Kelet-Magyarország, 1995. május (52. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-24 / 121. szám
1995. május 24., szerda HÁTTÉR Kelel-Magyarotszág 3 Ez elment vadászni A földtulajdonossá is lett vadászok bíznak a jogok újraelosztásában Másé az erdő, másé a vad Elek Emil felvétele Galambos Béla Tiszaszalka (KM) — Három éve, hogy többségében környékbeli földtulajdonosok és néhány hivatásos vadász „Tiszatáj” néven vadásztársaságot alakított lónyai székhellyel. Gondolták, a Tiszaszalkáig húzódó hat község határában, immár magán tulajdonba került erdőkön mezőkön — ahonnan a 60-as években „ki- ebrudalták” őket, a vadászat jogát a Felső-Tiszai Állami Erdőgazdaságra testálva — ismét hódolhatnak majd az ősi szenvedélynek. A társulat tagjai azonban, hiába fordultak a FEFAG-hoz (jogutódja a Nyírerdő Rt.), majd annak hallgatása nyomán az akkori földművelésügyi miniszterhez, hogy a korábbi területet és jogot visszakapják, törekvésük nem jár eredménnyel. ,Azért fordultunk a Kelet- Magyarország szerkesztőségéhez,” — szól a levélmásolatok kíséretében a társaság intézőbizottságától érkezett levél — „mert lassan lejár a minisztériumtól kapott válaszban az államigazgatási eljárás tartamára jelzett kétéves határidő.” A lónyai Tiszatáj Vadásztársaság budapesti-vásárosna- ményi elnöke, Hegyi Dezső 1993. május 20-án Szabó János minisztert többek között így tájékoztatja: „Intézőbizottságunk úgy döntött, hogy a jelenleg FEFAG-kezelésben lévő lónyai vadászterületet megigényli. Az erdőgazdaság ugyanis a területen lévő erdők egy részének tulajdonosa csupán, amire egyébként a község lakói — más e célra felhasználható földterület hiányában — kárpótlási igényt jelentettek be.” Ezek után az elnök részletezi a terület vadászati jogának bérlése esetére kidolgozott szakmai, anyagi, működtetési feltételeket és azt a tényt, miszerint mind a hat érintett település önkormányzatának támogatását is bírják. Majd így zárja sorait: „kérjük, támogassa kérésünket, hogy a területen az eddigi gyakorlattól eltérően több ember számára szórakozást nyújtó, de értéket teremtő tevékenység folyhasson.” Hosszas levelezés Egy hónap múlva meg is jött az FM illetékes főosztályának nem túl biztató válasza: vadászterületet, illetve vadászati jogot az FM nem, csak kijelölt bérbe adó szerv biztosíthat, az is csak úgy, hogy a bérbeadást nyilvánosan megpályáztatja; ez a folyamat mintegy két évet vesz igénybe. A „lónyaiak” ezután keresték meg ismételten a FEFAG- ot, hogy megpróbálják rábírni vadászterülete egy részének valamilyen formában történő átengedésére. Az erdőgazdaság nyilván nem akart alkuba bocsátkozni arról, ami az övé, így nem reagált. — Egy csöppet sem csodálkozom rajta — vélekedik az esetről Plavecz János a MAVOSZ megyei fővadásza —, ugyanis bárkinek joga van vadásztársaságot alakítani, de ez még nem jogosítja föl arra, hogy területet is kapjon. Az ok nagyon egyszerű: azt már egyszer elosztották. Ha az új vadászati törvény — amire még jócskán kell várni — megszületik, nagy valószínűséggel megváltozik a jelenlegi állapot. Fel fogják mondani a jelenlegi vadászati jogokat és a területeket újra pályáztatják. Váli Árpád Tiszaszalkán azon kevesek közé tartozik, akik még a valamikor feloszlatott vadásztársaságnak is oszlopos tagjai voltak. A vadászszenvedélyét csillapítani most is csak bérkilövőként tudó, galambőszen is energikus gazdálkodó, a szintén szenvedélyes vadásznak tűnő fiával együtt fogad tiszaszalkai szép otthonában. Pénzért sem — A három éve megalakított bérkilövő társaságunknak az adott bátorítást a vadászati jog megszerzésére, hogy már volt hasonlóra példa a megyében is — füstölög a házigazda. — A bérkilövés egyébként azt a ta- lajtalanságot jelenti a „Tiszatáj” vadászai számára, hogy távoli helyekre kell eljárni vadászatra, ahol egyáltalán lehetőséget nyújtanak vadkilövésre. Mint ahogy megtesszük másutt, fizetnénk érte itthon is, ám még a pénzünkért sem kapunk az erdőgazdaságtól kilövési engedélyt. A FEFAG ugyanis a nyugati vadászoknak biztosít elsőbbséget. — Mióta magántulajdonba került az itteni földek többsége — veszi át a szót a harmincéves Váli Tibor — a FEFAG gyakorlatilag a lakosok magánterületein folytatja a vadásztatást. A kertünk alatt például nekünk is van hét hektár saját erdőnk. Oda azonban mi nem mehetünk le puskával. Bezzeg hallgathatjuk, amikor ott, máshonnan jött idegen vadászok kezében dörög a puska. — Borzasztónak találom, — mondja az idősebbik Váli — hogy a hatalmas adósságot görgető FEFAG birtokolja a vadászati jogot, amiből nem tudni egyáltalán húz-e hasznot az állam? A mi társulatunk jelenlegi és majdani tagjai — azon túl, hogy végre helyben hódolhatnának szenvedélyüknek — még biztos befizetői is lennének a költségvetésnek, vagy a területen lévő önkormányzatoknak, hisz a nagypénzű vadászok továbbra is szívesen látottak lennének errefelé. A vadásztatást mi is éppúgy meg tudnánk oldani, mivel olyan hivatásos vadász tagjaink is vannak, akik szakmailag felkészültek a vadgazdálkodásra. Csekély a remény — Elgondolható milyen fonák dolog — mondja búcsúzóul a fiú —, hogy amikor mi indulunk innen Kemecsére vadászni, akkor a kapu előtt Lónya irányába húznak luxusautóikon az ide érkezők. Este pedig fordított a helyzet azzal az „apró” különbséggel, hogy innen egyelőre még mindig zsákmánnyal teli csomagtartókkal mennek vissza. A másik, nehezen megemészthető dolog, hogy az itt lakó földtulajdonosoknak a vadakból csak a saját területükön a saját növénykultúrájukban az általuk rendszeresen okozott kár jut. A öröm, a haszon már másé. Tora István tárcája Pipacsvirágok / uhász Gyula egyik versében így érzékelteti a nyár forrongó képeit: „ Pipacsot éget a kövér határra, (a lángoló nyár tűzvarázsa..." E megjelenítésben érezzük, ahogy eleven vörösével felélénkít bennünket is az árokpartokon, búzatáblák szélein, bevetetlen földeken virító pipacs. A gyom, melyre igazából nem is tud haragudni az ember. Annál inkább a többire, a konkolytól a mezei aszaton át egészen a szülőkig, a legendás kiirthatatlan folyondárig, mely úgy rátelepszik a növényre, mint az emberre a mélabú. Pedig most szárnyalni kellene. Elmúltak a fagyosszentek. Igazán nem lehetett kártételük, mert a megkésett tél előtte, áprilisban learatta a gyümölcsök egy részét. Még az almásokba is belekaparászott, amely érzékenyen érinti a gazdákat itt és másutt is. Virágzik a pipacs. E fenséges ragyogás kárpótol mindenért. Már akit kárpótol, mert végül azt is csak ki kell irtani, mint a többi gyomot. Életünk örökös irtásból áll. Régebben a kispolgári csö- kevényeket kellett, s azokat az emberi gondolatokat, amelyek másak voltak, mint a közösségé. Ünnepeink rangját elsilá- nyitatták. Itt van például a közelgő pünkösd. Korábban csak kapisgáltuk zsoltáros fényeit, „hegyezte" fölünket, s valahogy elszaladt mellette. Most tündöklő harangzúgása megfog, s szinte érezzük, ahogy a Szentlélek kettős tüzes nyelve száll felénk. És felseperjük udvarunkat, így is tisztelegve az ünnepek szentsége előtt. Virágzik a pipacs, s mi irtjuk a gazt. Nehezen viseljük el a másságot. Pedig minden apró, teremtett lény a fényre törekszik, megvalósítani akarja önmagát, hogy felkészüljön valami egyszeri ragyogásra, mint ez az „árokpartok árva éke” kis növény. S mi nem haragszunk rá. Hozzátartozik életünkhöz, s látványa felemel, mint a pünkösd ünnepe rózsáival, kakukkhangos mezőjével, s a még friss fűben legelésző csordáival. Másabb lett az ember. Hegymenetébe lassan belefásul, s hiába ülne le megpihenni arra sincs ideje, mert ellohol mellette a kor, mire észreveszi. Nem marad más, mint a pipacsvirág millió lángocskáival, s a fülbe mászó dallamok, melyeket a bennük nyalakodó méhek döngicsélnek. Ránk száll a pünkösd. Illatukkal lenyűgöznek az olajfák, s a békésen ringatózó kalászoló gabonatáblák. Valahogy az ember egy pillanatra elfeledkezik bajairól, elhiteti magával, hogy minden zsoltár érte száll le a karzatokról, az öblös templomok csak az ő énekét hozsán- názzák fel az égig. Pedig gondjai halmazába ha beletúr válogathat mihez is fogjon. Csodálattal veszi számba ahogy izmosodik a sok serkenő élet: a frissen kötött almák a kertben, a sárgarigó-füttyöktől puhuló cseresznyék, s a pünkösdi rózsák elkeveredve a liliomok illatával. Csak nézi a lélegző tájat, beszívja a frissen kaszált széna illatát, s élteti a pipacsot, a szegények virágát, mely megélt mindenütt, bármennyire mostohán bánt vele a teremtő, s az ember is. y alahogy így vagyunk mi is ezzel. Élbizonytalanodunk, ha földre sulykolnak. De felemeljük fejünket, mert mindig van mire büszkének lenni. Felnövekvő generációk vannak mögöttünk, akik most még csak ka- pisgálják az életet, érzékelik ama buktatókat, melyek nekünk lassan göröngyökké válnak. Hiszem, hogy megizmo- sult lélekkel fogják aszfaltsi- maságúvá járni útjukat. Ehhez kellenek a pünkösdi fények, s az elevenen lángoló pipacsvirágok. Gyümölcsösök Nyéki Zsolt / óbb későn, mint soha — sóhajthatnak fel bölcs közmondásunkat idézve a földművelésügyi hivatalok munkatársai a napokban, amikor a kormány különböző alapjaiból igényelhető támogatásokkal, illetve az ezekre érkező pályázatokkal foglalkoznak. Még eleven az emlék: nem is olyan régen egy-egy komolyabb támogatás meghirdetését követően valósággal megrohanták a hivatalokat a mezőgazdasági termelők, s a „rádióban hallottuk, tévében láttuk” hivatkozással követelték a nekik járó pénzt. Szerencsésebb esetben felmutatták a földtulajdont igazoló lapot, de ezzel ki is merült minden ismeretük a pénzhez jutás mikéntjéről. Nem igazán akarták megérteni, hogy az nem olyan egyszerű, azt csak el lehet nyerni egy megfelelően elkészített pályázattal, amely tükrözi a vállalkozás sikerét, s amely egyben biztosíték arra, hogy a támogatás mondjuk nem egy személygépkocsiban ölt majd testet. A jelenleg hatályos mező- gazdasági és erdészeti alap többek között az új gyümölcsösök telepítését is támogatja, a lehetőséggel pedig sok agrárvállalkozó szeretne élni. Legalábbis erre utal a telepítési tervdokumentáció elkészítéséhez segítséget nyújtó szakemberek értékelése. Ebből az is kiderül: a telepíteni szándékozók többsége ma már megfelelően előkészített pályázattal igyekszik elnyerni az állam forintjait, még ha a kivitelezés nem minden esetben sikerül a tervek szerint. De hát minden kezdet nehéz — figyelmeztet egy másik bölcs intelem, s él a remény, hogy a magyar mezőgazdaság szerkezeti átalakításánál valóban csak a kezdet nehéz. Mert nincs mese, enni mindig kell, s remélhetőleg az embereknek mindig lesz annyi pénze, hogy gyümölcs is kerüljön az asztalra. Telepíteni tehát érdemes, de az egyáltalán nem mindegy: mit, hogyan és mennyit. Ehhez kellenek a kellően előkészített tervek, a gazdasági környezethez igazodó, megalapozott pályázatok. Kommenta A második alap Balogh József A ki nem a sportoldalon kezdte az újságolvasást, találkozhatott a hírrel: hétfőn elkezdődik a második földalap árverezése. Sokan várnak rá olyanok is, akiknek rég zsebükben a kárpótlási jegy, s azok is, akik utólag nyújtották be igényeiket. Nem kedvrontó kíván lenni e néhány soros jegyzet, ám az igazság az, hogy nagyobb a várakozás, mint amilyen az eredmény lehet. A csalódás a földalap kijelölésével már kezdetét is vette. Most az állami tulajdonú földek árverezése következik, ám a kijelölt területnek sem a nagysága, sem az aranykorona-értéke nem éri el a törvényben megszabott mértéket. A kárpótlási törvény szerint a most árverésre bocsátott földek aranykorona-értékének el kell érnie a szövetkezetek által árverésre bocsátott termőföldek aranykorona- értékének legalább 20 százalékát. Sveda Bélától, a megyei kárrendezési hivatal vezetőjétől tudjuk: eddig a megyében közel 100 000 hektár, egymillió aranykorona értékű föld került több mint 38 ezer család tulajdonába, erre az alkalomra pedig a privatizációsért felelős miniszter a múlt év március 31-ig az állami gazdaságok, az erdőgazdaságok és a szövetkezetek használatában lévő állami tartalék- területéből alig több, mint százezer aranykorona értékű földet jelölt ki, holott a törvény a korábbi 20 százalékát, azaz 200 ezret ír elő. És talán ennél is nagyobb gond az, hogy az imént felsorolt három nagy csoportból a harmadik adag föld mértéke meglehetősen bizonytalan. Most derül ki, hogy az ingatlan-nyilvántartásban ugyan még sok terület szerepel, ám az elmúlt évtizedekben temetők, gázcseretelepek, utak, lakóházak épültek rájuk, s mivel nem jegyezték be a változásokat, úgy tűnik, mintha azok a területek ma termőföldként birtokba adhatók lennének. Most a kormány törheti a fejét, mert a földalapot a kárrendezési hivataloknak nincs jogában csökkenteni. Kényszerpróba Ferter János rajza
