Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-25 / 200. szám
1995. augusztus 25., péntek HATTER Sorsvázlat egy kisiskoláról Hogy lesz-e elég kisdiák — ez előbb-utóbb úgyis kiderül • Jó szellemi útravaló Kállai János WiW/ÍWA'MW.W.mW.VOT.V.WAVWAV/.VWÍ.V.V.'AV.V.V.V.V.W.VAV.V.V.V Nyírbogdány (KM) — Nyír- bogdánv háromezer lelkes nagyközség. A bogdányi részen kétezren, a MÓL gyártelep falujában ezren laknak. Szép, tágas iskola fogadja a nebulókat a központban, s tőle mintegy öt kilométerre a telepi kicsi... Ez utóbbi — mint megtudom — „nem szereti”, ha tagiskolának titulálják, mivelhogy fél évszázados múltra visszatekintő, szakmailag önálló suliként funkcionált ez idáig. Életképességét igazolja, hogy a központi intézménybe innen kikerült gyerekek a felsőtagozatban remekül megállták a helyüket, vagyis: a szerényebb, szűkösebb feltételek között is mindig megkapták azt a szellemi útra valót, mely biztos és eredményes továbbhaladásukhoz szükségeltetett. Ez év augusztus 10-én — egy önkormányzati testületi ülés döntése eredményeként — azonban a „kistestvér” sorsának alakulása fordulatot vett. Különösebb előtanulmányozás és egyeztetés, lakossági véleménykikérés nélkül, hivatkozván sok-sok racionális, helytálló és elfogadható szempontra a képviselő-testület kilenc az egyhez arányban a négy évfolyamos tanoda megszüntetésére szavazott. Merthogy: a négy csoport- nyi kisdiák mindössze harmincas létszámot „produkál”; a bejárás a MOL-autóbusszal (ezzel utaznak naponta a felsőtagozatosok) megoldható; a három pedagógus közül kettő jelenleg sem a gyártelepen él; a központi iskolában van fogadókész kapacitás jobb a felszereltség, s a „benti” 330 gyerek társaságában fel sem tűnik majd a mintegy három tucatnyi többlet. Milyen is tehát a feltétel- rendszer a kisiskolában? Két tanterem, tanári szoba, az oktatáshoz legnélkülözhetetlenebb felszerelések, eszközök. A helybeliek ragaszkodását a pici alma mater megmaradásához érzelmi motívumok is erősítik. Maguk építették, kétkezi munkával a tanintézményt, az oda járó gyerekek valamennyien a telepen élnek, ismerik, megszokták a körülményeket. Iskoláztatásuk helyben mindenképpen egyszerűbb, kényelmesebb, költségkímélőbb. Az igazsághoz tartozik: a bejárás busz korán indul (7 órakor), délután 13.30-kor pedig érkezik a retúr. Az alsótagozatosok tantrendje a menetrend „üres időtartamait” nem fedi le. Egy hatéves apróság pedig, ha nem kényszerítik rá, ne utazgasson naponta. Az étkeztetése, s egyáltalán a léte is kényelmesebb a hazai terepen. A gyár mindig gálánsán támogatta — nem kis pénzekkel — az iskola működését; szívügye a MOL-osoknak a status quo megtartása. És még valami, ami a távlatok szempontjából lehet fontos: a gyártelep — ami a lakosság életkorát illeti — fiatalodik. Sorra épülnek az új házak; huszonnyolc pici gyerek közeledik az iskolába lépés küszöbéhez. A helyzet — ha csak vázlatos megismeréséhez — azt hiszem, ennyi információ elegendő. Az augusztus 10-i testületi döntést követően, amint sejthető volt, megmozdult a MOL-telepi iskola megmentéséért mindenki, aki az ügy iránt (lásd föntebb) elkötelezett, aki — dacolva a racionalizálás logikájával — mégis helyi oktatási-nevelést szeretne. Beindult az aláírásgyűjtés (kb. háromszázan vésték a nevüket a listára), zajlottak a konzultációk, egyeztetések, két hétig húzódott a „menetelés” — miközben már a szeptember áll az udvaron... A napokban aztán — és ez a helyi önkormányzatra nézvést a bölcsességre, a belátásra, az érvek meghallgatására enged következtetni — újratárgyalták az iskolakérdést. A lényeg: a mikro-suli önállóan élhet tovább. A működtetése jövőjét pedig nem kötötték teljesíthetetlen feltételekhez, nem szabták meg pontosan az időkorlátokat, egyelőre minden marad tehát ugyanúgy, amint eddig volt. Hogy ezt most diadalként könyveljék el a „győztesek”? Botorság lenne. Az immár szétrobbantott problématömeg hatástalanítása viszont — éppen a lefolytatás, a végigvitel önkontrollja miatt — akár példaértékű lehet. No, nem arra, hogy foggal-körömmel ragaszkodjon bárki irreális, gazdaságtalan intézményfenntartási variációkhoz. A helyi önkormányzat — így tájékoztattak bennünket — a közoktatási törvénymódosítás várhatóan szeptemberi ha- tályosulását követően ismételten visszatér a kérdésre. A távolabbi perspektívák? Nos, minden attól függ: tényleg lesz-e elegendő „alany”, azaz kisdiák, hogy benépesítse a pici iskolát. Ez előbb-utóbb úgyis kiderül... Savanyúan Kovács Éva r öbb tetterőt, kedvezőbbjövőképet kellene sugároznia Magyarországnak — nyilatkozta nemrég egyik országos napilapunknak egy idegenbe szakadt 56-os magyar, aki új hazájában sikeres ügyvéd, „mellesleg" meg két amerikai államban, Coloradoban és Wioming- ban tiszteletbeli konzulként képviseli hazánkat. Mint kiderül, a konzul több magyar-amerikai vállalkozás születésénél bábáskodott eddig sikeresen, s ma is mindent megtesz azért, hogy szülőföldjének, meg az itthonmaradottak- nak minél többet segítsen. A konzul most értékel, s szavaira érdemes figyelni, mert igencsak érdekes és sok tanulsággal bír, amit egy közülünk való, tőlünk távol élve rólunk, nekünk mond. Arról beszél, hogy az üzleti életben nem a nemzeti hovatartozás, hanem a megbízhatóság, a kiszámíthatóság, a stabilitás a legfontosabb szempont, de legalább ilyen erővel esik latba az üzlettárs szakmai, emberi magatartása is. Ha a partner korrekt, lehet a bőre sárga, fekete vagy fehér, ha megbízhatatlan és becstelen, kántálhatja reggeltől estig a nemzeti szólamokat, duruzsolhatja a hazafias zengésű mondatokat, a kutya se áll szóba vele. A konzul véleményéből az is kiderül, mi magyarok általában megfelelünk a szigorú szakmai, üzleti elvárásoknak, de az életkedvünk, a hangulatunk mindeközben egyszerűen csapnivaló. Savanyúak vagyunk. Nemzeti sajátosságunk, ha van okunk, ha nincs, mi többnyire rosszkedvűek, pesszimisták vagyunk, s ma is gyakori, hogy önbizalom és tetterő nélkül látunk hozzá valamihez. Nem kell ezt senkinek sokáig bizonygatni, elég, ha csak az utóbbi évek történéseire gondolunk. Pedig ha valamikor, akkor most égető szükségünk lenne a derűre, az optimizmusra, a reménykedő örömre. De hogyan higgyék el a kívülállók reményeinket, ha mi magunk sem akarunk hinni bennük? Hová vezet, ha kesergünk és panaszkodunk, ahelyett, hogy lendületesen, jókedvűen látnánk munkához? Ami a mi dolgunk, azt nekünk kell elvégezni. Nem lenne hát könnyebb, ha közben nem a rosszra, inkább a jóra koncentrálnánk!? Már csak azért is, mert minden bajunk ellenére azért olykor-olykor az örömre is akad okunk... Ne féljen kisasszony, azért vetkőzni nem tilos... Ferter János rajza INkO EHHtt C« FS Hamisgulyás D. Bojté Gizella gy svájci napilap í-j nemrég összeállí- I J fást készített Magyarországról. A cikk főcíme: Gulyás-kapitalizmus. Könnyű volt rájönni, hogy ez csak rólunk szólhat. Az újság különböző adatokat közölt hazánk gazdasági mutatóiról, az elmúlt évek politikai változásairól. Beszámolt arról is, milyen magas az államadósságunk. Számításaik szerint egy állampolgárra körülbelül háromezer dollár esik. Nem sokat tanultunk az elmúlt rendszer hitelpolitikai hibáiból — vélekedett a lap—, hiszen az Antall-kor- mány is csak tovább fokozta az ország eladósodását és a felvett kölcsönökből teremtett viszonylagos, pillanatnyi jólétet. így tehát a magyarok a súlyos gazdasági problémáik ellenére továbbra sem élnek olyan sa- nyarúan, hiszen korábban is, a többi szocialista országokhoz viszonyítva, nem ment olyan rosszul a soruk, mint szomszédaiknak, ezért nevezték gulyás-szocializmusnak. Ma pedig gulyás-kapitalistáknak titulálnak bennünket, akik ma is csak hitelekből tudjuk fedezni az ország működési költségeit. A lakosság életkörülményeit azonban már a svájci lap sem ítéli olyan könnyűnek. De szerintük fontosak a kormány megszorító intézkedései, hiszen a világon egyedül Magyarország valósította meg a legdrágább szociálpolitikai rendszert, amely nem tartható tovább. Valóban nagyon sok nehézséggel, teherrel kell számolnunk a közeljövőben. Feltehetően nem sok húst fogunk rakni a levesbe. A gulyás azért marad, csak hamisgulyás lesz a neve. MB k I itJ * T * 1 ti. lli A gyártelepi iskola a'nyári vakáció utolsó napjaiban Harasztosi Pál felvétele A bukőqátnál
