Kelet-Magyarország, 1995. június (52. évfolyam, 128-152. szám)

1995-06-26 / 148. szám

1995. június 26., hétfő HÁTTÉR Egy környezetbarát olajcég I. Önmagára nézve kötelezőnek fogadja el a hazainál szigorúbb nyugati normákat Orémus Kálmán Nyíregyháza (KM) — Az egyesült Európához való csatlakozásunk egyik alap- feltétele, hogy olyan új szab­ványokat, illetve technológi­ákat alkalmazzunk, melyek maximálisan garantálják a környezet védelmét. A világ fejlett, vezető ipari cégei fej­lesztéseik során ugyanis el­sőrangúnak tekintik ezt a szempontot. A nyugati or­szágokban rendkívül szigorú környezetvédelmi előírások szabályozzák a nem környe­zetbarát technológiák alkal­mazását. Különösen kiemelt e tekintet­ben a vegyipar, valamint a kő­olaj- és földgázfeldolgozás, il­letve a közlekedés. Hazánk gazdasági életében a környe­zetvédelem sajnos a mai napig nem nyerte el méltó helyét. A jelenleg érvényben lévő sza­bályozás már nem alkalmas környezeti értékeink hatékony megóvására. Bíztató, hogy nemrég elfogadták az új kör­nyezetvédelmi törvényt, de nagyon sok függ attól, mit tar­talmaznak majd az ehhez kap­csolódó végrehajtási utasítá­sok. Partneri viszony Ezért szenzáció, ha egy cég anyagi és szellemi eszközöket nem kímélve, önmagára nézve kötelezőnek fogadja el a haza­inál jóval szigorúbb nyugat­európai normákat, messze meghaladva a magyar környe­zetvédelmi előírásokat. Ezt tette és teszi az 1991-ben ala­kult MÓL Magyar Olaj- és Gázipari Részvénytársaság, amely a kőolaj-, földgázfel­dolgozás révén hazánk legna­gyobb energiahordozó ellátó­ja. Magába integrálja a hazai kőolaj- és földgázlelőhelyek kutatásán, feltárásán, valamint kiaknázásán túl, a szállítást, a feldolgozást, valamint az érté­kesítést is. Már a cég megalakulásakor megszületett az elhatározás, mely szerint kiemelkedő je­lentőséget tulajdonítanak a környezet védelmének. Való­színűleg ennek köszönhető, hogy az rt. a környezetvédelmi hatóságot partnernek tekinti, ami sajnos ma még nem te­kinthető nálunk általános je­lenségnek. — Kiválónak minősíthető a MÓL Rt-vel folytatott együtt­működésünk — bizonyítja Parragh Dénes, a Felső-tisza- vidéki Környezetvédelmi Fel­ügyelőség helyettes vezetője. — Úgy vettem észre, hogy ennél a cégnél presztízskér- dérdésként kezelik a környe­zetvédelem ügyét. Nem veszélyes Azt is megtudom, hogy bár a lakosság elsősorban a szinte gomba módra szaporodó ben- zinkutakkal találkozik, s van­nak, akikben ezek ellenérzése­ket váltanak ki, félelmük telje­sen alaptalan. A környezet szempontjából a töltőállomá­sok elenyésző veszélyt jelen­tenek az elavult gépjárműállo­mányhoz képest. Mi több, ezek az állomások jelentős szerepet játszanak a környezet védelmében. Például azzal, hogy nagy részük a lakosság­tól felvásárolja a veszélyes hulladéknak tekinthető fárad­tolajat. A részvénytársaság tervei szerint hamarosan valamennyi kútnál leadhatjuk majd a hasz­nált gépkocsiolajat. Ennek ér­dekében a szakemberek a MÓL 2000 standartot egy fá- radtolajfogadó egységgel is felszerelték. Itt egy 7 köbméteres dup­la falú tartályban tárolják majd az olajat. Innen a legkö­zelebbi telepre, majd a zalae­gerszegi finomítóba kerül, Kovács Elemér tárcája A ll az öt jókötésű fiata­lember az utca köze­pén. Valamennyien zsebredugott kézzel, ráérő­sen. Néha egy-egy szót válta­nak. Még nincs tíz óra, de ők már több mint egy órája kint ácsingóznak. Valószínű, hogy minden halaszthatatlan dolgot megbeszéltek már. Különben egyetlen fontos fej­leményre várnak: hogy Pi­tyu, mert ma ő a soros, elő­bukkanjon az utca végén. Az­tán elmenjenek Simonnéhoz meginni a liter bort. Pityu helyett az öreg Var­ga tűnik fel kerékpárján. Ilyenkor szokta elhozni a te­jet a másik lányától a nála lakó unokának. Csupa csont, izom és ideg a vén Varga, szúrós szemöl­dökű. Szemét akkor is össze­húzza, ha netántán néha mo­solyog. Köszön a majdnem kapujá­ban álló öt léhűtőnek, és sie­tősen ráteszi kezét a kisajtó kilincsére. Aztán mégsem