy ezután együtt tovább... Hát igen, ha nem mindkettejük súlyos betegsége. Habár... Habár épp elképzelhető volna még így is. Az utolsó hónapok együtt... Esetleg ugyanabban a kórházban... De ugyan, ugyan! A másiknak családja van, gyermekei, unokái. Nyilván siet vissza hozzájuk. Még az is szép tőle, hogy még egyszer látni akarta őt, vállalkozott erre a nem is közeli útra. És a férfi gondolatai másfelé kanyarodnak. Most az villan az eszébe: milyen megnyugtató melegség áradt a zongora hangjaiból, mikor a felesége bement akkori lakásuk kissé homályos benyílójába, ahol a zeneszerszám állt, és végigfuttatta ujjait a billentyűkön. No, a tanítványainak klim- pírozása már kevésbé volt kellemes, de az egyikükből azután híres zongorista lett. A férfi most gyötri az agyát, hogy emlékezetébe idézze azt a közismert nevet, de se- hogysem akar beugrani. — Tanítasz még? A, biztosan nyugdíjban vagy...? — kérdezné egykori feleségétől, de nem kérdi. Azután valami gyengeséget érez, mintha gondolatainak az áramlása is megszakadt volna egy időre... Az asszony megindultan nézi a lezárt szemű embert, s valahogy most, ebben a tehetetlen állapotában olyan közelállónak érzi újra magához. Mintha az elmúlt harminc évet... igen, mintha az elmúlt harminc évet mégis együtt élték volna végig. A férfi arra rezzen föl, hogy kijön a teraszra a nővér, s a lehető legtapintatosabb hangon mondja az asszonynak: — Kérem szépen...! A nő föláll. — Isten veled — mondja. — Isten veled — feleli a férfi. Egykori párja ismét a homlokához hajol, megcsókolja, s ő megint csak későn emeli föl a fejét ahhoz, hogy viszonozni tudja. Az ápolónőt követve, a nő eltűnik az ajtó mögött. Rekkenő dél van. De a napsugarak mintha már más szögben esnének, a villogó égi tűk már nem keresik a férfi vénáját. Nem háborgatják. Szinte már síri nyugalomban ül a székében. 13 MÚZSA Nagy István Attila: 14 610 Tizennégyezer-hatszáztíz remény az éjszakák fenyvesében, s ugyanennyi józanság a nappal bitet oszlató égboltja alatt. Magad gyújtod meg a bánat bombához futó zsinórját, hamuszínre váltó arcod hiába lángol. Ölelésbe szakadó rettegések löknek a másnapok kifent kardjaiba. A mégis-remény veled suttogja: építhető ház pillanat-téglákból, mosolyok kötik a falakat. A kezed, ha tétován elindul tizennégyezer-hatszáztíz nappal elhamvadni készül, s mert nagyon fázol, betakar bennünket ez a felnőtt éjszaka. (A szerzőnek a közelmúltban jelent meg A csoda szomjúsága címmel válogatott verseit tartalmazó gyűjteménye.) Böröndi Lajos: Elmossa A zöld diólevélen hernyó mászik és zabái, zabái, zabái. Sorsunkban romlott fák zúgnak s halált terem a nyár. szerelmünk szagokká bomlik, közösüléssé szeretkezésünk. Ölelésünk? Port markolunk csak, semmit. Elfolyik vérünk. Előttünk egy nemzetnek sorsa? Mögöttünk. Békévé oldani? Miféle béke az, amelyben hatalmas meszesgödör ásít, s hol múltunkat gépfegyver vigyázza? Elmossa az idő apánk hatalmas diófáit, nyelvünk közbűntény, jövőnk vagonbárca.
