Kelet-Magyarország, 1995. június (52. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-17 / 141. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Szőnyi-grafikák Akt A z kétségtelen, hogy a művészt, amikor alkot, valami mindenek felett érdekli, és ezt művével ki akarja fejezni. De számára a téma is csak eszköz ahhoz, hogy művészi mondanivalóit közölhesse. Éppen ezért a műalkotásnál sohasem a téma a fontos, hanem az, hogy a művész hogyan tudta megvalósítani azt, amit általa ki akart fejezni. — Szőnyi István írta ezt, akinek most néhány grafikáját bemutatunk. A festő 35 évvel ezelőtt halt meg, nagy hatással volt rá Rembrandt. Első rézkarcát 1920-ban készítette, amelyet aktkompozíciók sorozata követett. Stílusformáló erejű művek voltak ezek, melyek nem csupán Szőnyi festői látásmódját alakították, hanem társainak szemléletét is. Rendkívül fegyelmezett művész volt. A festői tevékenységet napi feladatának tekintette. Élete állandó munkában telt. Szőnyi a rézkarcokban felvetett problémákat festményein érlelte tovább. Sajátos realizmusával a hatalmas oeuvre nem is csak értékőrző, hanem — a művek sokasága és a tanítványok nyomán — értékerejű lett. Kompozíció A humor gyógyító ereje Szondi Erika Mátészalka színházlátogató közönségének életében felejthetetlen pillanatokat jelentett e héten neves budapesti színészek vendégjátéka a városi művelődési központban. Kész kabaré ez az élet! Kész kabaré a világ! — énekelték a művészek, s a nézők másfél órára elfelejthették napi gondjaikat, boldogan tapsoltak a kabaréjelenetek poénjain, könnycsordító tréfáin. A szűnni nem akaró taps külön köszöntötte Harsányi Gábort, aki ezen a héten ünnepelte ötvenedik születésnapját. A színművésszel beszélgettünk pályájáról, alakításairól és a kultúra jövőjéről. — Kicsit megrendített ez a születésnap, nem is igazán hiszem el, hiszen fiatalabb- nak érzem magam — mondja a művész. A férfiak életében is számít a kor, bár 17 és 14 éves lányaim, négy és féléves kisfiam elfelejtetik velem. Ez az ötven különben is alig több, mint a negyven. □ Üstökösként tűnt fel annak idején a Jó estét nyár, jó estét szerelemben, a Kakukk Marciban. Az Egy óra múlva itt vagyok című televíziós sorozat Láng Vincéjeként az egész ország megismerte. Mi történt azóta? — Valóban hamar felfedezett a film, a színház és még a zene is. A táncdalfesztiválon nyertem a Rézmozsarat vegyenek című számmal, s utána jöttek sorba a filmek, az Én vagyok Jeromos, a Fiúk a térről, aztán a nagysikerű Jó estét nyár, jó estét szerelem, Német László: Irgalom, a Kakukk Marci, a palacsintás király, a Néró, a véres költő, majd később a Linda-soro- zat, legutóbb pedig az Öregberény. A Thá- lia Színházban kezdtem, ahol sok jó szerepet játszottam, sőt abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Latinovits után eljátszhattam Örkény: Tóthék című kétfel- vonásosának főszerepét. A Tháliától átszerződtem a Mafilmbe, a Mafilmből a Nemzeti Színházba, s közben Karinthy Marcival megalapítottuk a Hököm színpadot, a mostani Karinthy Színházat. Kudarccal kezdtünk, ám a mai napig él ez a színház. D Kultúra és vállalkozás. Hogyan kapcsolódhat össze e két fogalom napjainkban? — Vállalkozópárti vagyok, hiszek abban, hogy az emberek bátorsága, vállalkozó készsége viszi előre az országot. Természetesen vannak elszomorító tényezők is, adózás, megszorító intézkedések stb. Erre nem szívesen térnék ki, hiszen úgysem tudunk ellene tenni. Nehéz helyzetben van az ország, mindenkinek képessége szerint kell vállalnia a terheket. Azt hiszem, mégis a vállalkozásoké a jövő, az államnak soha nem lesz elég pénze a színházra. A tőlünk nyugatra lévő színházak 70-80 százalékát magánerőből tartják fenn, az állam csak morzsákat juttat a működésükhöz. Ebbe az irányba kell nekünk is haladnunk. Egy állami színigazgató nem érzi a saját zsebén a sikert vagy kudarcot, míg a vállalkozónak létkérdés a siker, s ezért Harsányi Gábor jobban odafigyel a közönség igényeire. Ha jó a darab, bejön a közönség, ha rossz, le kell venni a műsorról. A vállalkozó színigazgató nem oszthat „ágyikószerepeket” művésznőknek, csak a tehetség alapján válogathat. A közönség véleménye szent, hiszen minden értük van. □ Nem fél attól, hogy a kommersz darabok így kiszoríthatják a valódi értékeket? — A közönségnek van egy rétege, aki könnyedebb darabokat kíván, ám ugyanúgy él az igény a drámára, az örök érvényű darabokra is, csak meg kell találni az embereket. Csodálatos világ a színház, a legrosszabb körülmények között is talpon maradt, egyetlen rendszer sem tudta eltaposni. Hiszek abban, hogy nem lehet kiirtani az élőművészetet. □ Művész úr sok komoly darabban játszott, ám neve mégis a könnyedebb műfajhoz kapcsolódik. Milyen szerepe van a humornak az emberek életében? — Éltető elem a humor, az emberek nagyon nehéz anyagi helyzetben vannak, nem szívesen látnak szomorúságot, drámát, tragédiát, hiszen mindenkinek van elég baja. A humor gyógyító erejű, hiszen aki nevetni tud egy nehéz helyzetben, az képes bizakodni a jövőben is. □ Mivel készül az új színházi évadra? — A Karinthy Színházban ősszel lesz néhány bemutató, többek között egy saját darabom is színre kerül. Lassan elkészül a könyvem, s Bodrogi Gyula kért fel a Vidám Színpadon egy fergeteges bűnügyi komédia főszerepére. Egy jó televíziós szerepre is vevő lennék, hiszen ez az abszolút népszerűsítő erő. Harsányi Gábor és Hacser Józsa mátészalkai színpadon Szűcs Róbert felvételei LACKNER LÁSZLÓ: Valahányadik halálom Egyenes, világos folyosón fekszem, valami hosszú kocsifélén, lepedővel letakarva, meztelenül. Ha behunyom a szemem, meghaltam, ha kinyitom, biztos vagyok benne, hogy meg fogok halni hamarosan. Minden olyan vészjósló, hogy nem is lehet másképp. Émelyítő szagok, túlvilági fehér lepe- lek és köpenyek mindenütt. Didergek, pedig körülöttem meleg van; ez a lélek béna vacogása, az elmúlás fenyegető érintése. Mondják, hogy ilyenkor rövid, villogó filmszalag módjára leperegnek az élet legfontosabb képsorai. Hát, jöjjön — gondolom megadóan —, és behunyom a szemem. Nagy bársonyos sötétség; vetítőgép vagy nincsen, vagy nem akar beindulni. Tétlen várakozásomban csak azt érzékelem, hogy átható sugárzó, meleg mosdatja az arcomat. Lassan kinyitom a szemem, és oldalra, az ablak felé pisl^ntok, a novemberi nap élesen belém vág. Ajándék napozás, felsőtestemről letúrom a lepedőt. Befordulok az ablak felé, és csukott szemmel megadom magam a sugaraknak. Andalítóan kellemes perceket lopok magamnak, miközben körülöttem sorvad a világ. Meg kell szöknöd innét — lázadozik az agyam. — Senki sem figyel rád. Felpattansz, és spuri! Na ja! De a ruháimat elszedték tőlem! — Lopsz egy fehér köpenyt — súgja egy hang. — Egy fehér köpeny alatt, ilyen hidegben! — dohogja elkényelmesedett élethez szokott logikám. — Akkor itt fogsz fölfordulni — hallom újra. Ráfagy az arcomra a levegő, és valami alattomos motoszkálás kezdődik körülöttem. Ijedten, húsomba csípve térek magamhoz. Fehér köpenyes lény ráncigálja az ablak előtt a takarófüggönyt, közben bárgyú arccal vigyorog rám. — Szemébe süt a nap ugye? — magyarázkodik. — Elhúzom. — Ne, ne — tiltakozom. — Hagyja így! — Tényleg nem zavarja? — kételkedik minden szavamban, mert talán arra gondol, hogy ezzel is csak kínozni akarnak. — Egyáltalán nem — mondom. — Sőt! Nem hisz nekem, de megadóan rámhagyja a függönyt, a Napot és az egész folyosót. Elhúz, kietlen csend marad utána. Végigjáratom a tenyeremet a testemen, izzik a bőröm, az ágyékomnál kezembe akad valami. — Úristen, ennyire be vagyok rézéivé? Egy rozsdás, öblös hang rám támad, a fejem irányából. — Játszadozunk, játszadozunk? Elkapom a kezem és rázom a fejem. — Megigazítom a függönyt — folytatja igazán emberséges hangon. — Valami marha ide tolta magát. Még kiég a szeme. Nyelek, mintha fuldokolnék. — Ne! Imádom a napot. Lendülő karja megtorpan a levegőben. — Na, ne! — Bámul rám, mint egy vallatótiszt. — Direkt csesztek ki magával. Higgye el! A szorongásomat elnyomja a hirtelen indulat. — Napozni szeretnék — morranok rá. Engedelmesen felemeli a kezét. — Kérem, kérem! Csak aztán nehogy panaszkodjon! — Otthagy. Csend. Lábujjhegyen járó, surranó csend. Lezárom a szemem, aranyfényudvarban vibráló táj felett lebegek, az arcomat melengető asszonykezek cirógatják; szállók a levegőben, magasan, magabiztosan. Asszonykéz! A folyosó túlsó végén borzas takarítónő jelenik meg, a vödör zörre- nése odarántja elbódult figyelmemet. Leteszi a vödröt a járat közepére, a felmosófát nekitámasztja a falnak, és angolos eleganciával rágyújt. Teheti, hiszen egyedül van, ez a nyolcvan kiló kétes értékű emberi húshalmaz a lepedő alatt csak tárgy, amit hamarosan össze-vissza vagdosnak. Mindenesetre rosszat sejtő pillantást dob felém. Valaki fölbukkan mögöttem, a nő gyorsan a feneke alá dugja a cigarettát, és úgy tesz, mint aki éppen a nehezen áttekinthető munkaterületet méricskéli. Egy lobogó fe-
