Kelet-Magyarország, 1995. október (52. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-24 / 250. szám
1995. október 24., kedd HATTER Az erdész már nincs egyedül A falopások, bűncselekmények megelőzésére erdészakció-csoport alakult flUI Ék f AlflA MÉ# : US m* wß Jpm WßM M m Nyíregyháza (KM - GB) — Eddig egyedülálló az országban az a kezdeményezés, amivel az elszaporodott erdei tolvaj lások, sőt az előforduló bűnözések megelőzésére, illetve elhárítására a Nyírerdő Rt. állt elő a területén illetékes két megye, Sza- bolcs-Szatmár-Bereg és Haj- dú-Bihar rendőrkapitányságánál. Az erdők rendjének helyreállítása érdekében az erdőgazdaság újszerű módon működik együtt a rendőrséggel. Nem a hivatásos vagyonőrök szolgáltatását veszi igénybe, hanem a természet háborítatlan nyugalmát szívügyüknek tekintő saját embereiből szervezett, s állított ki akciócsoportot. Egy olyan önkéntes „erdész kommandót” hoztak létre, amelynek harminc tagját profik készítik fel profi módon arra, hogy bárhol megvédjék a tolvajoktól a kitermelt fát és az erdőt, az erdei „nehéz fiúktól” pedig ha kell — mert sajnos ilyenre is fel kell készülni — magát az erdészt. Fatolvajok Váradi Jánosné a Nyírerdő Rt. igazgatási osztályvezetője szerint az utóbbi időben egyre égetőbb kérdéssé vált a cég vagyonvédelme. A kialakult áldatlan helyzet szoros összefüggésben alakult ki földrajzi fekvésünkkel, megnövekedett foglalkoztatási gondjainkkal. A legutolsó három évben különösen sokat romlott a helyzet a megye erdeiben. Jelentősen megemelkedett az illetéktelen személyek által okozott erdei károkozás mértéke. Míg ez 1991-ben még csak 1 millió volt, ma már a lopáskár megközelíti a 7 millió forintot is. Motorizált bandák Ma már nem csak a kitermelt vékonyfát, kerékpáron „meg- lovasító” tolvajokkal van gondjuk az erdészeknek, tudjuk meg az osztályvezető hölgytől. Újabban motorizált fatolvaj bandák érkeznek önrakodó teherautóval, s éjszakánként reflektorfény mellett, láncfűrésszel vágnak tarra erdőrészeket, összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat okozva biciklis „kisöccseiknél”. A nagymenőknek értékesítési csatornáik is olajozottan működnek ebben a feketemunkának táptalajt adó, föllazult piacgazdaságban, miután sok kisvállalkozó faiparos nem firtatja honnan származik a neki megvételre felkínált fa. Legföljebb személyi igazolványt kér az ismeretlen „favágótól”, aki ha erre odébb is áll, végül valamelyik orgazdaságra hajlamos vállalkozóban úgyis megtalálja a foltját. Erdei kommandó Eddig, bár sok próbálkozás történt a Nyírerdőnél a lopások és az ezek értékét meghaladó természeti károk megakadályozására, komoly eredményt nem sikerült felmutatni, kapjuk a tájékoztatást Csisztu László erdővédelmi főfelügyelőtől. A rendőrség is kénytelen földerítés nélkül lezárni a fa- tolvajlásos ügyek legtöbbjét. Ráadásul az erdőgazdaság dolgozói félnek, mert nem egy esetben a kerületvezető erdész családját fenyegetik meg, aki viszont önmagában tehetetlen a tolvajbandák ellen. Ezért döntött úgy a Nyírerdő Rt. vezetése, hogy az akciócsoporttagságra önként vállalkozó, harminc jól képzett erdésze részére speciális tanfolyamot indít. A részvénytársaság vezetése felvette a kapcsolatot a két szomszédos megye rendőrkapitányaival. A kialakuló újszerű együttműködés első láncszemeként a múlt héten intenzív képzésen vett részt a puskával egyébként is jól bánó fiatal erdészekből álló akciócsoportjuk. A tanfolyamon profi rendőrségi előadóktól kapnak jogi, pszichológiai, magatartásra vonatkozó elméleti, és a helyszínbiztosítástól a legkülönfélébb támadó eszközökkel szembeni önvédelemmel kapcsolatos gyakorlati oktatást. Segít a rendőrség Kovács Gábor vezérigazgató véleménye szerint fontos motiváló tényező volt a képzés eldöntésénél, hogy belátták, önmagukban nem tudják megvédeni az erdőket. Mint mondja, szeretnék saját eszközeikkel minél jobban kiegészíteni a rendőrök munkáját. Az erdő ugyanis helyszíne lehet egyéb bűncselekményeknek is. Ezért a benne jól tájékozódni tudó embereink adott esetben hathatós segítséget nyújthatnak a rendőrség szakembereinek. A vezérigazgató