bírja megállni, hátraszól: — Úgy álltok ott, mint aki a Messiás érkezését várja. Hogy lehet az, hogy otthon semmi munkát nem találtok? Én ilyen koromban hajnal­ban léptem ki az utcára, és rendszerint sötét este volt, mire betettem magam mögött a kisajtót. A fiatalemberek csak a vál- lukat vonogatják. Az öreg Vargának azt úgyis hiába Árnyas eperfa alatt magyaráznák, hogy nem ér­demes strapáim magukat, ha egyszer azt nem fizetik meg. Menjenek ebben a rekkenő hőségben ta­karni, szénát kazlazni, eset­leg kapálni, amikor a gaz­daság jó, ha kéthavonta fi­zet? Méghozzá olyan keveset, hogy az jósze­rével cigaret­tára is kevés. Máshol meg nincs mit ke­resni. Alinak a gyárak. Nincs munka. Csak ezt hal­laná meg Zoli, a butikos, aki másfél hete nem talál embert arra, hogy a pavilonjához csatlakozó árkot, emésztőgödröt kiásás­sá. Meg akadna ott még más tennivaló: kaszálás, kőhor­dás, vályograkás. De hát ki megy el neki dolgozni, mikor nála a napszám héttől hétig tart? Közben nyílik odább egy másik kisajtó, kilép rajta a görbedt hátú Feketéné. Ócs­ka, kopott retikül van nála. Ha vasárnap délelőtt lenne, biztosan a templomba men­ne. De ma még csak szerda. —A postára készül megint — int a vállával a vén­asszony felé a legszélén álló Jancsi. Neki szomszédja, tud­hatja. — Tegnap is ott volt, s miután ha­zajött, az öreg jól összeszidta a feleségét. Mivel az asszony azt találta ki, hogy kér egy kis elő­leget a jövő havi nyug­díj á bó l. Merthogy három kiló krumplit akar venni. Meg egy kis olajat. Valamivel lejjebb, egy má­sik portán ül az árnyas eper­fa alatt a két elválaszthatat­lan jóbarát, Ferenc meg Ákos. Eddig Ákos szőlőjét permetezték, délután a Fe­rencé következik. — Nézd a kölyök bizonyít­ványát — simítja ki a pa­pírost Ferenc. — Négy hár­mas. Majd halkabbra fogja, hogy a ház magasában a fán csemegéző tizenhat éves fia ne hallja. —Mi lesz így belőle? Ami­lyen sunyi és ravasz ez a kö­lyök vagy maffiózó vagy mili­Szegény asszony imaköny­ve cista. Mert dolgozni azt nem szeret. Az utca elején lakó Sántá- éknál hajnal óta nagy a sür­gés-forgás. Hogyne, ma dél­előtt ballag Ica, a nagylány, délután meg beállít a har­minc-harmincöt fős vendég­sereg. Az iskolából idehallat- szik a csengő, nemsokára ott vége az ünnepségnek, s jön az érettségiző leányzó, kar­ján a halomba rakott sok-sok virágcsokor. Két vízzel telt lavór várja a sarokban. Szó­val javában fő a leves, sül a hús a vendégeknek, akik majd jönnek szép sorjában, zsebükben a lánynak szánt pénzes borítékkal. Baloghné- nak a komaasszonya, az adó­ügynél dolgozó Pénzesné tegnap a keresztlányának vett aranyláncot is megmu­tatta. Hja, változik a világ, ma egy keresztanyától ilyen­kor arany nemű dukál. Estébe hajlik az idő, ami­kor a fiatal pásztorlegény hazahajtja a teheneket. Ráé­rősen ballag a csorda mö­gött, vállára vetve hozza a tarisznyáját, gumiköpenyét. Közben már arra gondol, mi­lyen jól fog esni a hideg sör lent a Gödörnek nevezett sö­rözőben. A gazdák kint áll­nak a kapuban, s ha nem len­nének hajadonfőit, talán megsüvegelnék a legényt, hisz az most többet keres, mint nyolc-tíz gyári munkás vagy kolhozzsellér együtt. Beregszász, ’95 június Az utak mentén gomba módra szaporodnak a töltőállomások Elek Emil felvétele ahol az útépítéshez használa­tos bitumen gyártásáshoz használják fel. Harmincezer tonna Eddig évente mintegy tízezer tonna olajat gyűjtöttek össze, ami azt jelenti, hogy a gépko­csi-tulajdonosok még nem használják ki kellőképen ezt a lehetőséget. Ezért a kutaknál a továbbaikban egyszerre húsz litert vesznek majd át, míg a telepeken nagyobb mennyisé­get is fogadnak. Azoktól, akik 500 liternél is több fáradtolajtól kívánnak megszabadulni, a MOl Rt. szippantós autói szállítják el a helyszínről a kömyezetszeny- nyező anyagot. Az rt. vezetői úgy vélik, hogy nagyot lendítene az or­szág környezetvédelmi hely­zetén, ha évente legalább har­mincezer tonnát tudnának összegyűjteni. Ennek megva­lósítására kínálnak lehetősége­ket a kutaknál. Önismeret Balogh Géza A magyarok hajlamo­sak arra, hogy alul­értékeljék eredmé­nyeiket. Az ország túl szelí­den adta el magát, összeha­sonlítva riválisaival, — írja szerdai számában a The Ti­mes,felhozva például Cseh­országot, mely egy karakte­res, törekvő nemzetként je­lent meg a világban az el­múlt években. Nem újkeletű ez a véle­mény hazánkról túl a Laj­tán. Leszámítva egy rövid időszakot, amikor a „szoci­alista tábor legvidámabb barakkja”-ként tartottak bennünket számon, a nyu­gati vélemények szerint a magyar politikusok mindig is túlságosan szemérmesek, visszafogott voltak, divatos szóval élve képtelenek vol­tak eladni az országot, nem tudták soha kialakítani az ország vonzó imázsát. Amíg a szomszédos or­szágokban százmilliókat költöttek erre a célra, mi abban a hiszemben voltunk, elég ha vagyunk, majdcsak tudomást vesz jó tulajdon­ságainkról a világ. Nem vett. Felismerte ennek a hátrányát már az Antall- kormány is, az előnyös ar­cunk felmutatására létre is hozta a nemzeti tájékoztatá­si hivatalt, de ügyetlen ténykedése miatt az talán többet ártott, mint használt. Pedig a vonzó tulajdonsá­gaink bemutatása már ak­kor is létfontosságú volt az ország szempontjából, hi­szen egyebek mellett az is eldönti, hogy jön-e, vagy marad a működő tőke. Ma sincsen másképp. Sajnos, a mostani kormányt se lehet ebbéli tevékenysé­géért megdicsérni, sőt... Talán emlékszünk még rá, jó fél éve a volt pénzügymi­niszter, Békési telesírta a világsajtót a madridi pénz­ügyi konferencián, hogy milyen katasztrofális Ma­gyarország helyzete, hogy itt se pénz, se szaktudás, se igyekezet. Már maguknak a lehetséges üzleti partnerek­nek kellett figyelmeztetnie: ember, nem fél, hogy elri­asztja a külföldi befektető­ket!? Éppen ezért kellene elgondolkoznunk a fenti megállapításán. Kritika Ferter János rajza lfommeittár _______________r...........Z.....!........................................... Magányos monológok Páll Géza zép lassan ketté sza- V kadt az ország politi­L/ kai, vagy mondjuk in­kább úgy, politizálási térké­pe. Egyre inkább külön po­litizálnak, maguk között, az országgyűlési és helyi ön- kormányzati képviselők és külön, ugyancsak maguk kö­zött a politizálástól megcsö- mörlött állampolgárok. Mind a kettő mondja a ma­gáét, csak éppen egyik se hallja igazán a másikat. Hozzátehetjük, hogy a jelen­ség nem éppen újkeletű, nem lehet mondani, hogy az utób­bi négy-öt év terméke. Való­jában, az egypárti világban gyökereznek a reflexek, ami­kor leszoktatták az embere­ket az érdemi közéleti érdek­lődésről. Bizonyos szereposztást a demokrácia forgószínpa­dán, természetesen a leg­több józan ember elfogad és teljesen normálisnak tart. A képviselőket azért választották meg, azért ép­pen őket, mert bíznak az ál­taluk képviselt, hirdetett cé­lokban, egyben bíznak a po­litika porondjára lépett „ki­választott” emberségében, józanságában, őszinteségé­ben. Ezzel azonban az ál­lampolgárok döntő többsé­ge nem kíván lemondani sa­ját politikai jogairól, nem úgy gondolta, hogy a párt és állami intézmények tiszt­ségviselői ezután helyettük is politizáljanak. A különböző civil szerve­ződések tesznek ugyan tisz­teletre méltó és olykor rész- eredményeket hozó erőfe­szítéseket az elveszett poli­tizálási jog és lehetőség visszaszerzésére, de ez nem mondható általánosnak. Naponta hall, olvas az em­ber különféle politikai fóru­mokról, ahol egy-egy párt, hivatal, szervezet képviselői találkoznak az állampolgá­rok egy-egy csoportjával. Sajnos azonban az esetek többségében, nem az érde­mi és eltérő vélemények bé­kés vetélkedőjére kerül sor ezeken, hanem külön mono­lógokra, amelyekben mind a két fél elmondja a magá­ét. Csak remélni lehet, hogy mégis munkál valami a mélyben, s valahol ott rejtő­zik a minőségi változás csí­rája. Csak nem kellene foly­ton rátaposni, eltiporni, s aztán a közömbös népre mutogatni. Nézöpon^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom