Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-29 / 177. szám
12 Napkelet • A KM hét végi melléklete Kőszegremete magyar titkai „A mi értékeinket nekünk kell begyűjtenünk, nem várhatunk másokra..." TÁRHAT Szabados István grafikái Töredékek, montázs TF* "T” tcarészletek, lebontásra ■ I ítélt házak, a népművészet ■ 1 motívumkincse és a természét örök szépsége jelenik meg a kisvárdai tanár-művész grafikáin. Az alkotó tősgyökeres kisvár dai, itt járt elemi iskolába, s itt is érettségizett a patinás Bessenyei Gimnáziumban. A nyíregyházi tanárképző főiskolán 1974-ben szerzett diplomát földrajzrajz szakon. Jelenleg — immár közel egy évtizede — a város 2. számú iskolájában tanít. Hat éve rajzol grafikákat, eddig féltucat önálló kiállítása volt. Önálló tárlatain egy-egy alkalommal több mint félszáz rajzzal szerepelt. A népművészet motívumai nem csupán grafikáiban élnek tovább, hiszen két évtizede rendszeres vendége a vásárosnaményi fafaragótábornak is. Mint mondja, erőteljesen foglalkoztatja a gondolat, hogy kilépve a tusrajzok fekete-fehér világából új, színes technikák révén a közeljövőben festményekkel is próbálkozzék. Tenné mindezt a stílusváltás jegyében. De mint mondja, kedvenc témái maradnak, $ tusrajzok készítésével sem hagy fel. Ablak, repkénnyel Toldi a petrencésrúddal mutatta a Budára vivő utat. Az avasi Kőszegremetén a villá- lathordó rúddal int a legény, hogy amott van Vámfalu, a Mike hegy alatt. S hány más szavunk van a csomóba rakott szénára, csak Erdélyben. Háromszéken bukónak, a Kővárvidéken mereglyének, Dés környékén rudasnak mondják. S mennyire eltérő megnevezése falvanként, vidékenként ugyanannak a tárgynak vagy fogalomnak. A már említett Kőszegremetén a hársfát szádokfának nevezik, s a hárs nem más, mint az a háncs, amit a hársfa kérgéből hántanak, amit elsősorban szőlőkötözésre és a mogyoróvesszőből készült hátikosár cipelőkötelének használnak. A fűzfa ficz- fa, mely alatt a vízben nem fürödnek, hanem firidnek. Vagy más: a férfiak, ha borral kínálják őket, nem azt mondják, hogy köszönöm, hanem „mán nehogy harag legyen.” Tehát nem azért isznak, mert kívánják, hanem, hogy ne legyen harag. A bort rendszerint Miskásan töltik, ami azt jelenti: a pohár kétharmadáig, hogy jusson is, maradjon is. Ha nagyon hideg, akkor Guguc-melegen isszák, vagyis a tenyerükkel szorongatják, pátyolgatják a pohárt, hogy egy picit melegedjen. A megnevezés Guguc Lajcsiről származik, akit egyébként Dohi Lajcsinak hívtak valamikor. De nem tartozott emberszámba Kőszegremetén, akinek nincs gúny- vagy ragadványneve. Könnyű kitalálni, miért kapta egy jóvágású, nyugtalan férfi a Falukakas nevet, ki volt Amerikás Károly vagy Csaj- li Pista. Sebes járása okán apámat Futó Lacinak nevezték még a kölykök is... Mindez csak piciny ízelítő abból: mit gyűjthettek az elmúlt napokban az avasi szórványmagyarságban a szegedi József Attila Tudományegyetem néprajzi karának hallgatói. Húsz harmadéves hallgató, három tanár — dr. Juhász Antal tanszékvezető tanár, dr. Bellon Tibor, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára és Bakó Judit zenetanár — verte fel a sátrat Kőszegremetén. Innen jártak a másik két magyarlakta községbe, Vámfaluba és Avasújvárosba, s persze az olyan hagyományőrző román településekre is, mint Avasfelsőfa- lu (Negresti-Oas), Ráksa vagy Bikszád. Bikszád eredetileg Bükszád, vagyis a bükkösnek a szája, mármint régi magyarul. A szegediek tudatosan választották nyári gyakorlatnak az észak-erdélyi szórványisméi a haditudósítások uralják a médiát. A háború képpel, hanggal és a hír műfaját kizárólagosan lefoglaló áldozatstatisztikákkal van jelen az 50 éve tartó, állítólagos békében. De milyen is az a háború, amely a szomszédunkban pusztít? Sokat látnak belőle, ám keveset tudnak róla. És most itt van egy könyv, Slavenka Drakulio horvát újságírónő elszántságából — aki riportjaival már megdöbbentette a tehetetlen nyugatot — a magyar olvasónak is elmondja: mit jelent ölni... A Balkán Expressz című riportgyűjteményt, Gállos Orsolya fordításában, az Officina Nova adta ki. Ebből közlünk egy részletet. (Halál — élőben) Azt mondják, a kislányt akkor ölték meg, amikor éppen süteményt evett. Talán így történt: reggel volt, ragyogó, hideg reggel. Azt kérdezik, hogyan sütött süteményt Szarajevóban egy asszony, a kislány édesanyja? Honnan vette a lisztet? Az olajat? Akárhogy is, a két és fél éves kislány, aki épp hogy felébredt, odaült az asztalhoz, hogy megreggelizzen. A következő pillanatban gránát süvítését hallotta. Talán megijedt, és az anyjához ugrott — talán nem. A gránát hangja itt megszokott dolog. A lövedék áttörte a házteSövény (Szér) magyarságot, ugyanis a legtöbb néprajzkutató ma is a