úgy gondolja, hogy az önkormányzatokkal, polgári őrző szolgálatokkal is lesz együttműködésre lehetőség, mert a legfontosabb cél a széles értelembe vett bűnmegelőzés az erdők területén. Legyen nyugalom Az erdésztársadalom, amelynek tagjai nehezen élték meg a nyíregyházi kislány erőszakos halálát, azt szeretné, hogy az állampolgárok nyugodtan mehessenek be az erdőbe, ott biztonságban érezzék magukat, s ne kelljen bűnözéstől tartaniuk. Ezért a Nyírerdő Rt. következő lépése az lesz, hogy professzionális módon felszereli akciócsoportját a megfelelő ruházaton kívül minden szükséges hírközlési, önvédelmi eszközzel. Kitűzött céljuk, hogy a megyén kívülre szorítsák ki az erdei bűncselekményeket elkövető haramiákat. 5 zegény apám jó kedvében, — amikor erőt vettek rajta az első világ- háborús katonaélmények, — fogta a söprűt és német vezényszavak közben, ki tudja hányadszor, bemutatta nekünk, gyerekeknek a fegyverrel való tiszteletadást. A 65. gyalogezredhez vonultatták be, ott ragadtak rá a kötelező német vezényszavak, aztán nemsokára a Magyar Acéláru gyárba irányították, hogy a többi hadimunkással együtt ágyukat. gépfegyvereket gyártsanak, s igazolják a császárifenség szavait, hogy mire a levelek lehullanak, vége legyen a háborúnak... Élete végéig nem felejtette el a 65. gyalogezrednél besulykolt német vezényszavakat. Talán ennyiben ki is merült a német nyelvtudása. De ő soha nem dicsekvésből mondogatta azokat, inkább bennünket akart szórakoztatni vele. De mi leginkább már csak mosolyogtunk, amikor nyúlt a seprű után... Ez a jelenet jutott az eszembe a minap, amikor a tévében azt hallottam, az egyik angol gyártulajdonos, valahol a Vezényszavak Dunántúlon, még a betanított munkásoktól is megköveteli a jövőben az angol nyelv tudását. El se tudom képzelni, mi szüksége lehet a magyar munkásnak az automatagépek mellett, itthon, az angol nyelvre. Hacsak a tulajdonos nem éppen társalogni akar velük, amikor a kedve éppen úgy hozza. — Hallottad, mit akar az a beképzelt külföldi? — állított meg a tévébeli riport után az egyik katonacimborám, akivel együtt védtük a hazát az örökösen áskálódó, kémkedő, provokáló titóista „ju- gók” ellen. Merthogy épp akkor voltunk katonák, amikor mindig egy-egy hajszálon múlott a háború hazánk és a szakadár Jugoszlávia között. Mivel pedig a mi részlegünk amolyan harckészültségi hadosztály volt, mi mentünk volna elsőként a vágóhidra. De megúsztuk és az ország is. De most nem a katonaélményekről esett szó, hanem a pökhendi angol gyárosról, aki még a portástól is megköveteli, hogy őt, a gazdát a saját anyanyelvén köszöntsék, itt nálunk. Nem egy volt angol gyarmaton, ahol mindenütt hivatalos nyelv az angol, hanem nálunk... Ez már több a soknál... — Ez vendégmunkásnak néz bennünket a saját országunkban! — összegezte kifa- kadását a barátom és saját, helyi tapasztalataival is megtoldotta a sommás véleményét. A gyárat, ahol ő dolgozott, csaknem negyven évig, szintén egy angol pénzember vette meg, s úgy jár-kél az emberek között, mint egy hajcsár. Már csak a pálca hiányzik a kezéből. Többször a képébe vágta a magyar ügyvezető igazgatónak, hogy a magyarok lusták, nem szeretnek dolgozni. S aki pedig két napnál tovább marad otthon, betegség miatt, azt rögtön ki akarja rúgni... Szakszervezetről, kollektív szerződésről hallani sem akar... Katonacimborám még azt is elújságolta, hogy a külföldi tulajdonos néhány magyar szakembert elvitt tanulmányútra Angliába, abba a gyárba. ahol vendégmunkások dolgoznak. S az derült ki, az ottaniak legalább a dupláját keresik, mint a magyarországi gyár munkásai. Amikor nagy óvatoskodva ezt előhozták, a tulajdonos széles mosollyal azt válaszolta, maguknak én ennyit fizetek, ha nem tetszik, vehetik a kalapjukat. Úgy ugráltatja a magyarországi gyárvezetőt, mint egy kisinast, az pedig ugrál, ahogyan a tulaj fütyöl, mert félti a kenyerét. — Mondd meg már, ez örökre így lesz? Nekünk mindig meg kell tanulni egy idegen nyelvet, hogy végre tudjuk hajtani az utasításokat? Miért nem a mi nyelvünket tanulják meg azok, akik idejönnek és a mi vagyonúnkból meggazdagodnak? — kérdezte