Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-07 / 158. szám
1995. július 7., péntek HATTER Űj utakat keres a jövőben a TIT Csak az az elfogadható számukra, ami már tudományosan bizonyítást nyert Bodnár István Nyíregyháza (KM) — A szervezet megyei és az országos közgyűlésén a közelmúltban elhangzott, hogy a több mint százötven éves TIT megalakulása óta a legkritikusabb öt esztendejét zárta. Hargitai Jánosi, a nyíregyházi Jurányi TIT Centrum igazgatóját kérdeztük: valóban ilyen súlyos a helyzet? — Köztudomású, hogy a társulatunkat ismeretek átadására és terjesztésére alapították. Ezek a közvetítéséhez előadásokat, tanfolyamokat szervezünk. Apadó támogatás Tevékenységünk kilencven százaléka ilyen irányú. Intézményünkben évente 1000- 1500 előadást tartunk, több mint tízezren vesznek részt a nálunk folyó különböző oktatási formákban, és az egyéb szolgáltatások is több ezer embert érintenek. Az új rendelkezések bizony nem a legkellemesebben hatnak a tevékenységünkre. Tartok tőle, ha mégis marad a tébéjárulék, a megnövekedett költségeket nem tudjuk érvényesíteni szolgáltatásainkban, mert azok eladhatatlanok lesznek. □ Pedig a TIT azon kevés kulturális szervezetek egyike, amely még kap támogatást... — Ez igaz, csakhogy az állami támogatás az egyesület éves költségvetésének csak három százalékát fedezi. Nyílt piacon kell megélnünk. □ A TIT évtizedeken keresztül vezető szerepet töltött be a nyelvoktatásban. Mit gondol, mennyire sikerült ezt a pozíciót megőrizniük? — Jóval megosztottabbá vált a piac. Nekünk is új utakat kellett keresnünk. A tananyag korszerűsítésével, a szaktanárok továbbképzésével, az új hazai és nemzetközi vizsgamódszerek elterjesztésével lényegében sikerült a poziciónKépzés fehér asztalok mellett kát megőrizni. Nyíregyházán például a német és az angol nyelv tanítása mellett az orosz, olasz, francia és a spanyol nyelvvel is próbálkozunk. Korszerű oktatás □ Mennyire tudnak az élet, a gazdaság más követelményeinek megfelelni? — Az egyesület kiemelten fontos alaptevékenységei közé tartozik a szakmai át- és továbbképzés. Öt év alatt mintegy 300 tanfolyamon több mint tízezer hallgatót oktattunk. A TIT a szakmai képzésben szerzett több évtizedes eredményes tapasztalatait felhasználva és az erősen megváltozott munkaerőpiac által támasztott követelményeket értékelve építette ki a szakmai képző, átképző, és továbbképző intézetét. Ez a korszerű oktatószervezet ma már húsz ipari, kereskedelmi és szolgáltató szakmában kínál rendszeres képzési lehetőséget. □ Mi az, amiről semmilyen körülmények között sem mondanának le? — A nehéz helyzetben sem adhatjuk fel a tehetséggondozást, az anyanyelvi előadásokat, a szabadegyetemet. □ Egyes kulturális intézményekben egyre népszerűbbek a különböző áltudományos ismeretterjesztő előadások. A TIT-nek mintha sikerült volna ettől távol tartania magát. — Nehéz manapság megkülönböztetni: mi a valódi és mi az áltudomány. Mindenesetre fenntartással kezeljük az olyan előadásokat, amelyek az okkultizmus vagy az ufók világába tartoznak. A természet- gyógyászat köréből is inkább csak az elfogadható számunkra, ami tudományosan bizonyított. Nem adunk pódiumot áltudományos elméletek és gyakorlatok bemutatásának. Balázs Attila felvétele □ A politika mennyire érinti a társulatot? — Szerencsére egyesületi önállósággal rendelkezünk, így a társulatunk képes a pártoktól függetlenül működni. Nyári egyetem □ A múlt évben jubilált a Nyíregyházi Nyári Egyetem, mivel huszadik alkalommal rendezték meg. Tavaly már csak húsz résztvevője volt, halljuk, az idén újabb gondok vannak. — Erről sem szívesen mondanánk le. Igaz, a megszervezése az idén több nehézségbe ütközik. Sajnos az Ifjúsági Atlétikai Európa Bajnokság megrendezése éppen arra az időre esik, amikor mi a nyári egyetemünket szoktuk tartani. Úgy tűnik, a nemzetközileg is mind ismertebbé váló kurzust sikerül a tanárképző főiskola helyett a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskolában megrendezni. M ilyen tapasztaltnak, magabiztosnak véli magát az ember olykor! Oktató modorban — a legféltettebb dolgokról, a lélek intim zugaiban rejtezett homálylásokról, a szavakba öntheteilen érzésekről—csevegni bajosan lehet. És mégis! Beröppensz, mint nyárbabódult pillangó; halkan, diszkrét eleganciával, halvány mosollyal íves ajkaid fölött, s valami ra- vaszkás, mindentudó szem- hunyorítással: ismerlek, szép maszk, hiába sejtelmeskedsz, hiába csűröd-csavarod, bizony-bizony, tisztában vagyunk immár. — Kattant valami, néha azért nekem is leesik, előbb- utóbb rájövök a titok nyitjára — kíséri picinyke kacaj a be- vallás-morzsalékot. Aztán pedig ömlenek a zabolátlan, rendezetlen mondatok, mintha kötelességük lenne körbe- bástyázni a kapcsolatfelszín törékenységeit. — Van egy könyv — mondom —, szeretem. Gyűlölöm — teszem hozzá sietősen —, mert nem én írtam. Csak a „mintha", a rámmerevült dezsavü (déja vu) kényszerességei vibrálnak bennem. Tehát: született egy magyar Beszélgetések regény — folytatom tanáro- san —, el kellene olvasnod, biztatlak. A spontán reakció az elutasításé. — Ugyan, E. P., ki nem állhatom. Úgy fogalmaz, hogy egyszerre tucatnyi csatornán kell futtatni a programokat, juthassak közelébe legalább, fárasztó. — Juss a közelébe, a lélek és test szorosságába — no- szogtatlak némiképp elbizonytalanodva. Hiszen alig tudsz róla valamit; a műveit ne told el ab ovo, ex cated- ra... Juj, ez megint valami pa- idagógosz rafináltság. Vissza hát! Parancsolom, vonulj a hétköznap nyelvszintjére: ne ereszkedj, ne alázkodj le, csak hátrébb az agarakkal...! — Miféle agarak? — villansz újra gyanakvóan. — A társítások, a kapcsolások karcsútestű kiszámíthatatlanságai, egyszersmind pontosan célzott ugrásai, a találatok öröme... Ok a mi kutyáink, vagy legalább a kölykei... — Egyébként, belekezdtem. Már tíz fejezeten túlvagyok—közlőd a racionalitás hidegvérű egyszerűségével. Egy pillanatra szinte meghatódom, aztán, amikor meséled tovább primér élményeidet, újfent a csodálkozás (ámulni, no, azt még tudok, ebből még nem koptam ki). —Szóval: kemény, nagyon hard (ugyanazt jelenti a számítógépek nyelvén) nekem; szoknom kell, az olvasást, magát a technikát, mindent... — Ne mondj véleményt, kérlek, ne ítélkezz! Majd később, ha érett felnőttséggel végigrágtad magad az egészen, a majdnem száz részecskén. Kapkodni, sohasem; semmiben, senkiért és semmiért! Nem éri meg. Idő van... Ezt is E. P. mondta; vajon tényleg így hiszi, hogy nem pereg, nem foszlik, nem szakad le rólunk a napokból, órákból, percekből varrott úrpalást... (Tikkasztó kánikulában — dermesztő hidegekre révedek... Lesz még az is...) — Nehéz olvasmány — szőjük a bölcselkedés fonalát egyre messzebb. — Tudod, hogy kiről írta? Na, kitaláltad már? — Lehet, a feleségéről, de éppúgy barátnő, szerető, titkos imádott, egy ismeretlenismerős lány (lény), a femi- nin-pólus... Bárkire gondolhatunk, és csak egyre... — Olyan ez, mint az egymásba kanyarodó világosság és sötétség ősi szimbóluma, az animus és az anima összekapcsolódása, a bennünk ólálkodó kettősség betonkötelme. — Mihez akarsz engem odaláncolni? (Ehhez már nevetés jár...) — Semmihez, dehogy... Különben is a történetek mind mellékesek; a sztori meghalt—végérvényesen kiszenvedett. Egyáltalán a mese... Malacka, az aranytarajos kiskakas, Piroska, na meg az ordas... Vicc, mondom, vicc az egész. Figyelj! „Amikor az erdőben a nyuszika volt á medve...” Ismered? Nem baj! lóval szerzett egy iga- V zolást, hogy ő az erdők kJ ura, a hülye macinak meg nem volt dokumentje; ki- ebrudalták a birodalmából. Hát, nem röhejes? — A kilencvenhatodik fejezet után majd kereslek — nyugtatsz meg komorságaimat megelőzve. Jó? — Igen...