Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-11 / 266. szám
szakerülne a másik oldalra a csalódott úr. A televízióból Havast mint magabiztos egyéniséget ismertük meg, aki bátran „szívatta” és hozta nehéz helyzetbe az éppen hatalmon lévő kormány tagjait. Törvényszerű, hogy a kormány árnyékából pedig a médiát kell szidni és hibáztatni saját tévedéséért? Nem lett volna egyszerűbb azt mondani: bocs, tévedtem, amikor a csapatomat összeállítottam? Ha az ember egy ilyen csúszós talajon, mint amilyen hazánkban évek óta a médiaügy, belevág valami újba — még akkor is ha a kormány által elfogyasztott sajtószóvivők száma lassan csak számítógép segítségével összegezhető — becsülendő feladatnak számít. Még Havas irigyel is belátták, nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor elfogadta a miniszterelnök felkérését. Elgondolkodtam, hogy az általa verbuvált iroda nevében szerepel az a szó: kommunikáció. Am hogyan tudott volna Havas hosszú távon kommunikálni, ha alig néhány nap után ilyen komoly kommunikációs nehézségei akadtak? A prominens újságíró úgy döntött, megbünteti a magyar sajtót, és jó ideig nem fog tollat a kezébe, tanít inkább az egyetemen. Talán éppen kommunikációt? Szondi Erika MAGÁNVÉLEMÉNY Havas hírek AKTUÁLIS INTERJÚNK „Vér” hull a tankönyvpiacon is Az árak-bérek-költségek ördögi köréből kitörni csak nehezen lehet Hóval, hűvös hangulattal köszöntött ránk a november. Új csak a hó volt, mert a hűvös hangulat már nem újság számunkra. Havazott szinte az egész országban. Megbénult a forgalom az utakon, fogát csikorgatta a vén november és az autóval útrakelő ember. A havas híreknek ezzel még nem lett vége, s talán még a korai hótól is nagyobb meglepetésként ért minket a Havas-csapat pünkösdi királysága. Havas Henrik, minden magyar médiák ismert személyisége hat nappal címzetes államtitkári kinevezése után felajánlotta lemondását Horn Gyula kormányfőnek, a Miniszterelnöki Kabinet Kommunikációs és Sajtóirodájának vezetői tisztségéről. Az okokat mindenki ismeri, a kommentárból igazán csak egy kis fél mondat ütötte meg a fülem. Havas kijelentette, annyira haragszik a sajtóra, hogy mostantól egy hónapig nem vesz újságot a kezébe. No ettől végképp megéreztem, nagy a baj. Már látom magam előtt Havas urat, amint magyar nemes módjára, a nem írok és nem olvasok sztrájk szlogennel, összeszorítva kesernyés mosolyú ajkát, juszt se vesz kezébe sajtó kiadványt. Elkeseredtem. Eddig legalább az újságírókban bíztam, olvassák egymás írásait, ha másért nem legalább azért, hogy kiéljék kritikai érzéküket. Ám mi lesz ezután? Az országban általános sztrájkmozgalomhoz akar csatlakozni Havas? Akkor azonban viszKátfai János Ha már minden eladó — plagizálom Andrzej Wajda zseniális filmcímét —, ugyan miért ne piacosodhatna a tankönyv is mint adható-vehető, forgalmazható, hasznot és csődöt hozó árucikk? Bizony, a semmibe tűnt már az egykönyvűség apatikus háborítatlanságának a kora! Örül az ember, ha a gyermeke — lévén tanköteles — megelégszik három-négy kiadvánnyal egy-egy stúdium elsajátításához. Vagyon, mondom — komoly családi tőke szükségeltetik szeptember táján, hogy csemetéinket könyvregimentekkel felszerelve suliba küldhessük. Kitört a piaci kavalkád a tankönyves szakmában, megszűnt az egyetlenség kiadói hegemóniája, ami négy évtizeden át jellemezte e nélkülözhetetlen oktatási segédlettömeg előállítását. A helyzetről — merthogy, mint köztudott, ez mindegyre csak fokozódik — kérdeztük Karlo- vitz Jánost, a Tankönyvesek Országos Szövetsége (TA- NOSZ) elnökét. — A TANOSZ mint társadalmi, információ szolgáltató, bizonyos értelemben érdekvédelmi egyesület az egyik legnagyobb könyves szövetség az országban. Létezését 1991-től datálhatjuk, 1992-ben jegyezték be hivatalosan. A másfél ezer kiadó mintegy 10%-a foglalkozik tankönyvkiadással; szervezetünkhöz persze nemcsak ők (kb. százötvenen) csatlakoztak; tagjaink között vannak magánszemélyek: írók, terjesztők, kritikusok, tankönyvhasználók — azaz pedagógusok, diákok. A szövetség létrehívását éppen a piac formálódása, az áttekinthetőség, a kölcsönös tájékoztatás és tájékozódás igénye motiválta. □ Most, hogy immár joggal beszélhetünk piaci körülményekről, ön — mint a rálátás lehetőségével potenciálisan rendelkező személy — mivel tudja jellemzeni a helyzetet? — Négy évtizeden át egy tankönyvkiadó uralta a terepet, versenyhelyzetről épp ezért nem beszélhettünk. A nem tankönyves kigyan tudnak fennmaradni, egzisztálni a ki- sebb-nagyobh cégek, kft.-k, válallkozások? — Önkizsákmányolással. Tíz százalék alatti profitrátával — márpedig a kiadók jó része ilyennel funkcionál — nem lehetne (szabadna) talpon maradni a vetélkedésben. Hogy ennek mégis az ellenkezőjét látszik bizonyítnai a gyakorlat? Nos, mint említettem, erre a magyarázat a kíméletlen tempójú munkastílus, az éjjel-nappali munkálkodás. Az árak-bérek-költségek ördögi köréből kitörni csak úgy lehetne, ha az állam mintegy a mostanihoz képest kétsze^ Van versengés, van választék a tankönyvpiacon, mar-már a bőség zavarával küzdenek. yy adók, szinte kivétel nélkül a fővárosban tevékenykedtek. Most, és ezt tartom az egyik legfontosabb új jellemzőnek: a harminc százalékuk vidéken dolgozik; ilyen értelemben is szűnőben van tehát a „pesti vízfejűség”. A kiadók versenybe hozása — mint szép álom — megvalósult. Van versengés, van választék a tankönyvpiacon, már-már a bőség zavarával küzdenek a vásárlók, a használók. Ez jó! Az viszont negatívum, és erre szándékaink, törekvéseink megfogalmazásakor nem számítottunk (legalábbis: nem így): iszonyatos (a magyar állampolgárok elöntő többsége zsebéhez mérten) a drágaság. Igaz, még az árainkkal mindig alatta vagyunk a nyugatiaknak, viszont ez — sajnos — a keresetünkre, a jövedelmünkre szintén igaz. □ Ha a tankönyvárak nincsenek összhangban a kiadási költségekkel, vagyis az egész tevékenység nem rentábilis, akkor bores pénzösszeggel dotálná a tankönyvkiadást. Az árak letörése sem megy enélkül. □ Feltételezem, ön sem csupán az állami támogatás növelésében — erre ugyanis kevés a remény — látja a tankönyvárak mérséklésének egyetlen módszerét. — Az anyagköltségek (papír, egyéb tartozékok) és a műveleti árak növekedése ellen nehezen (vagy sehogysem) tudnak védekezni a kiadók. De vannak — elég sok — költségcsökkentő tényezők; nemrég mintegy három tucatnyit foglaltam belőlük össze egy tanulmányomban. A megosztott feladatok a kiadásban, ez az egyik pénzvisszatartó technika. Külön szedetni a kiadvány szövegét, külön nyomatni; a kiadó, ha önszedésre rendezkedik be — még jobban jár. Megvizsgáltam számos tankönyvet szerkesztés szempontjából. Praktikusabb felületkihasználással — átgondoltabb szerkesztői munkával — szintén sokat lehet megtakarítani. Pl. a fedéllap (külső-belső) okosabb „beszövegezésével”, a könyveken belüli üres helyek „lefedésével”. Az mindenképpen luxus, hogy — mondjuk egy biológia könyvben — az összfelü— A nyelvkönyvek piaca a legdinamikusabb e tekintetben. A nagy cégek közül az Oxford, a Cambridge, a Longman jöttek a leghamarabb; az utánuk érkezettekre a meglehetősen nagy mohóság a jellemző. Sajnos, mint oly sok dologban, ezt illetően sem voltunk felkészülve a harcra. Nem alakítottuk ki a védekezési mechanizmusainkat. Igaz, a külföldiek szépen szorítgat- ják egymást, de minket is. Mi nem dolgozunk ellenük, nem fejtünk ki antipropa- gandát, de megragadunk minden alkalmat, hogy pl. a hazai idegen nyelvi tankönyv- szerzőket favorizáljuk. Vannak ők is olyan jók, mint a konkurencia. Ha úgy tetszik, harc, küzdelem ez a javából, ami nem elítélendő, amíg tisztességes eszközökkel zajlik. De azt bevallom: a „véres” összecsapások — jóllehet: rájuk nincs szükség — sem kizártak a human szféra e sokak szerint „békés” szektorában. CJ Az oktatás tartalmi fejlesztéséhez, a modernizációs elképzelések realizálásához a tankönyvkiadói piacnak jó kell működnie. Mint hallhattuk: a folyamat nem egészen zavarmentes. — Azért sok-sok pozitívumot tudok említeni. A vállalkozó tankönyvesek már a nemzeti alaptanterv (NAT) vi- tatkozós időszakában elkezdték a munkát. Sorra láttak napvilágot a NAT „elé menő” könyvek; pl. háztartási ismeretek, pémzügyi, jogi ismeretek, vállakozástan, földrajz (új Európa-térképekkel), a különböző metodikákra épülő olvasókönyvek, idegen- nyelv-könyvek. A szerzők egy része a NAT- on is munkálkodók köréből került ki; így az összhang a szabályozók és a kiadvány között szinte maradéktalanul megteremtődhetett. □ Ismeri a használók — diákok, pedagógusok — véleményét a piaci kínálat sokféleségéről? Az árakról nem kérdezem, arról kinek-kinek megvan a véleménye... ** A megoldás csupán az árlenyotnás lehet, valamint a szakmai selejt _______kiszori±?:____99 — A pedagógus kezében a tankönyv „mankóként” funkcionál. Nagyobb örömmel, kíváncsisággal nyitja fel, mint bármely elvcsomagot, szabálygyűjteményt, útmutatót. A választék bőségének a tanárok, tanítók, diákok többsége örül. Megvan a kellő érdeklődés a variánsok iránt. Nem igaz, hogy a pedagógusok mindenbe belefásultak, igenis „ráharapnak” az új kiadványokra; pénzzel viszont sem a diákok és a szüleik, sem az iskolák, a pedagógusok nem győzik! A megoldás, ha egyáltalán beszélhetünk a közeljövőben ilyesmiről, csupán az árlenyomás lehet, valamint a silányság, a szakmai selejt kiszorítása a piacról. Ez utóbbiban nagy segítséget jelenthetnek az ún. tankönyvtesztelések, a tetszési díjak odaítélése. A napokban szakmunkástanulók alkotnak majd véleményt az általuk használt tankönyvekről. Leadják a szavazataikat, hogy decemberre kiderülhessen: melyik kiadvány kerül e nagyon fontos „toplista” élére. Az ilyesfajta mérések, bírálatok, vélemények alapozhatják meg igazán a tankönyvpiac működésének tisztább, jobb, szakmaibb feltételeit. ** A vállalkozó tankönyvesek már a NAT vitatkozós időszakában elkezdték a munkát, yy let-mennyiség ötödé puszta maradjom. Aztán az sem rossz megoldás az elfogadhatóbb árak kialakításához, hogy a szerzők honoráriumát barterben (megegyezés szerinti darabszámú könyvvel) rója le a kiadó. Tudom, ez az eljárás sokak szerint vitatható, de mégis vannak, akik fogékonyak rá. □ A piacon ott vannak a nyugati, anyagiakkal igencsak jó eleresztett vetélytársak. Velük hogyan küzd a hazai könyves tábor? Elek Emil felvétele Karlovitz János
