Kelet-Magyarország, 1995. május (52. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-06 / 106. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete 1995. MÁJUS 6., SZOMBAT Elsők között az országban Százhuszonöt éve alakult meg a kisvárdai önkéntes tűzoltótársulat Csoportkép az 1908-as szatmári országos versenyen nyert ezüstserleggel ÍRÓJEGYZET Nagy László megidézése Vasy Géza N yáron lesz hetven éve Nagy László születésének, s erre készülve a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítást rendezett, kiadott egy Nagy László-bibliográfiát, valamint — más intézmények közreműködésével — tudományos ülésszakot is tartott. Ugyancsak ebből az alkalomból jelent meg a Magyar Rádió gondozásában a Föltárt idill című hangkazetta, amelyen a költő mondja verseit. A kiállítás megnyitóján nem fértek be a nagyterembe az érkezők. Az előadások nagy száma miatt két szekcióban folyó tanácskozáson is szép számú hallgatóság vett részt. A záróesten húsz alkotó idézte meg a költőt és a barátot, a pályatársat. Csak naiv lélek mondhatja, hogy ez a természetes, hiszen manapság kevés a késztetés is, az energia is arra, hogy az emberek költészettel foglalkozzanak. A rendezvények sikere ráadásul nem csupán nosztalgiázó idősebbeknek köszönhető. Voltak ott jelen fiatalok is szép számmal. Mindén nemzedék versszeretői képviseltették magukat. S aki esetleg most válik azzá, sokoldalú késztetést, megerősítést kaphatott ehhez a kiállítás látványával, az elemzésekkel, az emlékezésekkel, s természetesen azzal is, hogy megvehette a költő összes verseinek legújabb kiadását. Sokan úgy vélik, ma egészen más kort élünk, nem a Nagy Lászlóét, s így az ő verseire sincsen különösebben szükségünk. Bizonyára vannak, akik meggyőződésből képviselik ezt az álláspontot, s bár nem kötelező Nagy László költészetét szeretni, nagyrabe- csülni, azon azért mindenki elgondolkozhat, hogy vajon a felejtés homályába hulló érték-e az, ami ma is ennyi szellemi izgalmat képes kiváltani. Ami elítélőt, esztétikai és ideológiai jellegűt mondanak róla, nemegyszer félelmesen hasonlít arra, amit a századelőn, majd később is Ady Endre kapott bírálatul. Természetesen Nagy László sem tévedhetetlen mindig, s ő sem csak remekműveket hozott létre, életművének egésze mégis esztétikum és etikum csodálatos egységére példa, s ezzel valóban irodalmunk nemes hagyományaihoz illeszkedik. Bírálóinak nagyobb része e hagyományt véli fölöslegesnek, sajátos magyar tehertételnek. Feltehetően általánosságban sincsen igazuk, a mi irodalmunkra vonatkoztatva pedig: éppen e sajátosság adja meg azt az öntudatot, azt a méltóságot, amely segít évszázadokat, azok förgetegeit is túlélni. Soltész Albert grafikája Kisvárda, Felsőszabolcs központja, közigazgatási és kereskedelmi centruma, történelme során számtalanszor szenvedett ki- sebb-nagyobb tűzesettől, tűzvésztől. Nem véletlen, hogy a XIX. század második felében az egyre jobban gazdagodó, gyarapodó mezőváros lakói az elsők között az országban, a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Egylet megalakulása után szinte azonnal létrehozták szervezett tűzoltóságukat. Az 1870. július 30-án megalapított Önkéntes Tűzoltó Társulat átvette a település tulajdonában lévő tűzoltószereket 4 szekérfecskendőt, 1 kézifecskendőt, 2 hágcsót, 4 csáklyát, 2 hordót, 30 csebert és kupát, s ezekkel felvértezve kezdték meg önkéntes szolgálatukat. Mellettük két, majd négy éjjeli és tűzőr ügyelt még a város biztonságára. A tűzoltók működéséhez a képviselő-testület rendszeres évi segélyt biztosított, emellett azonban a testület évente jótékony bálokat is rendezett, hogy azok bevételéből is újabb tűzoltó eszközöket tudjanak vásárolni. Az 1873. január 26-i bálon már mintegy 40 tűzoltó jelent meg Bacsó János parancsnok vezetésével, egyenruhában, „...fejükön a régi rómaiakéhoz hasonló fényes sisakkal, oldalukon az úgynevezett mentőbaltával, parancsnokaik aranyos zsi- nórzatú hímzett zubbonyaival, szokatlan, de kellemes látványt nyújtottak...” — írta a korabeli lap, a Szabolcs. Munkájuk pedig akadt bőven, mert a város építészete sajátos, kettős arculatú volt. A múlt század végi Kisvárda utcára néző épületei rendezett városias képet mutattak, az udvarokon azonban mindenféle deszkaépület, kalyiba volt összezsúfolva, náddal, szalmával fedve, melyekre nagyon sokszor felröppent a vörös kakas. 1899. április elején a Szőlőskertben támadt tűz. Egy lakóház égett, s a lángok perceken belül átterjedtek a szomszédos zsindelyfedésű épületekre is, emberfeletti munkára kényszerítve ezzel a tűzoltóságot. „... Izgalmas jelenet volt, amikor pár bátor tűzoltó mindaddig a padláson maradt, amíg csak a lángnyelvek rohanva közeledtek feléjök. Azt hitték, hogy a házhoz létra van támasztva, s amikor már kergette őket a tűz, akkor látták, hogy sem a házon, sem a közelben nem volt létra. Voltak akik lekúsztak, akik póznán csúsztak le, utolsónak maradt a derék öreg Leiszner, aki azután a már előkerített létrán az utolsó pillanatban jutott a földre...” — írta a kisvárdai Lapok című újság. A tűz ekkor egyébként öt házat pusztított el, s rendkívüli erőfeszítés kellett a lokalizálásához. A településen keletkezett tüzek oltása mellett a kisvárdai önkéntesek rendszeresen nyújtottak segítséget a környező községeknek is. 1888 szeptemberében Tisza- kanyáron volt nagy tűzvész. Egy nyílt tűz- helyes ház nádfedele lobbant lángra, s rövid időn belül 20-30 ház égett. Az oltásban a kisvárdai tűzoltóság kilenc tagja is részt vett, akik a telefonértesítés után a fecskendővel kivonulva derekasan munkához is láttak, s délutánra a tüzet lokalizálták. A pusztítás borzasztó volt: 17 lakóház és 20 melléképület vált a lángok martalékává. A munkás hétköznapok mellett a parancsnokság állandó figyelmet szentelt a kiképzés, a tűzoltásban való jártasság mind FOLYÓIRAT-TALLÓZÓ Az Alföld áprilisi számában Szegedy- Maszák Mihály tanulmánya Az írástudók felelőssége Közép-Európában címmel jelent meg, amely eredetileg az azonos című őszi szekszárdi tanácskozáson hangzott el. A szerző a húszas évek nevezetes vitájához nyúl vissza, amely „az írástudók árulásáról” szólt, valamint az első világ- háborús időszak Naumann-féle Közép-Eu- rópa tervéhez és visszhangjához, s a jelen szerzőire is hivatkozik. Végkövetkeztetése az, hogy ma a vidékiesség elkerülésében rejlik a közép-európai írástudó legnagyobb felelőssége. A vidékiességet pedig úgy határozza meg, hogy az egyrészt a környezetünkön, köreinken kívül élő embereknek és világuknak a nem ismeretét jelenti, mástökéletesebbé tételére, a testületi szellem ébrentartására és fejlesztésére. Rendszeres felhívásokkal gyarapították a működő, alapító és pártoló tagok számát, tűzoltóbálokat szerveztek, a tagságot az Országos Tűzoltó Segélyalapnál baleset ellen biztosították. Századunk első évtizedében szervezték meg a tűzoltózenekart is, Berlich Rezső zenetanár, társulati tag vezetésével, Mácza Endre parancsnok Archív felvételek mely ettől kezdve többször adott nagysikerű térzenét, vagy kísérte a tűzoltók műkedvelő színielőadásait. A kiképzéseken és a gyakorlatban elsajátított mesterfogásokat különböző szintű versenyeken mérték össze az ország tűzoltóságai. Az 1908-as esztendő hozta el a kisvárdaiak számára az első versenydíjat. A Magyar Országos Tűzoltó Szövetség augusztus 14-16-án Szatmárnémetiben rendezte meg 7. kongresszusát és országos versenyét, melyen 14 taggal a kisvárdai testület is részt vett, s szereplésüket siker is koronázta, melyet a képviselő-testületi jegyzőkönyv így örökítette meg: „Elnök bejelenti, hogy a kisvárdai önkéntes tűzoltótársulat a folyó év augusztus hó 14-16-ig Szatmáron tartott tűzoltó szövetség verserészt pedig azt a vágyat, hogy másokra egyformaságot kényszeresünk. Azt is kijelenti, hogy „Ha az írástudó művész, és nem Kelet-, de Nyugat-Európához akar közeledni, akkor hárítson el minden olyan felelősséget, amely a nyugati világban már a múlté. Lehetőleg tartsa távol magát a közélettől, mert a nyugati világban a költészet — nem versírás, haném Dichtung értelemben — már nem fölvilágosítás, nem is hitre nevelés.” Ennek a szellemében jelenti ki radikális példaként korábban a szerző azt, hogy József Attila Eszmélet című műve nagy költemény, „a'Munkások viszont talán nem is nevezhető műalkotásnak.” Ingerlő kérdés, hogy akkor mi is a Munkások? Célnyén a II. díjat nyerte el, s ezenkívül két tűzoltó egyéni díjat kapott. A tűzol tótársulat magasfokú kiképzésén a fáradtságot nem ösmerő alparancsnok, Mácza Endre buzgólkodott leginkább, aki igazi igyekezettel, s a tűzoltóintézmény iránti ragaszkodásával, s szakavatottságával tette lehetővé, hogy a sokkal régebbi tűzoltótársulatok közül a kisvárdai mintegy kiválva fényes tanújelét adta magasfokú kiképzésének. Ugyanezért indítványozza, hogy a tűzoltótársulat minden egyes tagjának és Mácza Endre alparancsnoknak a község képviselő-testülete elösmerését és köszönetét nyilvánítsa...” Az elnyert II. díj egy nagy ezüstserleg volt. Három év múlva a veszprémi országos versenyen a kisvárdai csapat a községi négy első díj közül a püspöki díjat nyerte el, s ezenkívül egyéni díjat kapott Lun- czer István, Kovács János és Geszner István tűzoltó. A kisvárdai tűzoltóság elismertségét e győzelmek mellett az is mutatta, hogy az ekkor megalakult nyírmadai önkéntes tűzoltóság őket kérte fel a kiképzésére. 1911-től minden év május elején Szent Flórián, a tűzoltók védőszentjének napján a község főterén, a Flórián-szobornál tartottak ünnepséget a tűzoltók, kihozva ide az 1912. május 27-én felszentelt zászlóaljukat is. Az I. világháború kitörése ezt a szépívű fejlődést megakasztotta s visszavetette. A két világháború között a Mácza Endre által újjászervezett önkéntes tűzoltóság mellett mind nagyobb szerepet kaptak a hivatásos, a fizetéses tűzoltók, az egyre több gazdasági nehézséggel küszködő országban pedig nemigen rendeztek önkéntes tűzoltó országos versenyeket, inkább helyben, járási szinten mérték össze tudásukat a községi tűzoltóságok. E versenyek motorja a kisvárdai járásban szintén Mácza Endre volt, aki ekkoriban a járási tűzrendésze- ti felügyelői posztot töltötte be. A II. világháború után az önkéntesek mellett egy parancsnok és négy fizetéses tűzoltó szolgált a községben a tűzoltóság 1950. január 1-jei államosításáig, amikor is hivatásos, állami tűzoltóság vette át a község tűzrendészetét, s lett jogutódja az 1870-ben alapított kisvárdai tűzoltóságnak. szerű-e visszavetíteni mai elképzeléseket korábbi időszakokra? S célszerű-e ugyanezeket az elképzeléseket kizárólagosaknak tekinteni? Az a vágy, hogy másokra egyformaságot kényszerítsünk, mintha e tézisekben is megmutatkozna. A József Attilára vonatkozó kijelentéshez érdekesen kapcsolódik az, amit a Tiszatáj- ban Péter Lászlótól olvashatunk. A filológus A marxizáló és a demarxizáló József Attila egyes szövegeit vizsgálja. Nem túlságosan tekinthető közismertnek az a tény, hogy a fiatal költő, amikor bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalom munkájába, néhány korábbi versének szövegét átigazította az osztályharcos szemléletnek megfelelően. Az Írástudók felelőssége Közép-Európában KE2 Ben© János
