Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)

1995-04-04 / 80. szám

1995. április 4., kedd HATTER Csőd szélén, ellehetetlenülve A határközeli kis faluban nem nagyon látni a kiutat, pedig szeretnék Kováts Dénes Vámosatya (KM) — A határ ugyan közel, de a megye- székhely távol. Az önkor­mányzat kasszája üres, talán még a fizetéseket se tudják kifizetni április elején. A próbálkozások ellenére a kiúttalanság terhe nehezedik e kistelepülés vezetőire. Pe­dig közel 700 ember szeretné sorsának jobbra fordulását, hiszen a többség jóval a lét­minimum alatt él. Vámosatya lakosságának több mint negyede 60 év fölötti nyugdíjas, 30-40 ember sem­milyen ellátásban sem része­sül. Talán nem túlzás azt mon­dani, hogy a falu az öregek és a munkanélküliek települése. Ottjártunkkor újabb hat dolgo­zónak köszönte meg — remé­nyeik szerint csak ideiglene­sen — munkáját egy útépítő cég. Amelyikről egyébként jó­kat mondanak, ha a foglalkoz­tatásról esik szó. Nagy mínuszban — Éppen a nyíregyházi OTP- ből jövök, kellemetlen érzés­sel — fogadott Szász József polgármester. — Nem tudom, milyen lesz az itt élők jövője, sajnos az intézmények fenn­tartását sem nagyon tudjuk biztosítani, a pénzügyi elle­hetetlenülés veszélye fenye­get. Pedig egyre több a segély­re szorulók száma, számítá­som szerint az itt élők 80%-a a létminimum alatt él, de leg­jobb szándékaink ellenére sem tudunk segíteni. Az önkormányzat számveté­sében jóval nagyobb a kiadás oldalon szereplő összeg, mint amit a bevételi mutat, a kü­lönbség, a mínusz közel 18 millió forint. Ezért kénysze­rültek népszerűtlen takarékos intézkedésekre az intézmé­nyeknél, de jószerivel csak itt lehet spórolni. A gázberuházás hitelei és kamatai is ránehe­zednek az önkormányzatra, a jelentősen kicserélődött testü­let tagjai üres kasszát, sőt, adósságot örököltek. De nem akarnak visszafelé mutogatni, a falut akarják szolgálni. — Nem erre számítottunk — kapcsolódott a beszélgetés­Életkép Vámosatyáról be Ábrány Károly alpolgár­mester, áld vállalkozó lévén boltjában maga is érzi a lakos­ság nehézségeit. — Sajnos napi igény van a szociális el­látás valamilyen formájára, s valamennyiünknek nagyon fáj, hogy nem sokat tudunk tenni. Szinte felfoghatatlan — tette hozzá — miképp képesek az emberek 6-7 ezer forintos jövedelemből megélni. Dol­gozni akarnak, próbálnak itt az emberek, de a lehetőségek igencsak korlátozottak. Fogy a lakosság Bár az elvándorlás némileg megállt, egyre fogy a település lakossága, gyermekek alig születnek, viszont mind töb­ben távoznak el az élők sorából. Pedig kedves, dolgos falu ez, a rendezett porták is ezt mutatják, a közbiztonságra sem lehet különösebb panasz. Csupán a jövedelmekre, de ez többnyire nem a lakosságon múlik, hanem a munkalehető­ségek hiányán. Szabó Béla és családja ott­jártunkkor éppen a falunév­tábla melletti részen dolgozott, a környék rendezését végez­ték, vágták a haszontalan fá­kat, bokrokat, csak úgy ropo­gott a tűz a levágott, használ­hatatlan gallyakon. — Pénzt ugyan nem ad az önkormányzat, a hasznosít­ható fáért végezzük a munkát, de ez is valami — mesélte szusszanásnyi idő alatt. — Ficfa és rekettye van itt jó­részt, nem is a legjobb tűzifa, de csak jó lesz valamire. Ha az ember ezt sem csinálja, ez sincs — mondta talán csak ön­magának, majd továbbfűzte a szót. — Traktoros voltam 41 évig az állami gazdaságban, nyugdíjam nem sokra elég, de pótolni sincs mivel. Legalább egy kis háztájim lenne, de nem gondoltak rám... Itt van a fiam, esztergályos a szakmája, de hol van munkája a téeszben, hol nincs. A jelek szerint az önkor­mányzat odafigyel a település képére. Iskolások rendezték az emlékmű környékét, közmun­kások teszik rendbe az elva­dult temetőt, mert bizony elég csúnya látvány volt, szinte kegyeletsértő. Pályázatok sora Gondok sokasága terheli a képviselő-testületet, hiszen az iskolát szeretnék megtartani, bár a megszorító intézkedé­sek elengedhetetlenek. Alig nyolcvan diák tanul itt, két osztályt össze is vontak. De még mindig jobb — vallják — hogy nem kell utaztatni őket. Orvos és állatorvos sincs itt ál­landó jelleggel, pedig a rende­lőnél 70-100 helybeli vár Balázs Attila felvétele nemegyszer sorára, s az állat- állomány is tekintélyesnek mondható. A házi gondozói rendszer, a szociális étkeztetés szükséges dolog, gyakran a re­ceptösszegyűjtés és -kiváltás is a gondozó feladata, a segít­ségadás része. Már a hivatalos megalakulás előtt is pályázott az új önkor­mányzat, többhelyre is be­nyújtották igényüket (eddig 5 pályázatra), amit tudnak, elkö­vetnek a helyzet jobbítása ér­dekében — sorolta a polgár- mester. Kialakítottak két buszvárót, szépítik a falut, felszerelték tévével és parabolaantennával az ifjúsági klubot, hogy kultu­rált körülmények között szó­rakozzanak a fiatalok, falu- gondnoki hálózat megalakí­tását tervezik, segítik a foci­csapatot is — de nagyon nehéz előrébb jutni. Amikor a me­gyén sorolták panaszaikat, csupán széttárt kezeket kaptak válaszul. Talán jó lenne kormányzati szinten is folytatni bizonyos korábbi, segítő szándékú in­tézkedéseket — fogalmazták meg — mint a különböző pá­lyázható alapokat, az elmaradt térségek kiemelt kezelését stb. Hiszen sok családnál az életbenmaradás feltételei is alig vannak itt meg... A sóhaj leheletnyi, maga is csodálkozik rajta, hogy ilyen tisztán meg­hallotta. Azonosítani azon­ban már nem tudja, de azért gondolatban végigjárja a szomszédos szobákat, vajon kinek a hangja lehetett. Lefek­véskor nemcsak ők, hanem mások is szélesre tárják szo­bájuk ajtaját, ne törjön meg a segélyhívás a zárt ajtó lakko­zott, fehér felületén. Szobatársa moccanás nél­kül alszik. Az altató rhég ki­fejti jótékony hatását, leg­alább éjfélig kikapcsolja a mindennapok monotóniájá­ból, utána azonban már többnyire csak hánykolódik, míg ki nem világosodik. O nem szokott tablettákat szedni, vallja, öregség ellen nincs gyógyszer. Ha aludni akar, sétál inkább egyet, megy, míg erejéből futja. Ma viszont egész nap zuhogott. Idő koptatta ízületei megér­zik a hidegfrontot, még az ebédlőbe is alig bírták el lábai. A séta ma tehát kima­radt, felkészül a hosszas vir­rasztásra. Tekintetét a falra szögezi, arra a pontra, ahová A nemlét határán a fa árnyékot vet — odakint erősen fúj a szél, a meg-meg- lóduló árnyék jó ideig leköti figyelmét. Ezzel is múlik a végnélküli éjszaka, épp emiatt nem húzta be a sötétí­tőfüggönyt lefekvés előtt a maga oldalán, no meg amiatt is, hogy minél hamarabb ész­re vehesse, ha az égbolt feke­téje szürkére halványul. Hallgatja a neszeket. Vala­hol egy ágy nyekken, aztán lehúzzák a vécét -— a víz­öblítés köznapi robaja az asszociáció kiszámíthatat­lanságával régvolt kirándu­lások vízeséseit juttatja eszé­be. Egy nővér suttogó hangja zökkenti ki ábrándozásából, kivenni nem képes, mit mond, a hallása sokszor hagyja cserben az utóbbi időben. Aztán egy darabig megint nyugalom van, már csaknem sikerül átsiklania az öntudat­lanságba, amikor sietős lép­tek ütik meg fülét. Valami történik a szomszéd szobá­ban — gondolja, s ahogy minden poét ikájával a falon túlra igyekszik koncentrálni, hallja, hogy a pap jött, utolsó kenetet feladni. Vajon melyi- kőjük lehet? Délután, mikor utoljára találkozott velük, még egyik sem panaszkodott, sem a hatvanhét éves Terka, az otthon legfiatalabb lakó­ja, sem a hetvennégy éves Anna. Istenem, még Anna is fiata­labb nálam! — hasít belé. Kiszállni azonban restell az ágyból, hogy megtudja, ket­tőjük közül melyik közeleg a véghez. A haldoklás az vala­mi személyes ügy, nővéren, orvoson, papon kívül legfel­jebb családtagokra tartozna, de azok nincsenek itt. A szo­batárs meg sokszor fel sem ébred, míg mellette, a másik ágyon véget ér egy ember élete — a többség az otthon­ban altató nélkül elképzelni sem tudja az éjszakát. Csússzon a spanyolfal. Még mindig azon töpreng, ki kerülhetett ma sorra—-szívét remegés futja át. Nem. féle­lemnek egyáltalán nem ne­vezhető, inkább kívácsiság, csöppnyi vágy sejlik fel ben­ne. Elképzeli magát a ravata­lon; a ruhák, melyeket fél­retett, takaroson, nejlonzacs­kóba csomagolva várakoz­nak, hogy utoljára elfedjék testét. Végrendeletet nem írt, nincs kinek. Kis motyóját majd azok osztják szét, akik­kel utolsó éveit idebent töl­tötte. Az ámen hallatán egy ré- ges-régi kép ötlikfel benne: férje a fülesfotelben, a zöld- ernyős lámpa fénypászmája alatt Radnóti-verseket olvas fel neki. Az egyik különösen tetszett, utána maga is több­ször átfutotta, hogy is volt csak? Címe nem jut eszébe, de sorai annál inkább: ......így végzed hát te is. Csak feküdj nyugodtan. Ha­lált virágzik most a türe­lem..." M ár virrad. Milyen gyorsan eltelt ez az éjszaka, gondolja, s abban a pillanatban mély, nyugodt álomba süllyed. Szá­ja sarkában diadalmas mo­soly bujkál... Galambos Béla-m—j el tételezem, hogy a Lj legjobb szándék vé­li zette a Magyar Te­levízió Hét című műsorának forgatócsoportját, amikor vasárnap este lejátszott ri- portfdmjében összehasonlí­totta a kis szatmári község, Botpalád lakóinak és a du­nántúli megyeszékhely, Győr város polgárainak életkörülményeit. Gondo­lom, a keleti végek „törté­nelmileg elmaradott”, az utóbbi években aztán a ha­zai mezőnytől végképp le­szakadó településein élő, nagyrészt kilátástalan sorsú emberekért igyekeztek kon- dítani egyet a harangon az összeállítást készítő kollé­gák. Nézetem szerint azonban túlságosan is jól sikerült a kontraszt érzékeltetése. Ar­ról nem is beszélve, hogy szakmailag nem igazán „ül”, ha egy néhány száz lelkes ukrán határ menti községet vetünk össze Ma­gyarország legdinamiku­sabban fejlődő, — a Bécs- Budapest tengely közepén fekvő — vidéki városával. Mindenképpen szerencsé­sebb lett volna, ha nem a megyeszékhelyet, hanem egy Győr megyei kistelepü­lést választanak Botpalád ellenpólusaként. Biztos va­gyok benne, így sem maradt volna el a kívánt hatás, vi­szont nem vétettek volna a „mintavétel” szabálya el­len. Tévedés ne essék, én nem az „oroszlánnak” drukko­lok. Igenis el tudom képzel­ni milyen iszonyúan érez­hette magát e riport megte­kintése közben az a botpa- ládi portája előtt lócáján ücsörgő, mindennapjait hajdan dolgos kezének egy­másba font ujjai között el­csurgatni kárhoztatott munkanélküli. Ugyanúgy gombóc keletkezett a torká­ban a kisbabáját anyagi gondok között nevelő fiatal- asszonynak. Egyáltalában minden Kelet-Magyaror- szágon élőnek elszorulha­tott egy kicsit a szíve, aki szeretné hinni, hogy vala­mennyien azonos eséllyel indulhatunk az életnek ebben az egyébként gyö­nyörű, de parányi ország­ban. Egyelőre, mint láthat­tuk nem így van, de mind- annyiónknak tennünk kell érte, hogy az élet minősé­gében ekkora különbségek ne legyenek a hazán belül. Szöveg nélkül Ferter Janos rajza Szorongatós létszámok Kállai János r ehát tizenöt százalék. Most már tudjuk: eny- nyivel kell mérsékelni a közalkalmazotti szférában munkálkodók „mennyisé­gét” , ami lefordítva a földi halandó számára megfog­hatóbb nyelvezetre kb. tizen- kilencezer dolgozó ez évi el­bocsátását jelentheti. Sokan tudni vélik — ,v úgy gondo­lom, „pogány” sejtésük előbb-utóbb igazolódik —, hogy a közel húszezer, állás­talanná váló ember több­sége a pedagógusok közül kerül majd ki. A közhely epiteton-nal csak a „nemzet napszámosai” -ként emlege­tett óvónők, tanítók, tanárok szorongatott helyzetét ma­gyarázandó, idézik — som­más egyszerűséggel—a sta­tisztikai mutatókat. Mondják: az apadó gyer­meklétszámokat az utóbbi években nem követték a pe­dagógus státuszok csökken­tései, s így alakulhatott ki a 20-30%-os rejtett (belső) munkanélküliség. Aztán: a közoktatási törvény rendel­kezik a tanulócsoportok lét­számának minimumáról (a maximumról hallgat a fá­ma!), ami újfent csak a ta­nár-fölösleget dobja a fel­színre. Továbbá: a költség- vetési korlátozások több olyan iskolai tevékenységet (szakkörök, tanulószoba, napközi otthoni felügyelet, csoportbontásos órák, stb.) helyeznek a kiiktatandó fel­adatok listájára, melyek eleddig néhány pedagógus kötelező óraszámának bizo­nyos hányadát képezték. Nos, akik mindezt kikal­kulálták, nyilvánvalóan nem a hasukra ütve tették, hanem felelősséggel, körül­tekintéssel, elővizsgálódá- sok lefolytatásával... (Ha nem, lelkűk rajta!) A döntés azonban, nevezetesen a fel­mondások megszövegezése, indoklása, átnyújtása az in­tézményvezetőkre hárul: az igazgatókra. A szelekciót (ronda, de a lényeget kifeje­ző szó) úgy kell(ene) lebo­nyolítaniuk (ha más válasz­tásuk már úgysincs!), hogy a legkeményebb, legkikezd- hetetlenebb szakmai érx’ek és érdekek domináljanak benne. Mert — még végig­gondolni sem merem — ha újfent „valami más" lesz a meghatározó kritérium a létszámvisszafogások ke­gyetlen mechanizmusában, hát, akkor aztán tényleg megnézhetjük magunkat! Meg az iskoláinkat. Az isko­láját!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom