Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-16 / 219. szám
HÁTTÉR Tanya a csatorna két partján A földosztás után épült itt jószerivel minden lakás • Húsz éve beköltöztek Balogh Géza Ibrány-Nagy tanya (KM) — Ki járt már olyan tanyán, ahol majd háromszázan élnek? Senki, felelheti az olvasó, hiszen az már nem is tanya lenne, hanem egy szabályos falu. Pedig vannak kivételek. Az Ibrány alatti Nagytanyán például szinte mindent megtalál az ember, mint a falvakban. Van boltja, kocsmája, vasútja, víz- és gázhálózata, távhívásos telefonja, önkormányzati bérlakása. Csak a neve árulkodik, hogy tanyán járunk, még ha szokatlanul jól kiépült tanyán is. Ibrány, a székhely jó hat kilométerre van innen, de mióta megépült a tanyát a buji országúnál összekötő műút, kitágult a horizont, pontosabban alaposan lerövidült a tanya és a megyeszékhely közötti távolság. Nyírszőlős egy ugrás ide, az ugye pedig már majdnem Nyíregyháza. Az eredet — Hogy miért nem hamarabb készült el az az út, amikor még Nyíregyházán dolgozott a fél Nagytanya — sóhajtja Gubik Jánosné. — Meg a fél Oncsa...— teszi hozzá lánya, a gyesen lévő tanítónő, Habina Istvánná. Már e másfél mondatból is kitűnik, a település két tanyából áll, a Lónyay-főcsatoma választja el őket. Nagytanya a régebbi település, a századforduló táján alakult, de mint az lbrányi Hírlap írja, Lónyay Menyhért akkori pénzügyminiszter már 1870 táján tervezett ide egy falut Rétköz elnevezéssel. A tanya másik fele, Oncsa egy 1936—45 közötti országos programnak köszönheti születését, akkor Haladó Telep volt a neve. Érdekes, a Rétköz nem igazán mondható tanyás vidéknek, Ibrány környékén azonban fél tucatnál is több volt belőlük. A legtöbbjük azonban, mint például a szép nevű Feketehalom, Bodzás, Tusko- lány, vagy Jalapár mára jószerivel megszűnt, ám Nagytanya Oncsával él és virul. — Tagadhatatlan, hogy az elmúlt években rengeteget változott, fejlődött a tanya, én mégis azt mondom, jobb volt régen — legyint a település közepén álló házának udvarán Jávorszki László. A nyugdíjas nehézgépkezelő családja valahonnan Új- szentmargita környékéről került ide valamikor a negyvenes évek elején, házigazdánk túl volt már akkor a gyermekkoron, de azért igazi nagytanyasinak tartja magát. Annak ellenére, hogy fél életét másutt töltötte. Harminc évet húzott le az Észak-Magyarországi Vízügyi Igazgatóságon, melyből tizenhét esztendőt a Tisza szabályozásának szentelt. Végig ott volt a kiskörei víztározó építésén, azt mondja, amennyi földet ő megmozgatott, az egy valóságos hegyláncot kitenne. Kőút készült — Ne úgy képzelje el a negyvenes évek Nagytanyáját, mint a mait, hosszú cselédházak álltak mindenütt — mondja. — A földosztás után épült itt jószerivel minden lakás. Azóta is felhúznak szinte minden évben egyet-egyet, most például hármat is építenek. Az új háztulajdonosok közé tartoznak Habináék is, a szép, nagy lakás a lehető legjobb helyre épült. Közvetlenül a csatorna töltése mellé, a vasúti megálló és a bolt szomszédságában. — O, mit összeszenvedtünk a sártól, míg el nem készült a kőút! — idézi a nem is oly régvolt eseményeit a tanítónő édesanyja, aki közvetlen a szomszédban lakik a leijével, s annak szüleivel. Az após, az idős Gubik János a település legöregebb férfiembere, de még ma is úgy bírja a munkát, hogy sok fiatal megirigyelhetné. Szeretnénk persze őt is megszólaltatni, de azt üzente menyével a kertből, ő bizony nem hagyja abba a krumpliszedést még a pápa kedvéért sem. Szabadkoznak is a fiatalok, hogy nem kell ezért haragudni a papára, de ő sosem volt szószátyár ember. A föld, a jószág a mindene. — Sajnos, a nagy jószágtartó kedv ma már a múlté, vagy húsz tehenet tartanak összesen Páll Géza tárcája r udja mi a legdrágább gyógyszer? — nézett rám fáradt szemével az idős ember, akinek az arcára volt írva, hogy sok szenvedésen ment keresztül az utóbbi időben. Nem tőlem várta a választ igazában. Csupán a drámai hatás kedvéért várt egy kicsit, s ő maga válaszolt az általa feltett kérdésre... — Az emberi hang. Ez a legdrágább gyógyszer, amiből sajnos az utóbbi időben egyre kevesebb akad. Már egy kicsit megnyugod- • va, túljutva a testi-lelki megpróbáltatásokon, de még nem eléggé fásultan ahhoz, hogy feledje a történteket, kérdés nélkül idézte fel, ahogyan ő mondta, találkozását a majdnem elmúlással. Néha ugyan érzett egy-egy szúró fájdalmat a gyomrában, de ki figyel oda az ilyesmire. Elmúlik. Elég sokszor így is volt. Megszűnt az éles fájdalom. Talán valami olyasmit evett, amit nem nagyon szeret a gyomra, az epéje, vagy valamilyen szerve, gondolta. De hogy olyan alattomosan törjön rá a rosszullét, mint azon a nyári délutánon, azt álmában sem Emberi hang gondolta. Elszállt minden ereje, forróság borította el, összeesett... r — Úgy szedtek fel az utcán, valaki hívta a mentőket. Aztán már ott feküdtem a vizsgáló asztalon. Gyomorvérzést állapítottak meg. Ott tartottak a kórházban. Dé igen árvának éreztem magam. Még telefonálni se nagyon lehetett, vagy a készülék nem működött, ami a betegek folyosóján volt, vagy telefonkönyv nem volt kéznél. A nővérek úgy tettek, mintha nem hallották volna, amikor érdeklődtem a telefonkönyv iránt. A felesége két éve halt meg, egyedül él, csak barátai, távolabbi rokonai vannak. Egy közeli barátját szerette volna felhívni, hogy a kórházba került, de nem tudta. De — mivel nem a kórházba készült, hanem egy ismerőséhez, — semmilyen szükséges felszerelése nem volt az étkezéshez, tisztálkodáshoz. Az egyik nővértől kapott egy kanalat, ráhúzták a kórház betegruháját, aztán várt türelmesen. Míg aztán a betegség újra támadott, mentővel vitték át a másik, az anyakórházba, ahol sürgősséggel hozzá is láttak a vizsgálathoz. — Csak az hangolt le nagyon, azóta is nehezen tudok napirendre térni fölötte, hogy a vizsgáló orvos szinte első kérdése az volt, mondjam meg ki fog eltemetni. Először azt hittem, rosszul hallok. Aztán eszembe jutott, hogy már előzőleg is be kellett diktálnom egy kérdőívre a nevet, meg kellett nevezni, ha úgy alakul, kifog gondoskodni az eltemetésemről... Inkább elgondolkodva, mint haraggal éli meg újra a szörnyű pillanatot, s felidézi azokat a mozzanatokat, amikor a műtőasztalra vitték és előtte elhangzott a „ki fogja eltemetni” kérdés. Aztán a kábító injekciók meghozták a hatást, már csak arra ébredt, hogy gondos kezek az ágyát rendezik, két védő deszkát raktak az ágy szélére, nehogy véletlenül leessen az ágyról. Ez már simogató, megnyugtató érzés volt, s a gyomorműtét utáni fájdalom is egészen elviselhetővé vált. Ekkor már senki nem kérdezte tőle: „tessék bediktálni annak a nevét, címét, aki majd gondoskodik a temetésről...” — Valószínű, hogy normális, praktikus, nem pedig az emberiességet nélkülöző oka van annak, hogy írásban és szóban megkérdezik a beteget erről is. De én úgy gondolom, lelkileg igen rossz hatással van mindenkire. Szinte fejbekólintja a beteget, mert azt sugallja, nagyon nagy bajban van, közel jár a halálhoz. Mindenesetre ha én orvos lennék, nem tennék fel ilyen kérdést az élet-halál között lebegő betegnek. Inkább azt kérdezném tőle: „tessék megmondani, kifogja ápolni a műtét után...” C sendes békességgel mondta ezeket, nem akart megbántani senkit. Aztán elbúcsúzott. Néhány perc múlva a lakása ablakából kiszűrődött valami. Zeneszó, hegedülni tanul újra. Ez az ő saját gyógyszere a lelki felépülésre. És a keze is erősödik. Harasztosí Pál felvétele a tanyán — mondja a menye. — Még nekünk van talán a legtöbb, három tehén, s négy üsző. De nehogy azt higgyék, hogy jaj de nagy hasznot hoznak! Ceruza, papír se kell ahhoz, hogy egy kis számolásba kezdjünk. A saját földjük mellé kibéreltek például négy hektár kaszálót, melynek bérleti díja húszezer forint. További tizenkétezerbe kerül a kaszálás, hatezerbe a rendsodrózás, tizenkétezerbe a bálázás. A tej literjéért pedig kapnak huszonnégy forintot, de abból kettőötvenet a fuvarosnak kell adniuk. Maradnak Mindezek ellenére eszük ágában sincs innen elmenni. Hasonlóképpen gondolkodnak mások is, szerencsére a fiatal, gyermekes családokat sem kényszeríti el az iskola, vagy óvoda hiánya. Igaz, pontosan húsz éve mindkettő beköltözött a városba, de persze a mai kicsiknek szemernyit se kell