Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-17 / 166. szám
1995. július 17., hétfő CSUPA ÉRDEKES Kelet-Magyarország 15 Akik látták a Himaláját Nyolcezer méteres csúcsok • Halotti máglyák • Nepáli naplórészletek Nyíregyháza, Katmandu (KM) — Szeretjük a természetet, a turisztikát, s a hiagas hegyek látványa mindig lenyűgözött minket. Nem vagyunk képzett hegymászók, de évekig jártuk a Magas Tátra ösvényeit és a szlovák paradicsom szurdokait. 1992-ben eljutottunk Svájcba a Jungfrau régió négyezreseinek lábaihoz. Ekkor merült fel bennünk azon gondolat, hogy jó lenne látni az Alpoknál kétszer magasabb Himaláját is. Nos, ez két évvel később sikerült. ♦♦♦ Délben landolt gépünk Katmandu repülőterén. Leszállás közben láttuk, hogy Nepál fővárosa hegyekkel körülvett völgyben terül el. Maga a repülőtér barátságos, a várócsarnokban mindenütt melegbama színű faborítások vannak, nepáli motívumokkal ékesítve. Hiába néztünk körbe, a Himalájának se híre, se hamva, csak a völgyet körülvevő két-há- romezres hegyek voltak láthatók. A hegyek körül szürkés- barna füstködszerű pára terült el, s ez végig így volt ott-tar- tózkodásunk alatt. A Hotel Exsalsor recepciójánál intelligens arcú sötét bőrű fiatalember fogadott. Rendkívül közvetlennek és segítőkésznek bizonyult már első alkalommal és később is. Őrajta keresztül tapasztaltuk először a nepáliak szerénységét, udvariasságát, kedvességét is. Bárhol jártunk, mindig mosolygós, barátságos arcokat láttunk. Sokszor kérdezték tőlünk, honnan jöttünk. Többnyire franciának, vagy németnek gondoltak minket, s amikor azt a választ kapták, hogy Magyarországról érkeztünk, először nem is tudták hol van e hon. Amikor hozzátettük, hogy Közép-Kelet-Európa és felsoroltuk szomszédainkat, már felcsillant szemük és helyünkre tudtak tenni minket. Volt aki már azt is tudta, szabad ország lettünk. ♦♦♦ A Távol-Keleten mindenki el akar adni valamit, így nem probléma a vásárlás. Ha kitettük a lábunkat a hotelből, rögtön leszólítottak a népi furulyát és hegedűt árusítók, majd szinte méterenként jöttek utánunk a vietnami balzsamot, fülbevalót, féldrágakő nyakláncot, szerencsevirágot, díszes vagy kevésbé díszes tokban szablyát kínálók. Legfőbb szavaink a no, thank you (köszönöm. nem kérem) voltak, mert ha rákérdeztünk bármelyik árucikk árára, akkor szinte nem lehetett megszabadulni az árustól, jött utánunk egyre csökkenő árajánlattal. így vásároltunk pl. egy szép kis rézmalmot és egy jellegzetes nepáli nyakláncot az eredetinek mondott ár egy tizedéért. Valószínűleg még így is megérte az eladónak, s az is köztudott, a kézimunka a Távol-Keleten még mindig olcsó. ♦♦♦ Nepáli tartózkodásunk alatt többnyire minden időszakban étteremben étkeztünk. Tettük ezt azért is, mert Katmandu- ban olyan jellegű ABC-bolt, amilyen az európai államokban van, nem létezik, másrészt szerettük volna megismerni a Nepáli ízeket. Az ételárak hozzánk viszonyítva olcsók. Az ebédeknél igen széles skálájú volt az ételválaszték, voltak nepáli, mexikói, kínai, indiai, szingapúri specialitások. Mindent megkóstoltunk, egyedül a kínait nem tudtuk végigenni az igen erős csilipaprika fűszerezése miatt. Legtöbbször nepáli menüt rendeltünk, amely általában gyünk a 32 km-re lévő Nagar- kotnak nevezett kilátóhegyre, ahol az útmutató szerint a napfelkeltével együtt a Himalája vonulatai is látszanak. Taxit fogadtunk, de csalódás ért minket, még a napfelkeltéből is alig látszott valami a párás idő miatt, a Himalájából