-----------------------------------1 I! I i ' i * í :i Magyarok Kovács Éva-» -T- agyon tudjuk mi szelei retni egymást—leg- X T inkább külföldön — magyarok. Bizonyára sokan tapasztalták már Önök közül, hogy az országhatárt átlépve milyen lelkesen integetnek, dudálnak és villognak egymásnak a magyar rendszámú autósok, akik szemmel láthatóan boldogok a váratlan találkozás miatt. Tartok tőle, mindez csak az úgynevezett kisemberekre igaz. A nagyok, közöttük némely politikusok már nem örülnek egymásnak ennyire. Mint ahogyan történt a minap, a franciaországi Crans Montanában, azon a tanácskozáson, ahol a Balkán jövője, az Európai Unió, illetve a közép- és kelet-európai országok kapcsolata, az európai biztonság, és ebben Oroszország szerepe, az Európai Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozása volt a legfőbb téma, s ahol a hírek szerint kínos incidens zajlott a részt vevő magyarok között, s ha igaz amit mondanak, bizony alaposan lejáratták magukat, s ezzel országunkat is. Kezdődött azzal, hogy amíg a határszomszédaink, akik oly ügyesen előzgetnek mostanában bennünket — a legfelsőbb szinteken képviseltették magukat, tőlünk főleg pártpolitikusok utaztak, egykori és mai kormánytagok, akik a nyílt színen vitáztak egymással. Nem összefogtak, nem az ország érdekében politizáltak, inkább egymást próbálták a nemzetközi publikum előtt lejáratni. Azt hiszem, sikerült nekik... Bizonyára az indulat ragadta el őket, pártjaik vélt vagy valósnak hitt igaza, s emiatt nem vették észre, hogy más országok képviselői erre a néhány napra félretették az intrikát, s kötötték a jobbnál jobb üzleteket. Hihették ezek az utóbbiak, csatározni, civakodni ráérnek majd itthon, hazájuk nem ezért küldte őket oda. Azóta is sokszor gondolok a Crans Montanában történtekre, s próbálom keresni magamban a kiutat. Lehet, hogy az utazás módjában van a hiba? Hegymenet Ferter János karikatúrája Diplomás utcaseprők Páll Géza Y -r alamikor megmoso- I / lyogták a fiatalok az V idősebbeket, akik arról meséltek, volt időszak ebben az országban, amikor a diplomások utcát sepertek, árkot ástak. Ez a harmincas évek elején volt, amelyről már csak olvasmányélményei lehetnek a fiatalabb nemzedéknek. Ma még nem tartunk itt, de a helyzet egyre romlik, a munkanélküliek 12-14 százalékos rétegén belül rohamosan növekszik a diplomások aránya. Különösen megugrik ez az arány a nyári hónapokban, amikor az eddigi állástalan diplomásokhoz csatlakoznak a frissen végzett tanárok, népművelők, orvosok, gépész- mérnökök, óvónők és más foglalkozási ágak képviselői. Ezért is alakult a fővárosban egy sajátos munkaközvetítő iroda, amely az állástalan diplomásoknak igyekszik címeket, tippeket, álláshelyeket találni. A legújabb hírek szerint azonban nem sok sikerrel. Nem azzal van ugyanis a baj, hogy a diplomások nem találják meg maguktól is a keresett álláshelyeket, hanem az a baj, hogy alig vannak, vagy egyáltalán nincsenek ilyen helyek. Természetesen jobb a helyzet a közgazdasági, számítógépes, a jogi pályákon, de az ilyen képzettségűek zöme nem is szorul a munkaközvetítő iroda szolgálataira. Ha nagyon pesszimisták akarunk lenni, feltehetjük a kérdést, vajon újra úgy fordul a világ nálunk, hogy a diplomások utcát söpörhetnek, árkot áshatnak, és így tovább. Reméljük, hogy nem kerül erre sor, legalábbis tömeges méretekben. Talán mégsem azoknak lesz igazuk, akik azt állítják, nem bír el ez a kis ország ennyi értelmiségit. Csakhogy ez az érvelés sántít, mert köztudott, az összehasonlító világstatisztikák szerint is az értelmiségi és a nem értelmiségi állampolgárok aránya szorosan összefügg az ország teljesítőképességével, jobb esetben az ország gazdagságával. Ha pedig ez így van, miért gondolják egyeseit, hogy kár az értelmiségivel bajlódni, a felesleg menjen az utcára söpörni.
