Kelet-Magyarország, 1995. október (52. évfolyam, 232-256. szám)

1995-10-07 / 237. szám

1995■ OKTÓBER 7., SZOMBAT CD ROM-okban hever a világ Ez az új ismerethordozó hamarosan a könyvtárak vetélytársa lehet raktív játékokat. S ezek már nem pusztán játékok a szó hagyományos értelmében, hanem filmek, dramatizált művek is. Bizo­nyos felkínált pontokon a néző a maga kívánsága szerint alakíthatja a továbbiak­ban a hősök, figurák életét.A Csillagok há­borújához hasonló filmekben például me­net közben eldöntheti a néző, mi történ­jen a továbbiakban, a programban ugyan­is ugyanazokkal a színészekkel többféle va­riáció lehetősége rejtőzik. S ebben hol a veszély? Abban is, hogy a variációk száma — egyenlőre legalábbis — nagyon véges, és távlataiban sem közelít­heti meg azt a számot, ahányan majd a programot használják. A még nagyobb veszélyt egy amerikai já­tékfilm már be is mutatta. Rö­viden arról van szó, hogy kész a varázssisak — per­sze nem így hívják majd —, amelynek ablaka, a szem látására szolgáló nyílása sincs, mert belülről, a szemek előtt két kis képernyő található. Fel kell húzni a sisak mel­lé egy elektronikus vég­ződésekkel felszerelt kesztyűt és csizmát is. Aztán csak be kell dug­ni a gép megfelelő ré­szébe a programot, és a halandó egy programvi­lág terében mozog. Ha mozgatja a kezét, lábát, fe­jét, akkor úgy érzékeli, hogy ebben a rajzolt (?), elektronikával létrehozott (?), közegben mozog. A valóságos világ tökéletesen megszűnt, és máris élhetünk a magunk kitalálta, azaz hogy inkább egyvalaki által kita­lált szép, új világban. Ezt a csodaszerkentyűt először az ame­rikai pilóták használták az Öbölháború­ban. Már nem is látták személyesen a cél­területet. Az egyik pilóta vezette a gépet, a másikon rajta volt a kiláthatatlan sisak, és számítógépébe be volt programozva a cél. Amikor a játékprogram és a valóság­ból érkező műszeres jelzések összeértek, csak meg kellett nyomni egy gombot, s máris kioldott a bomba. Tehette ezt anél­kül, hogy eget, földet, épületet, embert lá­tott volna. Csak hát most hol szaladgáltassuk a zászlós embert? A repülőgép előtt, az au­diovizuális játékok boltja előtt, a szoft­vergyártó üzemek, vagy a vezérkari főnö­kök előtt? Ugyanolyan reménytelen, mint amikor az autók előtt kellett volna lobogtatni a kis piros vászondarabot. A világ így is, úgy is CD Rom-osodik. Bemáth László A sokat emlegetett törvény Angliában szü­letett, ahol előírták, hogy a szédítő (10-15 km!) sebességgel száguldozó új találmány, az automobil előtt egy piros zászlóval in­tegető személynek kell haladnia, hogy a já­rókelőket és lovaskocsikat figyelmeztesse a közeledő veszélyre; Nem tudom, hogy volt-e valójában akár egyetlen piros zászlóval futkározó ember a gépkocsik előtt — rajzot mindenesetre láttam róla —, de ez a születése pillana­tában elavult, nevetséges törvény fi gyelmeztetés lehet mindenki számá ra. Nem szabad, nem érdemes a technika új, meg új csodái elé piros zászlókkal és paragra­fusokkal keresztbe feküdni, mert az élet úgyis átgázol az ilyen hiábavaló akadályo­kon. Ezért ajánlatos óvato­san közeledni minden új találmányhoz, még ha a veszélyforrások olyan nyilvánvalóak is, mint például a CD Rom és az úgynevezett interaktív videózás esetében is. A CD — mint már az or­szág megtanulta — olyan Compact Disc, azaz kis, ezüstfényű kerek lemez, amely mostanában a hang­lemezeket és videoszalago­kat szorítja ki az audiópiac- ról. A hozzáragasztott Rom pe­dig csak annyit tesz, hogy ugyan­ezen a fényes, kerek korongon már nemcsak hangot, hanem képet, sőt mozgó képet is lehet rögzíteni, illetve ró­la visszajátszani. Mi ebben a veszély? — kérdezhetik so­kan. Legfeljebb tönkremennek a videosza­lagot gyártó cégek, és meggazdagodnak a CD-gyártó vállalatok. (Akik vélhetően máris ugyanazok, mint akik a videoszala­gok százezer kilométereit gyártották és do­bozolták.) Mindez természetesen igaz, de azért már jól felismerhetőek a „négyszög­letes keretbe szorított világ” veszélyei. Azok az iskolások például — Amerikától Olaszországig — akik jórészt ilyen. CD Rom-okon ismerkednek a tananyaggal, könyvet már alig vesznek a kezükbe. Ezek után nemcsak a filmeket nézik a házimo­ziban, hanem ugyanazon a képernyőn ját­szanak, és már a tanulásra szánt idő túl­nyomó többségét is ugyanez előtt a kis vagy nagy üvegszemű doboz előtt töltik el. S miért baj ez? Mert az emberiség kultú­rájának java részét mindmáig könyvek őr­zik, és ha ebből nagyon sokat át is lehet majd menteni az elektronikus agyakba, mindent azért nem, és mindent nem is len­ne szabad áttenni. Például Dante Isteni színjátékából lehet 9 vagy akár 199 foly­tatásból álló sorozatot készíteni, de az so­ha, a legnagyobb tehetségű rendező nyo­mán sem lesz más, csak mint a fantázia egy lehetséges variációja. Márpedig az olva­sás azzal a hallatlanul nagy előnnyel jár, hogy mindenki a maga fantáziáját használ­A gazdag CD-választék mellett folyóirat is áll az érdeklődők rendelkezésére KM-illusztráció hatja, s mivel nincs két egyforma ujjle­nyomaté ember sem a földön, azonképpen nincs két pontosan megegyező fantáziakép sem. A képernyő — ebben az értelemben tehát — egyenruhába bujtatja legnagyobb emberi adományaink egyikét: a fantáziát, s hogy ez milyen egyéb következmények­kel jár, azt jobb nem is végiggondolni. (Per­sze ugyanez az ok teszi oly vonzóvá a moz­góképet: nem kell koncentrálni, megeről­tető módon figyelni: készen kapjuk az ér­zékeket bombázó élményeket.) Ámbár ez nincs is egészen így; egyre na­gyobb számban állítja elő az amerikai szó­rakoztató elektronika az úgynevezett inte­Szekeres Tibor illusztrációja Két év sem telt el a tánciskola óta, és már mi is bőszen tekertük öröknek hitt ba­rátnőinkkel a Vidámpark Piacénak elke­resztelt aprócska szigetén a shake-t, s egy­másba temetkezve érzékenyültünk el a he­lyi Lennon intonációjától. Szerelembe estünk, aztán csalódtunk — és kezdtük az egészet elölről. 1968-ban a Zsötem, no meg a Procol Harum Fehér­nél is halványabb árnyéka voltak a szen­vedély ügyeletes citrompótlói. Nem szerettem a tánciskolát, de ki tud­ja miért, olykor ma is eszembe jut a Nép­sportból frazirózó bárzongorista, a Miska, akitől némi helyezkedés után meg lehetett tudni, hogy hányadik gólját rúgta vagy ép­pen kapta a Videoton. A szőke, apródfri- zurás, szeplős lány aki mindig elpirult, ami­kor rám került a sor, hogy fölkérjem. Az­tán az arc és emlék nélküli izzadt leányte­nyerek, az izgatottságtól libabőrös vékony karok... Kamasz gyötrelmeink megbocsá­tó helyszíne: tánciskola! Zemancsek, aki­vel ha egymásra néztünk, máris röhögtünk, és Neumann Ede, a tövig rágott körmei­vel, akit a világból is ki lehetett volna ker­getni bizonyos lánynevek talányos fölem­legetésével. Még gimnazisták voltunk, amikor a zon­gorista meghalt. Érettségi után nem sokkal a szeplős lány egyik barátom felesége lett. A második gye­rekkel volt terhes, amikor elváltak. Ma már Zemancsek Zoli is kevesebbet nevet, betegségekkel küszködik, egyik veséjét ki­vették, s bár az azóta Parmalat SC-vé lett Videotont továbbra is ugyanúgy imádja. Ede viszont, aki négy gyermek komoly aty­ja, aligha jön zavarba, ha a parlagon ha­gyott egykori csajokra emlékeztetik. (Leg­feljebb engem küld el melegebb éghajlat­ra, amikor ezt olvassa...) A Zsuptipró sem létezik már, a shake, miként a hosszú haj, rég kiment a divat­ból, reménytelen szerelmeink pedig remél­hetőleg boldog családanyák. Igen, tanárnő, fejünket fölemeljük, s a ritmust is megpróbáljuk tartani, hiszen jól tudjuk, hogy nyakunkon az össztánc... MÚZSA Pardi Anna: Ifjú évek Elvoltunk egymással, ne hagyj el imákkal. Néha oly rezgésbe juttatnak a tegnapi utcák, mintha az örökifjúság hatalmas, reneszánsz ibolyái kiadhatnák magukból a folyó idő ibolyántúli hangját.- * Bár többször, többeknek mondhatnám: barátaim. De barát alig kerül az emlékek 12 katasztrófa terülj-terülj asztalához. Érteném csak, ami történik velünk. Csupa romlandó anyag mindenütt. Kevés szellem, kevés fegyelem, sok gonosz teher. Csendben felkél szűk szekrényben az univerzális kabát elhagyni a lakóhelyet mindörökre. Szerdától csütörtökre. Ki kellett volna legalább egyszer beszélni magunk. Mi kétértelműek voltunk. De a bennünk élő, szóhoz nem jutó angyalok három értelműek. És elmúltak, elrohantak a szerelem rádioaktív sugaraival. Nagy Tamás illusztrációi Szőke Kálmán: Októberi társulat Az ősz vándorszínházát járva, kellékeket színek szőnek, a vörösréz, a sárga. Próbaidős kökénybokor és piros szoknyás ág kezdi majd el ötvenedik előadását. A birsalma ugrani készül, érett fővel, tűnődve méri távolságát a földtől, s bár az évszakomhoz őszülök már, úgy nézem, mintha először látnám: az október írógépén záradékot kopog a tárgyilagos eső. i5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom