Kelet-Magyarország, 1995. június (52. évfolyam, 128-152. szám)

1995-06-24 / 147. szám

12 I

TÁRLAT

Kisplasztikák

T

izenkilencedik alkalommal rendezték meg Sóstón a Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotótelepet, amelyen öt magyar és öt külföldi művész vett részt. Szép hagyomány szerint a táborban készült alkotásokat az idén is kiállították: a nyíregyházi Városi Galériában nyitották mega tárlatot. Mint a gazdag kiállításon látható, az idén is számos szép alkotás született Sóstón, amely közül a legszebbek Nyíregyházán maradnak. Összeállításunkban most három alkotó kisplasztikáját mutatjuk be: két külföldiét és egy magyar művészét. Közülük Jirzi Vlach (Cseh Köztársaság) Nyíregyháza város önkormányzatának, Garegin Davtian (Örményország) a Város Galéria díját vihette haza. A tárlat augusztus 10-ig tekinthető meg.

Mészáros Gábor: Prédikátor

Jiri Vlach: Privát vízesés

Garegin Davtian: Az Éden nézőpontjaiból Elek Emil felvételei

Napkelet • A KM hét végi melléklete

Nevét százmilliók ismerik

MISKA JÁNOS:

Földiek között Kanadában *

Hetvenéves lett Tony Curtis • Magyarnak lenni szívből jövő érzés

huszadik osztály- vagy csoportvezető bemutatása után, odaszólt, mégis csak jobb lenne odakint.

Mint a mesében, csakhamar előállt a négylovas hintó. Tony a hajtó mellé a bakra ült és elindult a fogat a főutcán — a tömeg nagy ovációja mellett. A múzeumban aztán ebéd fogadta, sólettel várták. Nem tudom, mennyire lehetett ínyére a nehéz étel, de a tál egy-kettőre kiürült.

Interjút is adott nekünk, amiből most csak néhány mondatott idézünk:

— Ha Magyarországra jövök, mindig ellátogatok ide. Talán régi emlékeket keresek. Hol járt, mit csinálhatott az édesapám. A gyökereimet keresem, és nekem most az a legfontosabb, hogy nemcsak én lehetek itt, hanem a lányom is itt van, és boldogan jött velem, hasonló gondolatokkal, mint én. Magyarnak lenni nekem mély, szívből jövő, nagy érzés.

Furcsa szerzet volt a lánya, annyi szent. Beszélgetni nem lehetett vele, de büszke hölgynek tűnt. Ami igaz, az apjára lehetett is, a tömeg alig akarta elengedni, őket. Tony Curtis, megígérte újra eljön, meglátogatja megyénket. Nem tudom látjuk-e őt valaha is újra Mátészalkán.

Elek Emil archív felvételei

Ki hinné? Hetvenéves a magyar származású világsztár,

Tony Curtis, akinek az édesapja, Schwarz Manó hajdan Mátészalkán volt szabómester. A nők bálványa, a világszerte ismert filmszínész pontosan tíz évvel ezelőtt, hatvanéves korában fel is kereste ősei földjét. Éppen akkortájt forgatott ugyanis a „közeli”

Angliában egy Dra- kula-filmet, és a születésnapját azzal kívánta megünnepelni, hogy átruccant szülei földjére Magyarországra. A gyermekkorában hallottak úgy látszik még elevenen élhettek benne, meg is jegyezte a városnéző séta közben: „ilyen házakról mesélt apám, amit itt látok”.

Tagadhatatlan: közismert filmsztár. Nevét, arcát százmilliók ismerik, még a fiatalabb korosztály körében is. Olykor egy- egy filmjét ma is láthatjuk a televízióban, esetleg a mozik műsorán. Olyan sztárokkal filmezett, mint az évszázad asszonya, Gina Lollobrigida, a halála után mítosszá magasztosult, csábosán vonzó Marylin Monroe vagy Búrt Lancester.

Közel 200 filmben játszott. Sokan emlékeznek még a Magyarországon is bemutatott Trapéz című alkotásra vagy a Megbilincseltek című filmre. De sokáig futott a televízióban, a Minden lében két kanál című szórakoztató kalandfilmsorozat, amelyben a megejtő mosolyú Roger Moore társaságában derített fel sötét ügyeket. Sokan úgy vélik, hogy a magyar televízióban azóta sem volt hasonló sikersorozat.

Persze az évek elszálltak. A haja hófehér lett, és a ráncok is sokasodtak. Tony Cur- tis-szel 1988-ban volt szerencsénk újra találkozni Mátészalkán, 63 éves korában. Fiatalosnak és fessnek mutatkozott. Kék farmerben és sötét pólóban volt. Az egyik

lányát, Alexandrát is magával hozta, hogy megmutassa neki ősei földjét. (Egyébként akkor hat gyermeke volt). A szálkái kiruccanás — mint akkortájt megírtuk — színészi alakításnak sem volt rossz. Ám az érzelmek többsége őszintének tűnt. Hangos hellóval köszön- getett mindenfelé, és néhány körülötte állótól meg is kérdezte magyarul: hogy van? Választ ugyan nemigen várt, viszont néhány hölgyet kedvesen megcsókolt. Akivel csak tehette — amúgy amerikai elnök módra — kezet rázott. Beinvitálták a városháza szép új épületébe is, ahol aztán mindenkit bemutattak neki. Eleinte barátságosan bólogatott, meg hellózott mindenkinek, de úgy a

Tony Curtis Mátészalkán

A Torontói Egyetemen a nagy hajsza mellett volt némi kikapcsolódásra is lehetőségünk. A tanórák végén el-elmentünk a Bloor Street-i söntésbe, néha a magyar éttermekbe. Kedvenc helyünk volt a Ruzsa-féle resti. Angolszász kollégáim is megszerették az ízletes székely káposztát, a ropogós malac- pecsenyét, s ámulattal töltötte el őket annak a látványa, ahogy a sistergő bécsi szeletek lelógtak a díszmagyarba öltözött fiatal pincér karján a nagy tányérokról.

Vasárnapokon felkerestem a keresztszü- leimet is a közeli Mississaugában. Keresztapámmal elbogarásztunk a portán, mely olyan volt, mint a nyírbélteki sárgahomokos szőíőskertünk. Volt ott uborkától paprikáig, szőlőtől paradicsomig, diófától és eperfától puszpángsövényig minden. Meglátogattam a falubeli Szura Jánosékat s Fóth Mihályékat is. Jani bácsiék a St. George Streete-en laktak, gyalogszerrel is könnyen eljutottam hozzájuk. A dohányos Szura Sándor testvéröccse volt, felesége, Erzsi néném meg anyámnak unokatestvére.

Szura János égimeszelő ember volt, mélyen ülő, szúrós szemekkel. Erzsi néném szakasztott az anyám képmása: alacsony, gömbölyű termet, derűs kerek arc, s még a gördülő nevetése is megtévesztésig az anyámé volt. Évekkel előtte ők is megpróbálkoztak Delhi vidékén dohánytermeléssel, de nem sokra mentek vele. Pedig Jani

* (Részlet az így éltünk című memoárból.

A szerző jelenleg a kanadai Vanconverben

megjelenő Tárogató című lap szerkesztője.)

bácsi képzett ember volt, otthon kerékgyár- tósegédségig vitte. Kocsival bemutatták nekem Torontó környékét, elvittek a Munkás Hallba s a városhoz közel lévő parknak is beillő telekre, ahol nyári piknikjeiket tartották. Jani bátyám szocialista érzelmű ember volt, s a közbeszéd szerint tagja lehetett a Kanadai Magyar Munkás Pártnak. Róla mintáztam meg Máriás Mihály alakját a Hazajáró című novellámban.

...Elégedetlen volt Szura János az újvilágban elért eredményeivel is. Mint nagyreményű iparos mester többet remélt itt magától. Fóth Mihály bezzeg szakma nélkül jött Kanadába, mégis mennyivel többre vitte. No, Jani bácsinak sem volt oka az elégedetlenségre. Hát a dohányfarm megbukott. De volt biztos állása az autógyárban, ahol munkatársai és felettesei megbecsülték. Volt szép nagy házuk közel az egyetemhez, ami ma vagyont érhet. S volt szerető családja.

Fóth Mihály pont az ellentéte, halk szavú, tiszteletadó ember volt. Szépen gyarapodott ebben az országban. Első éveikben burdosokat tartottak, majd betársult lebontó vállalatba, mely meghozta a szerencséjüket. De keveset beszélt magáról. Inkább a vendéget faggatta, bólogatott, helyeselt.

— Minket Fagyinak csúfoltak otthon — mondta halkan, hogy az asszonya, Ilonka néni, aki más faluból került oda, ne hallja.

Erről tudtam én is. Mégpedig a magam kárán.

Nyíregyházi gyakorlóéves újságíró koromban írtam az apjáról egy szép riportot, mégpedig felszabadulásunk évfordulójára. A bejövetel idején ő volt az egyedüli oroszul beszélő ember a falunkban, ő igazította útba a megsebesült orosz partizánt. A riportban majdhogy hőssé avattam. így Fagyi bácsi, úgy öreg Fagyi Mihály.

Otthon jártamkor szembe találkoztam az utcán a Jenő fiával.

— Hó! Hóha te — szólt rá a tehenekre. Gondoltam, meg akar dicsérni a szép írásért.

— Hallod-e te János, miket firkálsz te össze a Néplapban?

Meglepődve néztem rá.

— Ha nem tudnád, mink Fóthok vagyunk, s nem Fagyik — meredt rám vas- villaszemekkel.

Akkor kaptam csak észbe. Kértem a bocsánatot, mentegetőztem a tévedésért, nehogy beírjon a laphoz, s kitudódjon a turpisság. De főleg azért, mert Fóth Jenő nem a legbarátságosabb hírében állott. Nagy hórihorgas, izgága természetű ember volt, ha ivott, belekötött az élő fába. Elmondtam itt az esetet Mihály bácsinak. Nevetett rajta.

Máskor is meghívtak, lassan fölengedett, beszédesebb lett. A felesége, jó fejjel magasabb nála, megsúgta egyszer, hogy nagyon rosszulesett Mihálynak a hazai látogatása. De abba is maradt a részletezés. Sokat beszélt a legénykoráról, apámról is.

— Fehér vászonpantallóban járt — mondta. Ebben egy kis iróniát lehetett gyanítani.