pedig semmi. Visszafelé betértünk az ősi királyi városba Baktapur- ba (mai nevén Badgaon), amely félúton fekszik Nagar- kot és Katmandu között. A váSzekértemplom Baktapurban A szerző felvétele sűrű zöldséglevesből, nagy tál rizsből és ehhez készített három-négyféle finom szószból állt, amelyek zöldségekből készülnek, esetleg apróra vágott csirkehús is van benne. ♦♦♦ Az európai ember meghökken, amikor résztvevője, vagy szemlélője egy távol-keleti ország közlekedésének. A főváros útjain ritka kivétellel mindig csúcsforgalom van, s a baloldali közlekedésben együtt hömpölyög a rengeteg taxi, a háromkerekű motoros riksa, a lábbal hajtott tricikli, a számtalan különféle városi busz, a csillogó „mütyürkék- kel” feldíszített teherautók és motorkerékpárok. A közúti forgalomban a legfontosabb „alkatrész” a duda, a gépjárművezetők mindenkire rádudálnak, aki keresztezi útjukat, legyen az ember, állat vagy bármi más. Néhány nagyobb útkereszteződésben forgalmi lámpa és rendőr is van, aki emelvényről karmestersze- rűen integet jobbra, balra, előre, vagy hátra, de csak a gépjárműveket figyelte állandóan, a gyalogosok akkor mentek át a zebrán, amikor akartak és — ahogy tudtak a nagy forgalom közepette. A katmandui csúcs- forgalom porát és kipufogó gőzeit a nagy meleg miatt még nehezebb elviselni, s az ártalmak elkerülésére sokan viselnek orr- és szájkendőt. ♦♦♦ lépés után úgy éreztük, itt valóban megállt az idő. Ősi, egyemeletes házak állnak az utca két oldalán, melyeknek alsó szintje mind nyitott, ott főznek, sütnek az asszonyok, van aki ott is alszik. Számos kiste- rületű, szinte lyuknak látszó helyen zöldséget, gyümölcsöt, száraz tésztát, lisztet, cukrot árusítanak, némely helyiség műhelynek van berendezve, ahol gyalulnak, kalapálnak, vagy régi, lábbal hajtott géppel varrnak férfiak. Láttunk borbélyműhelyt — foghúzásra berendezett kis helyiséggel. Az utcán nincs gépjárműforgalom, a macskaköveken szamár-, vagy öszvérkordé viszi az árut. Kb. félóra gyaloglás után egy hatalmas térre értünk, ahol számtalan pagodaszerű templom és régi faragott ablakú és erkélyű ház állt. Voltak olyan épületek is, amelyek templomra hasonlítottak, de pihenő célt szolgáltak. Sajnos, számos épületen már látszik az idő vasfoga, az ősi épületek lassan, de biztosan pusztulnak. Karbantartás, renoválás itt nincs. Pedig csodálatos alkotások, magas kultúrát és művészetet jelenítenek a múltból. Egy másik téren egy hatalmas fakerekeken álló ún. szekértemplomot láttunk, amelyen a gyereksereg zsibongva játszott, míg a tér másik részén számos kecske álldogált, mellettük folyt az alkudozás. Mintegy három órai séta után tértünk vissza Katman- duba. kezik a temetkezési helyre a víz, amely az esős évszakban bizonyára kitölti a medret, most viszont olyan gyéren csordogált, hogy egy kis gátat emeltek a temetkezési hely előtt, így legalább a hamvakat el tudta szállítani a szűk mederbe terelt víz. A folyásirányt nézve a jobb parton helyezkednek el a négyszögletes, kőből épült, a halotti máglya meggyújtására alkalmas tömbök. Ezen az oldalon csak a halott közvetlen férfi hozzátartozói lehetnek, így mi is áte- mentünk egy hídon a bal partra és ott ültünk le szemlélődni. Amikor megérkeztünk, éppen elhamvadt egy máglya, távozásunkkor gyújtottak új tüzet egy másik kőtömbön. Nézelődésünk alatt két 16 éves nepáli fiú telepedett mellénk. Megkérdezték nevünket, nemzetiségünket és korunkra is kíváncsiak voltak. Amikor megmondtam éveim