Kelet-Magyarország, 1995. május (52. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-13 / 112. szám
12 1 Napkelet • A KM hét végi melléklete 1995. MÁJUS 13., SZOMBAT Huszonöt éve, 1970. május 14-én súlyos természeti csapás sújtotta a Tisza völgyét, a Szamos, a Túr, a Kraszna és a r Batár mellékét. A Tisza-Szamos közben, a jórészt meg a határon túl medrükből kilépett folyók több községet órák alatt elöntöttek, aztán már magyar területen is átszakadt a Szamos gatja. Árvizekben mindig bővelkedett ez a vidék. Régi feljegyzések szerint volt olyan szatmári, beregi falu, amit egy évben hétszer öntött el a folyó. Milotából a múlt század elején csak néhány kemence maradt, Tiszabccset, Tiszacsécsét, Tiszáké- recsenyt, s a többi sorstársát a szabályozások előtt majdnem minden esztendőben újjá kellett építeni. De olyan árvízre, mint az 1970-s volt, a legöregebb krónika sem emlékszik. Alábbi Összeállításunkban a Felső- Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság szakemberei és a nábrádiak segítségével azokra a borzalmas napokra, s az újjáépítésre emlékezünk. Negyedszázada rendkívül zord volt a tavasz. A fel-feltámadó szél komor fellegeket hajszolt, esett és esett. A Tiszán és bal parti mellékfolyóin: a Szamoson, a Krasznán, Csak ezt sikerült megmenteni a Túron egymást érték az áradások, három árhullám is levonult áprilisig. Aztán meg- juhászodott az idő, magára talált a tavasz. Május elején azonban megint feltűntek a vészterhes fellegek, és erős lehűlés közben kis megszakításokkal újból eleredt az eső. Május 8-10. között főleg a Tisza és Szamos hegyvidéki vízgyűjtőjében már 30-40 mm hullott, ez a felszínt átáztatta, a folyómedreket feltöltötte. Május 12-én aztán a Kraszna kivételével valamennyi folyó vízgyűjtőterületén heves esőzés indult. Minderről a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság május 13-án délelőtt értesült. Ekkor már egyértelmű volt, hogy egy minden eddigit meghaladó árhullám várható, hiszen a folyómedrek is megteltek. Az átázott talaj miatt a lehullott csapadék nagyon gyors lefolyásával kellett számolni. A határszelvényekben az esőzéstől számítva 24—36 óra múlva tetőznek a vízállások, ezért megyénkben csak pár óra felkészülési idő marad a védekezésre. így, amikor a hatalmas esőzésekről hírt kaptak, a határmenti vízmércékhez tartozó szakaszokon azonnal készültséget rendeltek el. A Tisza, Túr és Szamos országhatár menti vízmércéin már május 14-én az addigi maximumot jelentősen meghaladó vízállásokat mértek. A három folyón közel egy időben tetőztek az árhullámok és majdnem egyszerre is érkeztek Vásárosnaményhoz, ahol 912 cm-es vízállást mértek, ami meghaladta az 1888. évi 900 centimétert. Ez a vízállás közel 11,5 méterrel magasabb az addig mért legkisebb vízszintnél. A víz szintje a Tiszabecs környéki védvonalakon elérte az árvízvédelmi töltések koronaszintjét. Három kilométernyi töltésen viszont kiöntött, ezért azokat meg kellett emelni. A Batár bal partján, Uszka térségében a víz az árvízvédelmi falon 140 méter hosszúságban, majd fél méter magasan kicsapott. Eközben a határon túl átszakadt a Tisza gátja. A víz az ottani településeket szinte szétrombolta, de a magyar területeken gyorsan csökkent a vízszint, a közvetlen veszély elmúlt. A nagy mennyiségű, majdnem mindenütt hulló csapadék hatására valamennyi folyón egyszerre vonult le az árhullám. Elsőként a Túr tetőzött 640 cm-es vízállással Garbóknál, mely 80 cm-rel haladta meg a korábbi maximumot. A határszelvényen kiszakadt töltésen átömlő víz ellen a Nagy- hódos-Garbolc közötti lokalizáló vonal 60 cm-es magasításával, megerősítésével eredményes volt a védekezés. Azonban a Sáréger völgyébe zúdult víz átöntött a csatorna jobb parti természetes magasvonulatának 400 méter hosszú szakaszán. 1970. május 16-án este nyolc órakor a víz a védekezési vonalak mögött rázúdult a laposban fekvő, töltésekkel körülzárt Kishódosra és Nagyhódosra. A két falucskát órák alatt szinte elpusztította az áradás... A Szamos árhulláma Csengéméi, illetve a jobb parton fekvő Komlódtótfalunál május 14-én este nyolc órakor 902 cm-es vízállással tetőzött, egy időben a Sáréger kilépésével. A Szamoson 1888-ban mérték a legmagasabb, 743 centiméteres vízállást, 1932 óta számottevő nagy víz nem volt, tehát valóban rendkívüli helyzet alakult ki. Az árhullám több, mint másfél méterrel haladta meg a 80 évvel korábbi maximumot. Az országhatártól 23 kilométer hosszon órák alatt kiépítették a védekezők a nyúl- gátat. Gigászi küzdelem folyt a zúgó áradattal. A rendkívüli erőfeszítések ellenére május 15-én hajnal 2 és 4 óra között a víz mégis átcsapott a töltésen előbb Nábrád határában, aztán a bal parton Tunyogmatolcsnál, majd átszakította a gátat. Ä nábrádi gátszakadás mellett a Tisza-Szamos köz helyzetét döntően az határozta meg, hogy a Szamos töltése romániai területen kilenc helyütt átszakadt, s a víz a magyarországi falvakra ömlött. E gátszakadások Szatmárnémeti térségében május 14-én 17-20 óra között történtek. A kiömlő víz még aznap este elérte hazánkat, éjfélkor Nagygéc félig már romokban hevert. A gátszakadások következményeként a Tisza-Szamos közön 350, aSzamos-Krasz- na közön 87 négyzetkilométernyi terület került víz alá. Az ár negyven községben 5200 épületet pusztított el, s további kétezret rongált meg. A teljes kárérték mai áron megközelítette az 50 milliárd forintot! A vizek visszavezetésére a szakadásokon kívül több helyen kellett megnyitni a Tisza-, Szamos- és Túr-gátakat. A kiszakadt és a megnyitott töltésszakaszokat egy hónap alatt sikerült helyreállítani. A végleges helyreállítást azonban nagyban hátráltatta az erősen átázott talaj, a gyakori eső, és a június 11-15. közötti harmadik szamosi árhullám, melynek magassága tíz centiméterre megközelítette az ideiglenes elzárás felső szintjét, átlépéssel fenyegetve azt. A szatmári falvak azonban nem maradtak magukra. Megmozdult az egész ország. Volt olyan nap, hogy több mint tizenkétezren védekeztek a gátakon, s majdnem kétezer teherautó, dömper, kotró- és tológép segítette a munkát. Jöttek Borsodból és Békésből, Veszprémből és Baranyából, s a segítség nem lanyhult az ár levonultával sem. Közszájon forgott a jelszó: november derekára fedelet minden család És mire beköszöntöttek a deres hajnalok, új utcasorok nőttek ki a lerombolt falvakban. Szatmár újjá született. Ám azt a rettenetes tragédiát sosem feledik. feje fölé! Egy szatmári falu főutcája Varjú Jenő archív fotói Nábrád, ahol átszakadt a gát... Ha nagy ritkán Nábrádra, Majtisra, vagy Panyolára tévedek, mindig elcsodálkozom: hogy szalad az idő, és mily nagyra nőnek negyedszázad alatt a fák! Huszonöt éve, 1970 nyarán jártam először a Tisza-Szamos közben, a tragikus májusi árvizet követően. Egy sebtében toborzott építőtábor lakója lettem, ezernél is többen szorongtunk a kiszolgált katonai sátrakban. Hajnalban keltünk, és csak késő este tértünk vissza, de oly könnyű lélekkel én még sohasem dolgoztam talán. Lakásokat építettünk az árvizes falvakban. A mi csapatunk Nábrádot kapta. A nagy vízre emlékezve Úgy, hogy azóta én Nábrádra egy kicsit haza is járok. Mint most is, e gyönyörű, május eleji délelőttön, amikor szikrázik a nap, a kiskertek virágait dongók kerülgetik, a községháza mellett a kispadon pedig egy idős férfi üldögél. Kertje vége már a Szamos gátjára kaptat, ha kicsit fülelnénk, tán még a hangját is hallanánk. — Bezzeg huszonöt éve nem kellett fülelnünk! — mondja id. Kosa Lajos, s int, hogy üljek le mellé. — Úgy bömbölt mint egy leláncolt medve. Pedig néhány nappal korábban már azt hittük, hogy kitombolta magát. Erre tizenötödikére virradóra megint hámánkodni kezdett. De nem csak hogy támad- gatott...! Mire észbe kaptunk, már itt is volt. Úgy eltépte azt a láncot, mintha csak pihé- ből fonták volna! Id. Kosa Lajos a környék híres lakatosmestere volt, de értett ő mindenhez, még a templombádogozáshoz is. Az idő tájt éppen Gyügyén dolgozott, a templomot „fódozta”. Onnan, fentről messzire A szerző felvétele látni, éppen azt nézte, milyen szorgosan kaszálnak a szomszédos szamosújlakiak, mikor nem sokkal később felkiáltottak neki: Menjen Lajos bácsi, mert viszi a Szamos Nábrádot, a maga faluját is! Nem nagyon hitte. — Hogy hihettem volna, hiszen ki látott már olyat, hogy a Szamos egy hónap alatt négyszer áradjon ki...! — mondja még most is felháborodottan. — Hatvanéves voltam már akkor, egész életemet a Szamos mellett éltem le, de nem hogy én, még a legöregebbek se hallottak ilyenről. A nábrádiak emlékezete szerint 1932-ben volt utoljára igazán veszélyes a Szamos, de holt volt az az áradás a hetveneshez képest...! A Nyírben, vagy más, vízszegény helyen élő ember el sem tudja képzelni, miként lehet nyugodtan élni a Tisza, vagy a Szamos tövében, de a folyó menti ember lassan hozzászokik a víz közelségéhez. Valahol a génjeiben őrzi persze a régmúlt idők nagy árvizeit, de tévedés lenne azt hinni, hogy rettegésben telnének a napjai. — Mi lenne a világból, ha a vízparti falvak egyszer csak felkerekednének...!? — ül le közénk Végh Endre, akinek ugyan be- zúzmorásodott már a haja, de hetvenben még fiatalembernek számított, kivette hát a részét alaposan a mentésből. — Itt már a védekezésnek nem volt sok esélye, hiszen órák alatt duzzadt fel a folyó, s úgy elvitte a gátat, hogy a mai napig sem hisszük. Nekünk már csak a mentés maradt. A krónika szerint Nábrádra éjszaka tört az áradat, szerencsére a lakókat akkorra már kimenekítették, Vásárosnamény fogadta be őket. De csak az asszonyok, a gyermekek, a betegek mentek, a férfiak maradtak. És akik el is mentek, már másnap hazaszök- döstek. Mint id. Kosa Lajos is. Nem akarták ugyan Naménynál felengedni a gátra, cselhez folyamodott hát. — Azt mondtam nekik, nyíri ember vagyok én, csak a kíváncsiság hajt, hogy nagy vizet nézzek — kacag még most is a csínyen, aztán elkomorul. — O, ha látták volna, hogyan nézett ki Nábrád! A főutca, a templom környéke ugyan megúszta, de a falu többi részét teljesen elpusztította az áradat. Kosa Lajos háza is épen maradt, de nábrádi lakások kétharmada megsemmisült. Varga Károly polgármesterrel poroszká- lunk az ezerlelkes falu utcáin, ő mondja, hogy kétszáz lakás ment tönkre. — Én már akkor főiskolás voltam, nyitott szemmel figyeltem a világot, és nem nagyon hittem, hogy Nábrád kiheveri ezt a csapást. De jött a segítség. Lent, az új házak kertjeiben virágzik az alma, a körte, a cseresznyefákon már bor- sónyi a termés. Vajon a fák emlékeznek? S ha igen, tovább adják-e emlékeiket a hajtásaiknak? Mert az ember így tesz. Nábrá- don, és mindenütt Szatmárban, ahol negyedszázada a víz volt az úr. Balogh Géza Jön az árvíz, iöm az árvíz#»! ® .. .m- «É BEiÉÉÍ .»-ÁT
