Kelet-Magyarország, 1995. június (52. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-24 / 147. szám
10 MÁTHÉ ETA BÚCSÚJA Júlia dajkája Balázs Attila felvétele Csak az igazán nagyoknak adatik meg, hogy — legalább egyszer — a kedvükért szülessen meg egy előadás. Kínáljon a darab igazi szerepet, lehessen azonosulni a szellemiségével, az üzenetével. S szeressék a többiek is, tudjanak együtt örülni a sikernek. Máthé Etának mindez megadatott. S külön öröm, hogy ez itt, ebben a megyében, Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Színházban válhatott valóra, amelyhez Máthé Eta megnyitása óta hűséges. Colin Higgins játéka, a Maude és Harold egészen bizonyosan nem vonul be a halhatatlan remekművek Pantheonjába. Az egész mű poénokra van kihegyezve — ezek természetesen kiváló lehetőséget nyújtanak a hatás fokozására —, másfelől gazdag líraisággal beszél valami fantasztikusan emberiről: a szeretetről. Magányosak maradunk, ha nem szeretünk, vagy ha nem engedjük magunkhoz a szeretetet. Máthé Eta közel engedte magához. Ezért is lehetett az elmúlt csaknem másfél évtizedben a nyíregyházi közönség egyik kedvence. Sok-sok darabban láthattuk. Játszott komédiát és tragédiát, részese volt az abszurdnak, a realistának és a naturalistának. Megnevettetett és megríkatott, egyszerű és fennkölt lélek volt. Megmutatta tehetségét a Hőhullámban, a ReJelenet a Maude és Haroldból Harasztosi Pál felvétele zeda Kázmérban, játszott az Oszlopos Simeonban, Remenyik Zsigmond Az atyai ház című darabjában, részese volt a Hegedűs a háztetőn óriási sikerének, szerepet kapott a Tangóban és A mi kis városunkban; Ionesco Rinoceroszok, Mrozek Tangó, Moliere Úrhatnám polgár, Kolozsvári Papp László Édes otthon című darabjaiban egyaránt remekelt. Szerette őt Nyíregyháza és a megye, s ő is otthon érezte magát. Az évad végén mégis eldöntötte, hogy itthagyja a színházat. Nem volt benne harag, csak kimondta, hogy elmegy. Néhány nappal később talán meg is bánta a döntését, mert többször becsomagolt, kicsomagolt. Valahogy nem akaródzott végezni a munkával. Ősztől a kecskeméti közönség tapsol Máthé Etának. Jelenet a Tangóból Balázs Attila felvétele Napkelet • A KM hét végi melléklete 1995. JÚNIUS 24., SZOMBAT Akiknek mindent elhittünk A naponként belépőjegyet váltó közönség élteti igazán a színházat Nagy István Attila Egy színházi évadot többféleképpen lehet értékelni. Általánosságban a jó vagy rossz minősítés meglehetősen szubjektív, annak a függvénye, hogy a látogató kellemes állapotban hagyta-e el a színházat. Az idő múltával azonban ezzel az érzéssel gondol visz- sza az ember a színházi évadra. Verebes István színházigazgatóként, rendezőként jó színházat akar csinálni. Jót, művészileg értékeset, műfajtól függetlenül. Egyetlen mérce létezik: a magas szakmai színvonal, a művészi igényesség. Ez a szándék mindenképpen dicséretes, de dőre dolog lenne, ha ennek a megvalósítását teljes mértékben rajta kérnénk számon. A színházi előadás sokféle szándék és akarat gyújtópontjában alakul, még akkor is, ha a legkitűnőbb rendező irányítja a próbákat. A tények: A Móricz Zsigmond Színház az elmúlt évadban tíz bemutatót tartott (hat nagy színmű, négy stúdióprodukció); a nagyszínpadon 188 előadás volt, a kamaraszínházban hetvenhat. A statisztikák szerint több mint százezren voltak kíváncsiak a társulat előadásaira. A fenti adatokhoz az is hozzátartozik, hogy a színház az elmúlt szezonban harmincnyolc tájelőadásra vitte el legjobb produkcióit. Kilencvennégy szeptember harmadikán Hegyi Árpád Jutocsa rendezésében került színre A vörös postakocsi. Felejthetetlen, könnyet kikényszerítő este volt. Varjú Olga, aki néhány évnyi szünet után ismét vi- szajött Nyíregyházára, most is meghódította a várost. Van valami, ami szavak nélkül is megjelenik Varjú Olga gesztusaiban: a ki nem mondott szavak fájdalma ott rezeg a fejtartásában, a lépéseiben, ablakot kereső tekintetében, hangokra figyelő testtartásában. Játékában drámai hősnővé vált Esztella, annak ellenére, hogy Krúdy nem nagyon szereti a drámát. Varjú Olga egészen kiváló alakítása mellett bántóan gyengére sikerült az egyébként tehetséges Bajzáth Péter Rezeda Kázmér- figurája. Bajzáth felmondta a szövegét, láthatóan semmi köze sem volt ahhoz a szerephez, amit ráosztottak. Felejthetetlen estével ajándékozott meg benünket Bárány Frigyes, akit évekkel ezelőtt az ifjú Rezeda Kázmér megformálásáért dicsérhettünk. Most az idős embert alakította. A Maude és Harold a stúdiószínpadról került a lényegesen nagyobb színpadi térbe. Jót akart a színház vezetése, hiszen szerette volna, ha minél többen láthatják Má- tbé Eta jutalomjátékát. Sajnos, a nagyszínpadon elpárolgott az az intimitás, ami az előadást a stúdióban jórészt éltette. Máthé Eta játéka megfogalmazta művészi hitvallását is: csak szeretettel szabad a világhoz közeledni, szeretettel, a megértés szándékával. Bede Fazekas Szabolcs méltó partnere volt. Mintha csak együtt lehetne őket elképzelni. Bizony, minden megtörténhet. Legalábbis a színpadon. A Kasszasiker című zenés komédia előadása azonban inkább hasonlított léggömbborotválásra, mint valóságos drámai küzdelemre. Ami nem olyan baj, hiszen szórakozni ült be a publikum a nézőtérre, nem pedig megrendülni. Annak is eljön az ideje. A darabra nem érdemes sok szót vesztegetni. Az alaphelyzetet Gogol már réges- rég megírta. (Ä színházi évad külön érdekessége, hogy az igazi Revizort is láthattuk.) A Kasszasiker szerzői a történetet a magyar viszonyokra alkalmazták. A darab színpadképességét az énekelhető, s a cselekményt határozott irányba terelő dalszövegek adják (Verebes István munkái), de legfőképpen a színészi játék, amely mindvégig megakadályozza, hogy kipukkanjon az a bizonyos léggömb. A Móricz Zsigmond Színháznak a Három nővér a harmadik Csehov-bemutató- ja volt. Ivó Krobot rendezte az Ivanovot (1989) és a Cseresnyéskertet (1992), s most Verebes István rukkolt elő a Három nővér színpadra állításával. Már szinte közhelynek számít, hogy Csehov esetében sohasem az a fontos, amit látunk, hanem ami a szemünk elől rejtve marad. A Három nővér hősei is a sorsukba belebukott emberek, s úgy hordozzák egyéni tragédiájukat, hogy annak mélységeibe csak a figyelmes szemlélő láthat bele. Ha egyáltalán ki szabad emelni a jók közül a legjobbakat, akkor két név kívánkozik előre: Varjú Olga és Gazsó György. Varjú Olga az első felvonás elején szinte meg sem szólal, csupán gesztusai vannak, az arcán fut végig, amit hall. Vállalja Ver- sinyin iránti szerelmét, a belebukás kockázatával együtt. Amikor a negyedik felvonásban Versinyin elbúcsúzik tőle, a földön vonaglik, szinte haldoklik. Mert nincs ott élet, s nem fájdalmas ott a halál sem, ahol felemelt tekintetünk senkiével sem találkozik. Gazsó György már a Kicsengetésben is meggyőzött bennünket arról, hogy Nyíregyházán eddig nem ismert karakter lép a színpadra. A Három nővér nagy jövő előtt álló Andreje alól fokozatosan kopik ki a lehetőség. Eljön a pillanat, amikor felismeri, hogy végképp elsüllyedt, de már nincs ereje megváltozni, újra felépíteni önmagát. Marad a hegedű, amely segít az elmerülésben, a felejtésben, mert kizárja a külvilágot. Gazsó György játéka pontos és hibátlan, mértéktartó, de belülről sugárzik. Mindent elhiszünk neki. Nem tudni, kinek támadt az ötlete, hogy Gerhart Hauptmannt meg kell ismertetni a nyíregyházi közönséggel is. A bunda nagyon aktuális, olyan világot mutat be, amelyet — sajnos egyre jobban — ismerünk, hiszen a magyar lakosság jelentékeny része él a létminimum alatt. A kamaraszínpadi előadás ezúttal adós maradt az itt megszokott magas színvonallal. A színészek egyenként kiválót nyújtottak: külön életet élt az öntelt és buta von Wehrhahn (Gazsó György), akinek a legfőbb törekvése, hogy jó pontokat gyűjtsön, s a részletek nem érdeklik. Nagyszerű volt Wolffné (Csorna Judit), akire nem lehetett nem odafigyelni, aki egyszerre volt gazember és a családért anyatigris módjára harcoló asszony. Emlékezetes volt a gyáva férj (Kocsis Antal), aki végrehajtja ugyan Wolffné parancsait, de sohasem adja fel lázadó indulatait. Mindenki jó volt, mégis. Valahogy az egész nem volt érdekes. Unalmasnak is lehetne mondani. Nem állt össze egységes egésszé. A Jean Paul Marat arról szól — a főhős elégikusra sikeredett rajzával együtt —, hogy ellopták a forradalmat. Miközben a szegények, a kisemmizettek, a megnyomorítottak életüket is adták egy más világért (szabadság, egyenlőség, testvériség), a létrejött hatalom kiszorította azokat, akik egyáltalán túlélték ezt a küzdelmet. Talán éppen Berki Antal (Coulmier) közbe-köz- beszólásának volt köszönhető, hogy a nézőtéren mindenki a magyar közelmúlt nagy eseményeire, eredményeire gondolt. Elsősorban azok, akik felülre kerültek. Feszengtek, néhányan el is mentek. Afféle plebejus forradalmi tetemre hívásban volt részük. A Jean Paul Marat nyíregyházi előadása kitűnő csapatmunka eredménye. A Hókirálynő a szeretet és a hűség, az önfeláldozás és a világfelfedezés katartikus története. Az előképzősök előadásában láthattuk Svarc mesejátékát. Sok-sok munka lehet egy vizsgaelőadásban, nagy-nagy türelem és segítőkészség kell a létrehozásához. Ha Verebes István csak annyit csinált volna Nyíregyházán, hogy lehetőséget ad az ifjú tehetségeknek, már az is dicséretet érdemelne. A Móricz Zsigmond Színház elmúlt évadának egyik legsikeresebb bemutatója A revizor volt. Rendkívüli módon eltalált figurákat láthattunk Hetey László (a polgár- mester), Szabó Tünde (a polgármester felesége), Gados Béla (a járásbíró), Gazsó György (a közjótékonysági intézmények főgondnoka), Farády István (iskolaigazgató), Várhelyi Dénes (postamester), Felhőfi-Kiss László (Bobcsinszkij), Róbert Gábor (Dob- csinszkij) alakításában. A legsokszínűbb játékot Gazsó György mutatta, aki az egyik pillanatban magabiztos világfi, a másikban alázatos, de ravasz főgondnok volt. A Jó estét nyár, jó estét szerelem iránti várakozás a darab előéletének szólt. Csakhogy az idő túlfutott a darab gondolatiságán, s ami a hatvanas évek végén eleven kérdés volt, mára már aligha érdemes arra, hogy beszéljünk róla. A hatvanas évek egyik legfontosabb vitatémája a hogyan éljünk, hogy boldogok legyünk? Ebbe a vitába szólt bele Fejes Endre, amikor megírta, hogy az idegenmajmolás helyett ki kellene alakítanunk a magunk értékeit, hogy ne kényszerüljön egyetlen tehetséges fiatalember se skizofrén állapotba. Mindez nagy káoszban jelent meg a színpadon. Amit láttunk, végiggondolatlan, zavaros. A rendező ugrált az időben: egyszer a hatvanas években voltunk, máskor a mában. Sőt, egy jeleneten belül hangzott el Torgyán József beszédének részlete, s láttuk a hatvanas évek bokazoknidivatját. Majd jött a Szerencsekerék című játék egy percben, a Napkelte reggeli tévéműsor műsorvezetője, aztán Vágó István szellemi tornája. Közel sem teljes a sor. Bagossy László mai előadást akart létrehozni, ezért fejeződött be a darab a kommandósok megjelenésével. Hiszen ez annyira mai! A regényben a fiú még megélte a katartikus érzést, hogy hibás volt az élete, itt a golyózáporban már nincs mód a meditációra. Az Érettségi kitűnő szereposztásban volt látható. Reménykedjünk, hogy a következő évadban sikerszéria előtt áll. Ennek minden feltétele adott. Kitűnőek a színészek, akik minden bizonnyal saját középiskolai élményeiket is felidézhették a próbák alatt, s az előadásokban is ott volt ennek a jó íze. Tasnádi Csaba legfontosabb rendezői érdeme, hogy fegyelmezetten bánt a humorral, nem engedett a harsányság csábításainak. Az elmúlt szezonban a legtöbbet foglalkoztatott szerző Fodor László volt, ami nem vall nagy igényességre, hiszen sem a Kasszasiker, sem az Érettségi nem tartozik a remekművek közé. Szerencsére megszólalt a nyíregyházi színházban Csehov és Gogol, Krúdy Gyula és Nemes Nagy Ágnes, feliratkozott a szerzők közé Gerhart Hauptmann és Peter Weiss. A rendezők közül sikeres volt Hegyi Árpád Jutocsa (A vörös postakocsi), Telihay Péter (Jean Paul Marat), Verebes István (Három nővér) és Megyeri Zoltán (A revizor). Jelenet a Három nővér előadásából Harasztosi Pál felvétele