búcsúzóul. barátom. Eközben én az apám német vezényszavait hallottam a sok-sok év távolából. De most, érdekes módon, angol szavakat hallottam. Ilyen tanulékony az ember? Pedig még nem is vagyunk a NA- TO-ban... Kiállítás Balogh Géza F anaszkodnak a művelődési intézmények. Kevés a pénz, lassan már a fűtésre, a fizetésekre sem fut ja, egy-egy új rendezvény, kiállítás megszervezése mind nagyobb nehézségekbe ütközik. Pénzügyekben tökéletesen járatlan lévén eszemben sincs a kultúr- házak, múzeumok gazdálkodásába szólni, csupán arra próbálom meg felhívni bátortalanul a figyelmet, hogy azért nem minden a pénz, egy-egy ötlet sokszor többet ér a százezreknél. Vegyük például a nyíregyházi Városi Galéria, vagy népszerű nevén a Bagolyvár esetét. Rövid időn belül a második olyan kiállítást szervezik, ahol kölcsönkapott műveket mutatnak be. Nemrég az alföldi festőiskolák egyik legnevesebbi- kének, a hódmezővásárhelyi festőtelepnek a képeit kérték kölcsön, most pedig a Nemzeti Galéria nagybányai mestereinek alkotásaiban gyönyörködhet a látogató. Kétszeresen is örülhetünk e lassan már — legalábbis reméljük, hogy az lesz — hagyományosnak számító vendégtárlatnak. Az emberek zöme, még ha érdeklődik is a művészetek iránt, nem biztos, hogy feljutván Pestre tud időt, s pénzt szakítani az országos gyűjtemények megtekintésére. Másrészt pedig oly képeket láthat Szabolcsban, melyeket életében legalább egyszer látnia kell, hiszen a nagybányai telep festőinek hatása olyan a magyar pik- turában, mint mondjuk a nagyjából azonos időben feltűnő Nyugatosok szerepe a magyar költészetben. A századforduló kifáradt, akadémikus festészetében a reveláció erejével hatottak a Párizsból, Münchenből hazatért, s a Gutin lábainál fekvő Nagybányára elvonuló piktorok friss, színekben tobzódó képei, melyekből most mintegy két tucatnyiban gyönyörködhetünk Nyíregyházán. Azt persze nem tudom, hány forintba kerülhet egy ilyen, kölcsön kapott képekből megrendezett kiállítás, de azt tudom, hogy ismétlésre méltó. Legközelebb szívesen vennénk mondjuk az egykori szolnoki, vagy kecskeméti művésztelep képeinek bemutatását. Akár a megye más pontjain is. Zászlók és emberek Ferter János rajza Kommentár Tisztelgő névadás Bodnár István-w-jr edves meghívást kaptam a múltkorá- Ä. ban Kisvárdáról, hajdani általános iskolámból. Az intézmény megalapításának 120. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen egyúttal keresztelőt is tartott, nevet kapott. Ezentúl stílusosan Somogyi Rezsőnek, az iskola alapítójának a nevét viseli az iskola, annak a kisvárdai honpolgárnak, aki oly sokat tett a városért. Szerencsés volt a választás, hiszen Somogyi Rezső, követendő példa lehet a tanulók számára. Mostanában egyre több iskola veszi fel valamelyik ismert vagy kevésbé ismert személyiség nevét, s válik nehezen megnevezhető intézményből egy patinás nevet viselő intézménnyé. A nyíregyházi 21. számú általános iskola a múltkorában Móra Ferenc nevét vette fel, az egészségügyi szakiskola pedig Zay Anna emléke előtt tiszteleg a névadással. Hasznos, szerencsés ez az igyekezet. Manapság egyre kevesebb követendő példa lebeg a gyermekek szeme előtt, lankad a magasba figyelő tekintet. Régen az ország sorsáért tenni akaró és tudó hazafiak, irodalmunk, művészeti életünk olyan jeles alkotói voltak a példaképek, akiknek a hazaszeretete, becsületeié, tudása valóban irányítótoronyként szolgálhat minden iskolás gyereknek. Manapság sajnos egyre inkább más a példakép. Az erőszak, a gyors, meggazdagodás útját keresik sokan, leértékelődik a tudás, a becsület. Nem haszontalan tehát, ha másféle életúttal is megismerkedhetnek a fiatalok. A névadás alkalom arra, hogy a tanulás mellett hasznos tevékenységgel is foglalkozhassanak a gyerekek. A kisvárdai névadást lelkes kutatómunka, pályázatok előzték meg, a gyerekek ap- raja-nagyja tájékozódott a város, a megye történelmében, és az élmény tadó gyűjtőmunka során olyan tapasztalatokat szerezhetett, amelyeknek talán egész életük során hasznát veszik. Ez sem utolsó dolog. Lopják véknyát, vastagját A szerző felvétele Páll Géza liacija •