számát, (58), elcsodálkoztak, s megkérdezték mit csinálok, hogy ilyen nagy utazásra is vállalkoztam. Meglepődve visszakérdeztem, magasnak tartják koromat? Azt a feleletet kaptam, ilyen kort itt a férfiak nem érnek meg. Ez ugyan gyerekek közlése, de Pokharába való utazásunk alatt láttuk: felnőtt férfiak nagy kalapáccsal törték, zúzták a hatalmas kőtömböket, s a zúzalékot fiúgyermekek szállították el roskadásig megrakott hátikosárban. Valószínűleg a korán megkezdett kemény munka és a hiányos táplálkozás miatt hamarabb elhasználódik a szervezet. ♦♦♦ Pokhara Nepal második legnagyobb városa, légvonalban kétszáz, országúton 344 km-re van a fővárostól nyugatra. Több, mint hétórás viszontagságos, autóbuszút után érkeztünk Pokharába. Gyönyörűen sütött a nap, de a Himalája nem látszott. Másnap még alig pirkadt amikor felébredtünk, s végre előttünk volt az a látvány, amiért megtettük ezt a hosszú utat. Felmentünk a tetőteraszra, s gyönyörködtünk a feltáruló panorámában. Előttünk „karnyújtásnyira” a nepáliak híres hegye, a csaknem 7000 méter magas Makkapukri (jelentése: halfarok) fantasztikus piramisa fehérlett, mögötte feltárult a hófehér Annapurna, jobbra a 7900-as csúcsok, balra a 8000 méter feletti hegygerinc. A nagy csendben megszólalt egy addig sohasem hallott madárhang, mely dallamot fütyült. A hegyek „istene” egy óráig volt kegyes hozzánk, utána a felszálló pára elfedte a kilátást, s ottlétünk további három napján már nem voltak láthatók e csúcsok. De amit láttunk, az feledhetetMár több napja voltunk Kat- manduban, de a Himalája vonulatai rejtve maradtak. Egyik kalauzunk, Mr. Hira szerint október és november az a hónap, amikor olyan a körpanoráma, mint a képeslapokon. Elhatároztuk, hogy felme♦♦♦ Ami az indiaiaknak a híres Gangesz, ugyanaz a nepáliaknak a Szent Bagmati folyó. Ősi temetkezési hely, ahova bő fél óra alatt értünk ki taxival. Zord sziklafalak között érien... (Cikkünk szerzője lapunk nyíregyházi olvasója, Újhelyi R. Csaba, akinek hosszabb beszámolójából közöltük az általunk legérdekesebbnek tartott részleteket.) VARÁZSLÓK Chiloe szigetén Ancud (MTI-Panoráma) — Mint valami elfeledett világ, olyan a szelektől, esőktől korbácsolt Chiloe szigete Chile déli partjainál. Százezer lakója számára a boszorkányok, faunok, sellők és egyszarvúak vagy szellemhajók éppoly valóságosak, mint a tehén a hátsó udvarban. „Ezek az emberek még mindig hisznek a varázslókban” — mondja Renato Cardenas, a helyi szokások, hiedelmek ismerője, aki maga is a szigeten született, s a Puerto Montt-i egyetemen antropológiát tanít. „A sokféle mitológiai lény, amely Chiloén kísért, ugyanúgy a szigethez tartozik, mint a flóra és a fauna”. Az egyik ilyen mesebeli lény Thrauco, a faun. Törpe és rút, de olyan erős, mint a medve. Fatetőn lakik, a férfiakat, gyerekeket ki nem állhatja, de szenvedélyesen vonzódik a nőkhöz. Pinco- ya viszont bájos, szeretetreméltó lény. Nixe a tengerben él, s a halászoknak gazdag zsákmányt ígér. A hajótörötteket a Caleuche szellemhajó fedélzetére viszi, amelyen holtak mulatoznak vidám zeneszó mellett boszorkányok társaságában. Sok szigetlakó látta már a hajót, néhányan állítólag a fedélzetén is megfordultak. Olykor problémákat okoz Camahueto, az egyszarvú. A kertben nő, s amikor kikel a földből, a tengerhez vágtat. Eközben olyan pusztítást végez, hogy tanácsos varázslóhoz fordulni. Az elcsípi, s kitépi a szarvát. Ez porrá őrölve — úgy tartják — gyógyító erejű és potencianövelő hatása van. Szilánkjaiból a kertben újabb egyszarvú nő. Ezen a 8400 négyzetkilométeres szigeten sosem lehetünk biztosak afelől, hogy amit látunk, az az, ami. Cardenas nagybátyjának fia egy nap egy kővet vágott egy csirkéhez. Nem sokkal ezután rádőlt egy fa a szomszédra az erdőben, s az szörnyethalt. Fia nyakon ragadta a nagybácsit, s a tengerbe hajította. „Ezt azért kaptad, mert a családod megölte az apámat” — vetette oda neki. Vétségnek számít ugyanis követ dobni egy madár után, mindenki tudja, a varázslók előszeretettel változnak madárrá, és nem viselik el, hogy velük így bánjanak. A nagybácsinak távoznia kellett Chiloé- ról. Cardenas vakmerő nagyanyja, aki unokáját mindig arra tanította, hogy van Isten és léteznek varázslók is, de a boszorkányoktól nem szabad félni, egyszer a szarvánál ragadta meg a bikát. Másnap a lánya megbetegedett. Családja arra a következtetésre jutott, hogy a leányt egy varázsló megbabonázta. Még ugyanaznap betért ez a varázsló a nagymama kis üzletébe vásárolni. A nagymama lelakatolta az ajtót és ráförmedt: „Nem félek tőled. Addig nem mész ki innen, amíg a lányom meg nem gyógyul, vagy saját kezemmel öllek meg”. Néhány órán belül a leány meggyógyult — mesélte Cardenas. A varázslók és a boszorkányok — így mondják Chiloén — egy halott bőréből szabnak maguknak inget. Ha magukra veszik, repülni tudnak. A szigetlakok ezért helyeznek halottaik ágyára faágakból összetákolt keresztet. A fokhagyma és a szenteltvíz is jó eszköz a gonosz varázslók elriasztására. Ha téli estéken süvít és vinnyog a szél, a hiedelem szerint az Invunche bőg. A szigetlakok ilyenkor eltorlaszolják az ajtókat, ablakokat. Mert ilyenkor útban vannak a boszorkányok az Invunchéval, hogy valami rosszat tegyenek. Az Invunche őrzi azokat a barlangokat, melyekben a varázslók találkoznak. Az Invunche rabolja el még csecsemőkorában a varázslókat, és egy barlangban tartja őket, mint valami háziállatot. A szigetlakok úgy tudják, hogy a gyerek bal lábát eltörik és a hátára kötik, hogy ne tudjon elszaladni. Mivel teljesen egyedül van, beszélni sem tanul meg sohasem. Ez a rémtörténet alighanem igaz lehet. Legalábbis erre utalnak egy bo- szorkányper vádlottjainak vallomásai több mint száz esztendővel ezelőtt. Akkoriban, 1880- 81-ben vádat emeltek Chiloén egy titkos társaság, a „Recta Provincia” több tucat tagja ellen. A csoport indiánokból állt, ellenállást próbált szervezni a spanyol gyarmatosítókkal szemben. Don Jósé Manuel de Mo- raleda y Montero, egy spanyol térképész volt az, aki — Cardenas szerint — a titkos szövetség ötletét adta. Don Jósé 200 évvel ezelőtt — így vallották a boszorkányperben — magával akart vinni néhány bennszülöttet Spanyolországba. A hatás kedvéért előbb hallá, majd galambbá és más állatokká változott előttük. A szigetlakok azonban nem álmélkodtak ezen, hanem előhozták főboszorkányukat, Chilpillát, aki visszaparancsolta a tengert, mire Don Jósé hajói szárazon maradtak. A spanyol elismerésül megajándékozta Chilpillát egy boszorkányságról szóló könyvvel, és azt tanácsolta az indiánoknak, hogy hozzák létre a titkos szövetséget. Hogy ez ma is létezik-e, azt senki sem tudja pontosan. Hisz-e maga is a boszorkányokban? Erre a kérdésre Carlos Oyarzun grafikushallgató, aki szintén a szigeten született, egy történettel válaszol. Nem akarta elhinni, hogy iskolatársa apja varázsló. Mire az varázslattal úgy elszorította a torkát, hogy nem kapott lélegzetet. Ez a kis próba elég volt ahhoz, hogy többé ne kételkedjék.
