Kelet-Magyarország, 1995. október (52. évfolyam, 232-256. szám)

1995-10-14 / 243. szám

12 I tárhat Fazekas Ferenc kerámiái A nádudvari születésű alkotó az egyik legősibb mestersé­get, a fazekasságot mívelő család (nőmén est omen!) ne­gyedik gyermekeként sajátította el a fa­míliában apáról fiúra szállt szakma csínját-bínját. Kerámiakészítő szakon tanult Pécsett, ahol 1980-ban szak­munkásvizsgát tett. A megtisztelő Né­pi iparművész cím viselésére 1981 de­cembere óta jogosult. Jelenleg önálló népművészként dol­gozik. Elsősorban a hajdani paraszti háztartás edényeit formázza meg; ku­tatja figurális és díszítési titkaikat mú­zeumokban, kiállításokon. A geomet­rikus ornamentika az utóbbi időkben vált meghatározó jellemzőjévé készít­ményeinek, mivelhogy e díszítő mo­tívumrendszerrel véli legjobban érvé­nyesíthetőnek a fekete cserépre oly jellemző formagazdagságot. A kivá­ló felkészültségű mester igen sok tár­laton mutatta már be elegánsan egy­szerű, egyszersmind szemet-lelket gyö­nyörködtető cserepeit: Szécsényben, Nyíregyházán, Tokajban, Nádudva­ron, Ozdon, Budapesten. A közel­múltban a nyírbátori alkotóház kiál­lítótermében tette közszemlére mun­káit. Elek Emil felvételei Napkelet • A KM hét végi melléklete Az elbűvölt reneszánsz A 16. században Róma háromezer antik műalkotással rendelkezett ' Michelangelo, a szobrász fejedelem feltét­len csodálattal adózott a régi görögök mű­vészetének. A fáma szerint látták, amint egy éjjel egy antik szobor előtt térdelt, ta­pogatta és azt mondta: aki ezt a szobrot alkotta, a természetnél is tökéletesebbet ho­zott létre. Az antik művészet elbűvölte, megtermé­kenyítette, utánzásra, továbbfejlesztésre ih­lette a reneszánsz mestereket. E felfedezés a 15-16. századra esik a középkorbeli el­tűnések és felbukkanások után, amikor is az ókori, azaz pogány művészet iránti cso­dálat általánossá válik. Zentai Lóránd, aki a Reneszánsz az an­tik művészet bűvöletében című kiállítást rendezte, tizenötezer grafika közül válo­gatta ki azt a száznyolcvanat, amely most a Szépművészeti Múzeum grafika kabineti­jében látható december végéig. E tárlat sa­játossága, hogy nem az antik tematika, ha­nem az antik forma felől közelít tárgyá­hoz, az ókori művészet reneszánsz recep­ciójához, azaz jelentőségének felismerésé­hez, lényegének megértéséhez és alkotó fel­dolgozásához. Ami pedig az itáliai rene­szánsz legnagyobb teljesítménye Zentai sze­rint, hogy megértette és alkotó módon új­rateremtette a klasszikus görög művészet összes lényeges ábrázolási elvét és művészi eredményét anélkül, hogy az i. e. 5. szá­zadi görög művészet alkotásait eredeti for­mában ismerte volna. Ám a hozzáférhető antik római másola­Nicolas Beatrizet: A Pantheon (1553) Paris ítélete — Marcantonio Raimondi metszete Raffaello rajza után (1510-es évek) tok vagy töredékek is akkora hatást gya­koroltak a 15-16. századi itáliai és az Al­pokon túli művészekre, hogy a korábbi tetszhalálból újra életre keltek ezek a for­mák. Nem másolással, hanem valami ere­deti hozzáadásával, a művész saját korá­ban szóló ihletettségével. így válhatott egy mű Pietro Aretino szavaival antiko- san moderné és modernül antik­ká. Antonio Pollai­uolo és Andrea Mantegna rajzai­val kezdődik a ki­állítás, illusztrálva a 15. századi ered­mények összefog­lalását. A 16. század ele­jén Róma különös vonzerővel rendel­kezett, hárome­zernél is több an­tik műalkotással a városi és magán- gyűj teményekben, a nyilvánossá tett vatikáni Belvedere szoborkertjében, és a régészeti fel­tárások során felszínre került antik emlé­kek révén. A Cinquecento ízlését is meghatározó fő­művek, mint a belvederei Apollo, a Lao- coon, a belvederei torzó, Hercules-, Vé- nusz-szobrok. Ezek grafikai hatása a kiál­lítás egyik pillére. Raffaellóban testesül meg az érett rene­szánsz szintézise, ő az, akiben az érett re­neszánsz művészet fejlődése és az antik mű­vészet megértése és alkotó feldolgozása egyik vitathatatlan csúcsát éri el. Raffael- ló és köre, meg az általa foglalkoztatott részmetszők — elsősorban Marcantonio Raimondi — munkássága köré épül a be­mutató hangsúlyos része. És olyan műve­ket sorakoztat fel, mint Tintoretto, Dürer vagy Lucas van Leyden metszetei. Tudatván, hogy a grafika lényeges ténye­zője a művészet internacionalista fejlő-dé- sének. A sokszorosított grafika pedig a 16. században a modernség szimbóluma lett. Szenzáció erejével hatott, amikor a 15. század utolsó harmadában napvilágra ke­rült az addig legnagyobb és legfontosabb ókori római festészeti emlék, Nero csá­szár palotájának a díszítése. E díszítő mo­tívumok, mitologikus jelenetek is megter­mékenyítőén hatottak a kor művészeire, éppen Raffaellóra és tanítványára, Giovan­ni de Udinére. KRÚDY GYULA: Régi nyíregyházi hősök A mai emberek nem is igen emlékeznek ar­ra a regényes, sőt vadregényes Nyíregyhá­zára, amelyet már az eszlári per alatt leír­tak Eötvös Károlyék és társai, amilyen Nyíregyházának ma már nyomát sem talál­juk. Eltűnt a Bujtos, diákoknak, varrólá­nyoknak és halálos párbajoknak találkozó- helye. A Bujtos, amely a város alatt terült el gyümölcskertjeivel, rakétás szüreteivel, dzsungelre emlékeztető vadonjával és tit­kos sétautaival, a régi Nyíregyháza sok sze­relmét látta. Ide szökdöstek ki a kis- asszonykák és régen porrá vállott gavallér­jaik, hogy nevük kezdőbetűjét a padba, vagy a hársfa kéregjébe bevéssék. A lehem- pergett fűben tanultak a diákok, akik mos­tanság kopaszfejű, mély emberek. Ország bölcsei, város vezetői. De halálos párbaj is történt a Bujtoson, jobb erről ma már nem beszélni. Ki emlékszik ma már a Csárdára? Arra a vadrucás, gímes tóra, amely a régi nyír­vizekből maradott meg az orosi szőlők alatt a város határában. A Csárda-tó ne­vezetes volt arról, hogy szép nyíregyházi lányok, asszonyok fürösztötték benne bá­jaikat. Gyalog, talyigán, az orosi szőlők­ből víg szüretből jövet, meglátogatták a Csárda-tót a nyíregyháziak, sarkig érő ing­ben fürödtek a Mária-képű tirpáklányok, nagybajuszú csizmadiák, jókedvű diákok. Messzire a nádak között Gaál Endre levél­táros dupla puskája dörrent, vitte haza a mindennapi vadat, pirosorrú vadrécét, vagy szürke nyulat. Itt is szerelem volt, mert hisz a városban vigyáztak az erkölcsre. A Sóstót ki tudná régi értékében? A bol­tozatos utat, amelyen a tölgyfák egymás­ra borultak, mint a város régi ősei, a szar­vasi tótok, akiket a nyúlszájú Károlyi te­lepített meg a homokban. Ki tudná a cincéreket, amelyek a tölgy­fákon szaladoztak, az erdő báját, titokza­tosságát, fuvolahangú tisztását, szentimen­tális gyalogútját. Ki tudná a tónak visszhangját, holdfé­nyét, éneklését, midőn olyan emberek von­ták az evezőt, vagy elmerengve ültek a par­ton, akik ma már a Morgó temetőben alusszák örök álmukat. Hát még a régi utcák? Az ábrándos Szentmihályi utca, ahol a legszebb lányok laktak, a Tokaji utca, ahol mindig szere­nád volt, a Selyem utca, ahol rozmaringil­lat volt... A Sóstón Benczi muzsikált. Egykori ze­netörténelmi írók jegyzik fel hegedűművé­szetét, mint a Cinka Pannáét, vagy a Pati- kárius Ferkóét. Eleven figura a régi Ma­gyarországból. Nagyapáink és apáink ve­le töltötték keserves vagy örömteli napja­ikat. A már eltűnt sárga Európa Szálloda, de még inkább a Bessenyei-kert helyén ter­peszkedő Rózsakerti-féle nagyvendéglő tudna beszélni apáink napokig tartó csön­des mulatozásáról, amilyenekről már Jó­kai Mór írt a regényeiben. Itt tanyáztak azok a híres beduinok, akik a szép Ró- zsakertiné jóvoltából és puha tenyeréből jeges fehér kendővel homlokukon foly­tatták egyik napból a másikba az eleven kártyát, a mélázó cigányozást, vagy ke­serves dáridót. Ebbe a szalmás udvarba fordultak be a megyei kocsik, négylovasok, homokfutók, kétkerekűek, amelyek egy po­hár sörre, egy baráti szóra, egy kis félórá­ra hozták be gazdáikat a vármegye szék­városába és napok múltak el, amíg búcsú- kézszorítást váltottak helybeli barátaikkal. A Kaszinó, de még ez a Korona sem látta azokat a kiskirályos múltszázadbeli mulat­ságokat, virtusokat, férfias kedveket és a régi Magyarországbeli erkölcsöket, ame­lyeket az Európa és a Rózsakerti-féle ven-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom