Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-26 / 201. szám
to ...'• Napkelet • A KM hét végi melléklete 1995. AUGUSZTUS 26., SZOMBAT KULTURÁLIS MOZAIK Megmentett hajó Úgy tűnik, ha némi megalkuvással is sikerül megmenteni egy muzeális járművet. Az 1913-ban épült Kossuth gőzhajó az utóbbi időben olyan leromlott állapotba került, hogy stílszerűen szólva a hullámsír fenyegette. Ezért a tulajdonos, a Közlekedési Múzeum olyan partnereket keresett — és talált —, akik vállalták az azonnali, 30 millió forintba kerülő felújítást, és az öt év múlva esedékes mai áron ötven millió forintosra kalkulált nagyjavítást. Ezért cserébe tizenöt évi üzemeltetésre megkapta a hajót a Kossuth Múzeumhajó Kft. és a Gőzhajó Kft. A külföldi és hazai tőkét egyesítő kft-k látványos szórakozóhellyé varázsolták a hajóbelsőt úgy, hogy közben semmilyen szerkezeti változtatással nem éltek (nem élhettek). Színes gir- lanok, luftballonok, a hatvanas éveket idéző tárgyak és muzeális, a hajózással kapcsolatos berendezések díszítik a polcokat, falakat, sőt még a mennyezetet is. Három kabinban kimondottan múzeumi tárgyakból áll a berendezés. A vendégek a hatvanas, hetvenes évek zenéjére szórakozhatnak, jöhetnek, mehetnek a hajó különböző helyiségeiben. Nem pincérek, hanem hol bohócok, hol matrózok, hol más mulatságos jelmezbe öltözött animáto- rok szolgálnak fel, és egyben szórakoztatják is a vendégeket. A megépítésekor Ferenc Ferdinánd nevet viselő, majd később Rigónak, Leányfalunak és végül Kossuth Múzeumhajónak elnevezett jármű most Crazy Torpedo szórakozóhelyként nyílt meg. utalva egy európai szóra- koztató-lánc nevére. Középkori szoborgaléria Amikor Zolnay László, a neves régész az 1970-es években megtalálta az azóta elhíresült budavári középkori szoborleletet, jelezte, a földben még számos értékes emlék rejtőzhet. Az a szoborgaléria, amelyet manapság a Budapesti Történeti Múzeum kiállításán láthat a közönség, Zolnay archeológiái munkájának „döntő mellékeredménye” volt. Az archeológus ugyanis azt a hipotézist igyekezett bizonyítani — mint utóbb kiderült, sikerrel —, hogy a budai Várhegyen már a szent királyok korától a tatárdúlásig állt a vizekkel övezett Pest város jobb parti faluja. Ezekben a napokban folytatódik a régészeti ásatás a budavári Szent György téren, Feld István régész irányításával. A tavaly megkezdett mun- .ka során felszínre kerültek a 15. századi Szent Zsigmond-templom alapfalai, a hozzá csatlakozó lakóházak pincéi, mázas cserepek, ólomkeretes ablaküvegdarabok, bronztárgyak, gótikus építészeti elemek. És találtak néhány meglehetősen hiányos gótikus szoborelemet is, amelyet minden bizonnyal a Zolnay-féle 1974-es feltárás középkori szobraival egyidősek. Japán írás Az írásművészetet Japánban — csakúgy, mint Kínában — igencsak nagyra tartják. Egyenlő rangja van a kalligráfiának a festészettel, a költészettel. E távolkeleti írásművészet esztétikuma, kifejezőereje az írásjegyek formai szépségén kívül az íráshoz használt eszközökben, anyagokban is rejlik. A hagyomány szerint az írástudó szobájának kincsei: az ecsetek, a szilárd tus, a tusdörzsölő kő és a papír. Az alapvetően fogalomjelölő kínai írást a japánok a 6. században vették át, az írásjegyek öt alaptípusával, a különböző írásstílusokkal, az évszázadok ót virágzó kalligráfia művészetével együtt. Haláltánc és orvoslás Franz Anton Maulbertsch: Vásári csodadoktorok. Rézkarc, 1785 Kádár Márta Van a Düsseldorfi Egyetem Orvostörténeti Intézetének egy felbecsülhetetlen értékű grafikai gyűjteménye. Az Ember és halál néven ismert kollekció több mint háromezer eredeti, a 15. századtól napjainkig készült nyomatot és rajzot tartalmaz, s valamennyi haláltánc, illetve egyéb, a halált ábrázoló műalkotás. A Nemzetközi Kórházszövetség magyar- országi kongresszusa alkalmából ebből a gyűjteményből válogatott grafikákból nyílt kiállítás a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban Haláltánc és orvoslás címmel. A rendkívül érdekes képek október 1-jéig maradnak Magyarországon. A halál jelensége az emberiséget eszmé- lése óta foglalkoztatja. Megjelent az antik kultúrákban is a halál ábrázolása, de drámai karaktert igazán a késő középkorban kapott a téma. A gyógyító és imádkozó egyházi rendek hatását a 14. században az Lucas van Leyden: Fiatal férfi koponyával. Rézmetszet, 1510 országnyi régiókat elpusztító és visszavisszatérő pestisjárvány fokozta. Számos templom, középkori kolostor (elsősorban a Dominikánus és Ferences-rendnél) falfestménye, kódexek, nyomtatott könyvek őrizték meg számunkra a haláltánc ábrázolásokat, amelyek kezdetben a halállal folytatott valódi körtáncot mutattak be. S szereplőik a halálon kívül a különféle társadalmi rendű és rangú személyek. Elől a pápa, majd a császár, a nemes, a paraszt, a koldus és a kisgyerek — így áll össze a táncolok sora. így hívja fel mindünk figyelmét a vezeklésre, az istenfélő életre. Időközben a halott figurája csontváz alakban a halál szimbolikus megjelenítésének eszközévé válik. A körtánc elkülönült párok együttesére bomlik, s az egyik szereplő maga a halál. E forma alapozza meg a halállal való szembesülést, az emberi élet múlandóságának megjelenítését, amelyet a kora középkortól napjainkig használnak. A haláltánc ábrázolások legismertebbike Hans Holbein 1525-ben készült híres dans macabre metszetsorozata. A 19. században Alfred Rethel és Max Kiinger munkái, valamint századunkban Erndt Barlach és Alfred Kubin művei a legfigyelemreméltóbbak. Mindazonáltal még a kortárs képzőművészet jelesei is élnek olykor a dans macabre szimbólumrendszerével. A körtáncokban gyakorta feltűnik az orvos is, jellegzetes vizsgálóeszközeivel. E körtáncokban a tetemek, a csontvázak, a koponyák mind a halál megtestesítői. Épp úgy, mint az emberi csontokból álló, a haláltáncokat kísérő hangszer, a scytha, vagy a homokóra, figyelmeztetve: a halál biztos, órája bizonytalan. Nyár derekán túl árnyék készül a napórára: daltalanabb július — még mélyen búgó gerleszóval —, majd nagy csendű augusztus, elszállt madárdalú nyárvég. Még érintésnyi közelben a nyurga nyár, még könyörtelenül tud tikkasztani, de egyszer — ha egyedül leszel — megáll melletted az idő, csend kerít körül rezzenéstelen. Fölnéz, verőfény szelídül hozzá, ikon aranyában a rozstarló, mégis megkövültén állsz, hangtalanság nyugtalanít. Énektelen, dallamtalan augusztus utolja. Hova húzódtak, merre húztak énekesmadaraink? Belédha- sít a hiányuk. Keresed a szerelmes gerleszót, tegnap, talán tegnapelőtt még hozzádszállingózott, még megtalált. (Mint egyszer rég egy barna gerle ritka szép szerelme.) S ma nincs sehol. Csak surrogó seregélyek, s egy rapszódikus röptű harkály. Meg égő tányérok hosszú sorban, barna hajú tengeritábla szélén. „Egyedül vagyok, mint a sárga / napraforgó szomorúsága” — mélázok egy időtlen hasonlaton. Dalemlékek sietnek segítségemre, alig múlt hónapok, fosztó verssorok. Nyitnikék kezdte a télvégi zsoltárt: „szívnek és tavasznak / nyílni kék!” Tavaszodik: „Messze határban / indul az árva, / lenge madárka: billegető.” Pár nap még és kibomlik a koncert: „szaggatott emelkedésre készen / pacsirta szól”, útszélek zenésze, kis barna (kámzsás) barát, pacsirta, ama Assisibeli Szegény vándor társa. A fészke fölött fakad dalra, a magasba merül: „már nem hallani — sír vagy énekel?” — választott madara a szülőföld énekesének, Váci Mihálynak. Csak Júlia panaszkodik rá: „Miért mondják, hogy lágy az éneke, / Ha oly kemény, hogy tőled elszakít?” A nászi éj szép párja, a szerelem hűségesei a fülemülét kedvelik: „A csalogányunk csattog minden éjjel: / Amott tanyáz a gránátalma- fán.” Kandikáló kis madár, nagy titok tudója, akárcsak a hársfaágak csendes árnyán... történtek alkalmi zenésze. (Mézes dalú fülemile, érdemes érte perbe menni, mint Péter és Pál itt köze- lesen a Tiszaháton.) A legszélesebb hangskálájú énekmester hív-hív-hív-csat-csat- csatt, merengő májusi éjszakákon csábító pásztoróra csalogat. Nyárelőn, júniusban hallgat el ez a rejtekben élő „bájdalú zenér”, költők és szerelmesek nagy bánatára. Utoljára együtt a három mesterdalnok: „...fülemüle mámoros-figyelve, / alttal kísér egy halkuló rigó- / és néha bele-bele- búg a gerle. „No, nem a veréb-számban velünk élő telelő balkáni gerle, hanem a kékes nyakú, rőtesebb hátú ritkuló „gerli- ce”. (Az agresszív balkáni gerlével szemben bokrosokban, erdőszéleken bujdosik, hogyne halkulna hát szerelmes turbékolása.) Gerle, gerlepár, gelice, gilice... Nevében is kedves, beceszóra érdemes. Délen korán kezdi szólását, szőlővirágzás- és illatozáskor. „...kelj fel virág... az éneklésnek ideje eljött... gerliceszót hallgat már az én házam” — ilyen lírai varázzsal szól menyasszonyának a vőlegény a legszebb szerelmes versben, a bibliai Énekek énekében. Virág és vágy, jó illat és szép harmat versbe szövődik. Nélkülük szárnyatlan a szó, sutább a kifejezés. „Madárka sír, madárka örül...” — hangzik egy Weöres-szim- fónia. (És sir Lesbia is madárkájának örök hallgatásán.) Mennyi madármotívum Salamon királytól Ratkó Józsefig! A költői Harasztosi Pál illusztrációja látású Jézus az ég madarainak nevezi őket. (Ó, hányszor nyugtathatta lázas lelkét egy- egy dalfutam!) Elpihenésükben minden élő sorsát érezteti Goethe: „A madár némán üli fészkét. / Várj, a te békéd / sincs messzi mar • Jeszenyin verseinek mélyén „búgó gerle-bánat” honol. Kormos István tolla bármikor bűbájolt, madár szolgált neki: „szivárvány havasáról gyöngytollú zöld madár”. Ám lejtő tájon lejtő az élet, Ratkó dalában emelkedik csak: „Magas madár hajol rá, / magasabbra dalolná.” Hányszor hallgatózom magam is, mikor magas magakácon párja-hívó gerle szól, vagy csak túlcsorduló burukkolás: burruk-burruk-húrr- húr... S hányszor élek a mormogás jogával, mikor pengeházból szabadult kirándulók szabdalják a mezei virágokat, vagy éppen falumbeli „szőlőmives” zeneszerszámának fortisszimója hasogatja az eget?! Hallgasson a dal, az égi madár dala, s minden dalhallgató szomszéd! Még hogy gerle meg csipogó rímek! Boldog Csokonai, ki még mondhattad: „Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, / Ingyen is hallgathat minden emberfia...” Múlóban a mediterrán nyár, halkutóban a gerleszó. Seregélyek rikoítozásának kedvez az idő. Halkuló gerleszó éé. rt ■'t 11 í r oaftdjSZc! András