székelységhez és a csángókhoz megy gyűjteni, annak ellenére hogy az erdélyi magyarság közel fele szórványokban él, s ezeken a részeken erodálódnak leggyorsabban néprajzi értékeink, temetődnek el néphagyományaink. Dr. Juhász professzor a nyolcnapi gyűjtés nyomán kijelentette: jobban nem is választhattak volna. Amit itt láttak, hallottak, lejegyeztek, filmeztek, színesebbé és egyúttal árnyaltabbá teszi azt a képet, amit a hallgatók eddig a magyar népi kultúráról alkottak. Táborhelyük előtt naponta kétszer is végighaladt a ménes és a csorda, a kertből a közeli dombon legelésző kecskenyájat láttak, s a Túr felső folyásánál régi gubakészítőkkel találkozhattak, s a felsőfalusi Kallóban megnézhették azt a helyet is, ahol egykor a debreceni, fehérgyarmati, tu- nyogmatolcsi gubások ványolták a gyapjút, a cifraszűrnek valót. Bakó Judit tanárnő olyan dalokat jegyzett le, amit talán éneklőik e találkozás nélkül örökre magukkal vittek volna a sírba. Joggal mondta dr. Bellon Tibor a neves néprajzkutat és szakíró nem csak az utolsó órában, de annak is az utolsó percében érkeztek. Az utóbbi évek nagyobb nyitotttőt és becsapódott a konyhába. A kislány a padlóra zuhant. Villámgyorsan történt az egész, és a kislány halott volt, mielőtt a szülei vagy a nagyszülei megérthették volna, mi történt. Mikor az apja az ölébe emelte, hogy segítségért fusson, már késő volt. Aztán egy tv-kamera érkezett a helyszínre. Talán egy vagy két órával a becsapódás után. Láttuk a parányi konyhát, most már a kislány nélkül, a padlón a tégla- és vakolattörmeléket, szétszórt cipőket, az ő cipőcskéit. A kamera felhúzott a mennyezet felé, a becsapódástól keletkezett lyukra. Az ég és a hideg nézett be a lyukon a konyhába. Az apa keze az asztalon, ott ül és sír. A kamera fölvette kék szemét és a könnyeit — így mi, a tv-nézők meggyőződhettünk arról, hogy ez történt, hogy valóban sír a kislány apja. Durva házi gyapjúból kötött fehér pulóver volt az apán. A kamera a szeméről a pulóverre vándorolt, és mi megpillanthattunk azon egy vörös foltot, jobbról, ahol magához szorította a kislányát, mikör fölemelte a padlóról — mikor már késő volt. A vér még nem száradt meg, a folt világospiros volt, frissnek látszott. Ismerem ezeket a durva, kézi kötésű pulóvereket. Szinte érzem az ujjaim között. LasVénig László (Szatmárnémeti) felvétele sága, a felgyorsult információ, a tévén át áramló silány tömegkultúra, azaz nonkul- túra teljesen háttérbe szorította a századokon át kialakult, közösségmegtartó népi értékeket. A gyűjtők visszatérnek még, hisz sok a mentenivaló, kevés a szakképzett néprajzos. Kihívás lehet ez a nyíregyházi tanárképző főiskola néprajzosainak is. Őket is éppen olyan szívesen segítjük erdélyi táborozásaikban, mint a szegedieket. Csak itt, a határ közelében több olyan magyar falu van, ahol sok a mentenivaló, ahol nem járt vagy rég nem járt, netán csak átutazott néprajzos, esetleg Farkas József nyugdíjas mátészalkai múzeumigazgató. Hát akkor jegyezzék: Bábony, Csedreg, Kökényesd, Tamásváraalja, Adorján, Dara, Óvári, Túrterebes, Vetés. Máramaros- ban olyan szórványok, mint Domokos a Cibles alatt, a kővárvidéki Sárosmagyar- berkesz, a szénégető Gereben, az üvegfúvó, famunkás Kövesláz. Hány másodperc van még abból az utolsó percből? Elegendő ahhoz, hogy rádöbbenjünk: a mi értékeinket nekünk kell begyűjtenünk, nem várhatunk másokra. Ha még lesz kinek átadjuk, s lesz-e még egyáltalán szükség azonosságtudatra, magyarságtudatra. san száradnak, és az ilyen vérfolt sokáig nedves marad. A vér látványa émelyítő volt. A kamera azonban többször visszatért oda. Ez már fölösleges. Az ember azonban nehezen védekezhet az ilyen képektől — és nincs kinek elmondania, hogy fölöslegesek. Aztán át a kórházba. Először az anyát látjuk. Valami hordágyon fekszik, arcát eltakarja a kezével. Bejön az apa, abban a vérfoltos fehér pulóverben, és átöleli az asszonyt. Láthatóan ez a találkozás itt a kórházi szobában az első alkalom, hogy látják egymást a kislány halála óta. A kamerák előtt — az első találkozás. Az anyából kiszakad egy hang. Más körülmények között kiáltásnak, sikolynak mondanánk. De ez most az üresség hangja; ezzel a hanggal mondja el az asszony a férjének, hogy mindent elveszített. Ez a vége, itt kell lennie a végének. A kamera nem hatolhat mélyebbre az emberi szenvedésben. Sem mi, a tv-nézők, sem akik a kamera mögött állnak — a riporter, az operatőr, a hangtechnikus —, nem bírjuk tovább. Ezt be kell fejezni, ismételgetem magamban, mialatt a kamera halad tovább. Most bepillantunk a vérfoltos lepedő alá. Vörös folt a fehér lepedőn, ez a halál jele. Istenem, milyen világos a véSLAVENKA DRAKULIO: Egy asszony a frontvonalakon Síké Lajos Téli álom I.
