Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-05 / 183. szám
1995• AUGUSZTUS 5., SZOMBAT Sokszínű szobrászatunk Mégegyszer a Helyzetkép című szemle — amely több, mint helyzetkép Kádár Márta A július 7-i megnyitót követően már közreadtunk néhány véleményt a Helyzetkép című, a mai magyar szobrászat reprezentánsait felvonultató kiállításról. A me- gyénkhez kötődő alkotók munkáiból is bemutattunk néhányat azzal a kommentárral, hogy erre a gondolatébresztő szemlére bizonyára még sokszor térnek vissza szakemberek és látogatók egyaránt. Most a kiállítás újabb részére térünk vissza. Akkor sem lehetnénk tárgyilagosak, ha a teljes kiállítói névsort, majd háromszáz szobrász nevét felsorolnánk. Mindazokét, akik a Műcsarnok nagy seregszemléjén ezúttal, tizenhét évvel a legutóbbi szobrászati kiállítás után most kiállítanak. Hiszen alig köti össze más a művészeket, mint az, hogy egy magyar szobrászatot reprezentáló kiállítás részesei. Még az sem lenne igaz, ha magyarságukat tartanánk jellemzőnek, hiszen itt van a japán Mitsui Sen, a finn Ihanus Sirpa Hannele, a német Eike, az örmény Mamikon Jengibar- jan, meg az Erdélyből elszármazott művészek. Igaz, ők mindannyian itt élnek Magyarországon, szobrászatuk tehát a magyar szobrászat szerves része. De akkor hogy kerül a képbe a Bécsben élő Borbás Klára? Maradjunk annyiban, a Helyzetkép cíSzabó Beáta: Átváltozás mű augusztus végéig látogatható kiállítás a mai magyar szobrászatról ad ízelítőt. Szobrokkal, érmekkel, reliefekkel, objek- tekkel, installációkkal kis és nagy plasztikákkal és a grafika, a festészet határát súroló munkákkal. Vannak itt, bár igen kis számban hagyományos szobrok, vannak mesterséges és természetes alakzatok, amott egy zsák szalma, itt rozsdás vasdarabok, nejlonfólia, egy fürdőkád, egy hatalmas üres képkeret. Mindjárt a bejárattal szemben egy földön fekvő villanyoszlop, amott egy emberarcú sakktábla, egy égbetörő lépcsősor, és üdítő ellentétül egy anya gyermekével: kicsiny fa plasztika. Haraszty István ezúttal egy táblán mozgó kulcsokat helyezett el, szellemes címmel — Kulcspozíciók — illetve művét. Némi megrökönyödést kelt az avatott látogatóban is Forgács Péter installációja, amint egy „igazi” hízott disznó áll egy szalonnával teli jégszekrény és egy disznótoros zabálást mutató televízió előtt. Nagy Attila női melleket fűz csokorba — üvegből, fából. Pa- uer Gyula összedobált kirakati babákat komponált együttessé. Benedek József haj- lítgatott sárgarézdrótot formált téralakzattá. Bohus Zoltán, az üvegszobrász az áttetsző anyagból egymásba nyíló ajtókat állított ki. ízlése, szellemisége, nyitottsága szerint sokféleképpen véleményezheti a látogató a mai magyar szobrászat produktumait. Wehner Tibor művészettörténész szerint a magyar szobrászok 1995-ös kiállítása azt tanúsítja — azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy a hagyományos műfajok és műformák, mint a portré vagy az alakot, a figurákat megragadó kisplasztika és a dombormű, az érem háttérbe szorult, már-már elveszett —, hogy lényegtelen elemmé vált maga a szobrászat — a leképező-megjelenítő tárgylétrehozás —, és bizonyos fokig lényegtelenné vált maga a tér is, amelyben a tárgyiasított vagy szellemivé avatott gondolatok és koncepciók megjelennek. A mű számára nem a terep a fontos — mert korlátozott, variábilis, ideiglenes —, hanem önmaga. Önmaga, amely gyakran ugyancsak pillanatnyi, vagy legalábbis provizórikus, egyszeri eredetiségű. Mindazonáltal a Műcsarnok-beli kiállítás több, mint helyzetkép, elgondolkodtató alkalom, s merjük megkockáztatni: élvezetes látvány. Móder Rezső: Időtengelyek Szűcs Róbert illusztrációja dően alakult. A szomszéd házban lakó Jánosi Miklóssal, akivel kiskoruk óta ismerték, s mindennap látták egymást, húszéves korukban meglepve fedezték fel, hogyha együtt vannak, arcuk, beszédjük, mozdulataik megváltoznak, hogy világosabb lesz a szobában, amikor a másik bejön és amikor kimegy, magával viszi a fényt. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy ők, nem tudni miért, egymásnak vannak rendelve. Több mint tíz éven át megfényesítette az életüket ez az öröm, és eszükbe sem jutott, hogy később el is múlhat, hogy ehelyett a boldogság-tenger helyett reggel, amikor felébrednek mást is érezhetnek, olyasmit, mint a csalódás, a csüggedés vagy a tetszhalott várakozás. Összeházasodtak. Miklós, mint az egyetemi diákszervezet titkára könnyen kapott lakást, ezért életük úgy indult, hogy szinte erőfeszítés nélkül találtak otthonra, s az otthon mellett barátokra, egy nem fényűző, de kényelmes, új házban. Az utcájukban hársfák, az udvaron gesztenye- és ecetfák álltak. Á ház mögött volt egy kis park, jelképes, kicsi tóval, s egy platánfa, melynek fehér ágai a szemük előtt nőttek hatalmassá. Miklós szülei mindig meglepték őket valamivel, a lakásukba így nemcsak bútor került, hanem televízió, porszívó, hifitorony, később egy használt autót már saját keresetükből vettek. * * * Most, tizennyolc évvel később, ezen a szerda reggelen, amikor Pálma kivételesen egyedül van otthon, a két gyerek kétfelé nyaral, férje, akivel már csak névleg élnek együtt — hol van már a boldogság-tenger —, reggel nyolckor elment dolgozni, Pálma bekapcsolja a televízió 8-as csatornáját és megkezdi szokásos reggeli tornáját. A képernyőn megjelenik a rókavörös sörényű nő, az előtornász, „háj” mondja, és már kezdik a szteppelést, a magas térdemelést, a nyaktornát. Vállak, tenyerek lendülnek föl, mosoly, zene, fény. Beszéled a nyelvet, kérdezi egy felirat? A nyelv, természetesen a márkás sportcipő, a fényes, feszes nadrág, a drága hajpánt vagy sapka, és persze a mosoly. Három nő, két férfi, elöl a rókasörényű. Ezüst szőnyegen lépdelnek, a lilakék, narancssárga trikók felett reflektorfény füstöl, s ők, mint egy égi kommandó, vonulnak a trükkös smaragd fényben, magasra emelt arcukon üdvözölt mosoly. Igen, erre gondoltunk, ezt szerettük volna! Lábemelés, csípőemelés, fej a térdhez három nő, két férfi. Oké, mondja , ő, és a mosolyával megdicsér mindenkit, aki vele együtt tornázott. Pálma örül, sőt, büszke rá, hogy érti a nyelvet, ezt az újat, a gyerekei nyelvét, és az anyja nyelvét is, mind a kettőt —, úgy gondolja, ez fontos, mert ő két kor határán született, és ha ebben a századvégi modernségben nem is mozog otthonosan, azért figyelemmel kíséri, érdeklődik iránta. * Vathy Zsuzsa kisregénye különdíjat nyert az MTI-Press pályázatán, amelyet a Soros Alapítvány támogatott. (Részlet) 13 MÚZSA Herceg Árpád: Apokrif Az én szemeim látnak téged. Körültáncol, cigánykodik veled a Szerelem, gyermekszavakat rejt a nyelv alá: őrizhetőt, gügyögést, gagyogást a fülbe: felejthetőt. Minden úgy történik, ahogy történnie kell. Ezért nem árt a bizonyosság: a szájból kicsorduló tejet nem ismerem. nyilaztam is őseiddel. A franciák még meg se születtek, amikor éppen öregedni kezdtem, nem volt rossz, körbecsodáltak, nocsak, hát megint elmegy az Isten! De a hízelgés nekem ugyanúgy fájt, ahogyan seb műtét után. Szivárgott belőlem a genny. Pusztítok mindent, ami pusztítható. A lázadó embert szeretem. Novak Béla Dénes: Est Este van. Az ablakredőnyön át — szemenszedett hazug — világom (egy parkra nyílik ám e zúg!) rabnak tetteti önmagát. E büszke korban rémítő csíny, hogy egy percig, ha kedvem kivinne, s ha tetszik, rab lehetek idebenne és odakinn! Serfőző Simon: Delelő mező A rét, gyep teheneket legel, körömcipős kecskéket, bodor bárányokat. S azután kérődzik jóízűen a napon delelő mező, csontjukat böffenti vissza, a meszes, kemény bordákat, csorba csigolyákat, mielőtt végleg megemésztené, és nem maradna semmi, csak a hűlt nyomuk, elpotyogtatva trágyaként. Nagy Tamás felvételei Szanyi Péter: Térrajz