gyalogolniuk. Autóbusz viszi, hozza őket. Tízperces az út, otthon pedig várja őket a gátoldal, a tágas határ. Elvetett remények Nyéki Zsolt r aláló a hasonlat, mely az agrároktatási intézmények munkája és az egyszerű szántó-vető ember elrendeltetett élete között húz párhuzamot. Hiszen ha eljön az idő és az egészsége engedi, a paraszt- ember ősszel megragadja az eke szarvát, előkészíti a talajt, elveti a következő év termését megalapozó magvakat a földbe. E mozzanat a jövőbe vetett hit jelképe is egyben, s tükrözi az elszántságot, amellyel a földműves ember a mindenkori politikai, gazdasági körülmé- nyektőlfüggetlenül elvégzi a munkáját. A mezőgazdaság tudományaira oktató intézmények sorsközössége napjainkban igazán szembetűnő: eljött az ősz, megszólaltak az órára, előadásra hívó csengők, miközben a diákok, hallgatóknéhány tanárt már hiába keresnek. Zsigereink- be itatott költségcsökkentő takarékosság szedi áldozatait. Am a szorító gazdasági körülményektől és lehetőségektől függetlenül el kell ültetni a tudomány magjait a fiiss, fogékony agyakba. mert minden kiművelt főre szükség van. Mértékadó és időt álló diploma a végzősöknek — hangzott el a tömören megfogalmazott elvárás a GATE Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolai Karának harmincötödik tanévnyitóján. A majdan itt végző, s már kellő szaktudással felvértezett fiatal diplomásoknak az ország vezetői is komoly szerepet szánnak térségünk fejlesztésében, ez kiderült a köztársaság elnökének leveléből. Am hiába ugrásra kész az évről évre porondra lépő szakember- gárda, ha a hiányzó beruházások, az elmaradt fejlesztési programok miatt távolabbi tájakon keresnek s találnak megélhetési lehetőséget. Kívülállók megjegyzése szerint az utóbbi időben rohamos léptekkel zárkózik fel az ország keleti szeglete, s nehezen fogadják el, hogy az itt élők ezt csupán apró lépésekként érzékelik. Talán ha a képzett munkaerő ide özönlene, ha az autópálya erre épülne, ha a külföldi cégek itt kapnának nagyobb adókedvezményeket, mindjárt világosabb lenne a kép. Ez a csomag még mindig súlyos! Ferter János rajza Szőke Judit ■y—j bben az országban, szerintem, minden * -> fordítva működik. Tele vagyunk szerepzavarral, kontraszelekcióval. Az csak az egyik baj, hogy döntési helyzetekben vannak alkalmatlan emberek, kitűnő tehetségekpedig a végrehajtás legaljára szorulnak. De a hatalom kommunikációs színvonala az maga a „csúcs”. Méghogy egyik sajtószóvivőt a másik után eszik a kormányzati szervek, az hagyján, de hogy teljes mértékben berendezkedni látszanak a követő, kullogó informálásra, az már nagy hiba. Sokszor politikai baklövéssé válik, hiszen magyarázkodás lesz belőle. Nem először fordult elő, épp a napokban, hogy a központban kinyilatkoztatták: így meg úgy lesz a HTO-utalvány helyettesítése, ennyi és ennyi milliárdot utalnak rövidesen át az önkormányzatoknak, hogy osszák szét — akik azonban ezt nagy megrökönyödéssel fogadták, mert őket elfelejtették tájékoztatni. Vélhetően a belső információs csatornák eldugultak. Mi adtuk kölcsön a részhíreket. Es akkor még a felkészülésről nem beszéltem. Hasonlóan nagyon sok embert érintett a lakáshitel- kamat-emelés. A tömegkommunikáció egy korai órában bedobta a hírt, egy délelőtt áttelefonálása után kiderült: amelyik tisztviselő később kelt aznap reggel, „első kézből”, az újságírótól tudta meg a döntést. És akkor ott a másik véglet: olyan dokumentumok csücskére írják rá, hogy „nem terjeszthető”, amikről meg éppenhogy széles körű társadalmi párbeszéd lenne a kívánatos. Érthető, vannak esetek, amikor szükség van az alkotói nyugalomra, de volt már rá példa, amikor, bizony, utólag derült ki, hasznos lett volna a dialógus. Nem mondom, hogy könnyű szétválogatni az információ különböző minőségeit, s hibátlanul eltalálni a vevőt, de nem is lehetetlen. Vajon kinek ártana — a közérzetnek semmiképpen — mondjuk, ha a szocpol ez év végi megszűnése — mert ilyen pletykák (?) terjednek — miatt néhány ezer család előbbre hozhatná lakásvásárlását?... > tefll 1995. szeptember 16., szombat Színe és fonáka Itatás a nagytanyai legelőn
