Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-15 / 90. szám
1995■ ÁPRILIS 15., SZOMBAT A Miskolci Képtár remekeiből Kitűnő érzékkel választották ki a legrangosabb művészek alkotásait Barabás Miklós: A Dégenfeld család (1854) Minden gyűjteménynek megvan a maga históriája. Különösen azoknak, melyek alapítása a múlt század végére tehető', arra az időre, amikor a hazai közgyűjtemények legtöbbike alapíttatott. A miskolci Herman Ottó Múzeum képtárának ötlete az egykor nagy lendülettel polgárosodó város igényeként vetődött fel. Kitűnő kvalitásérzékkel választották ki a kor legrangosabb művészeinek, mint Szi- tiyei Merse Pálnak vagy Fényes Adolfnak reprezentáns alkotásait. A kollekció gyűjtésekor eme első darabok egy követendő művészi nívót állítottak a későbbi múzeumőrök elé, s az igényes művek megszerzését máig követendő célnak tekintjük. Az állami intézményekkel szemben a magángyűjtemények sokszor előnyösebb helyzetben vannak. Dr. Petró Sándor (1907- 1976) miskolci orvos jó ízléssel és hozzáértéssel felbecsülhetetlen értékű műegyüttesre tett szert. A magyar műgyűjtés történetének e fontos személyisége kezdetben a kortárs miskolci festők munkája iránt érdeklődött, de az ötvenes években megvolt a lehetősége arra, hogy gyűjteményét tudatosan úgy fejlessze, hogy az majd a hazai művészet egészét átfogja. Nyíregyházán a Jósa András Múzeumban bemutatásra kerülő féltett kincseink javarészt a Petró- gyűjteményből valók. A legrégebbi mű több mint 250 éves. A világi táblaképművészet kezdetét Mányo- ki Adámnak (1673-1757) Donat Gáborról festett arcképe idézi. A II. Rákóczi Ferenc szolgálatában álló művész ezúttal lenyel festő barátját örökítette meg 1736an Gdanskban. A másik figyelemre méltó barokk mű Bogdány Jakab (1606. k.- 1724) Csendélete. Exotikumot kereső témája, anyagszerűségre törekvő festői előadása, élénk színei — hamar népszerű és keresett mesterré avatták. Festményeinek java külföldön van, ez méginkább emeli a különösen szép darab értékét. A 18-19. századi hazai állapotokról az a két ismeretlen alkotó nyújt hiteles képet, akik közül az egyik a Gömör megyei birtokosnőt, Zichy Katalint örökíti meg vadászkosztümben, a másik pedig egy birtoklátképen keresztül enged betekintést a barokk hétköznapokba. Megrendelésre készülhetett a sajóörösi Melczer-kastély látképe. A képek beszédesek. Vallanak az időről, mely létrehozta őket, akarva, akaratlan — persze a legjobbak esetében tükrözik magát a társadalmat. Egy kincsegyüttes értékét emeli, ha nemcsak magának a képzőművészetnek sajátos fejlődését kísérhetjük nyomon általa, hanem annál többet, magát a kort is megismerhetjük. Nem véletlen, hogy Barabás Miklós (1810- 1898) a Dégenfeld család megörökítésekor a méretet csökkenteni kényszerült. De az 1830- as évek tőkehiánya miatt az igényességéről nem mondott le, hanem az apró részletezésben, a hihetetlen mesterségbeli bravúrban fejezte ki tehetségét. A természet iránti ösztönös vonzalom után a Rousseau-i felfogás tudatos alkalmazása ismerhető fel a magyar festészetben. Rombauer János (1728-1849) működésének színterét, Eperjes látképét is megörökítette a fiatal női arckép ürügyén. E tárlat önmagában is bizonyítéka annak, hogy a művészet éltető eleme a műpártolás, ami igazán áldásos szerepet akkor tölt be, ha mint megrendelő lép fel. A patrónus elvárása és az azon belüli lehetőség kiaknázása szüli a művészeti csúcsteljesítményeket. Ritkán adódik — társadalmilag gyakorta szomorú időszakok azok —, amikor a műalkotás létrehozására alkalmas, érzékeny egyéniségeket saját, belső felelősség- érzetük vezérli és szolgáltatja számukra a TÉMA-t. A szabadságharc véres leverése után a nemzettudat ébrentartásából a festők is derekasan kivették részüket. Egyik legteljesebb képzőművészeti korszakunk a nemzeti romantika. Than Mór (1828-1899) Búcsúzó huszárja egyértelmű utalás, Liezen-Ma- yer Sándor(1839-1898) Szent Erzsébet a koldusasszonnyal című táblaképe is az — de már allegorikusán. Simányi Antal (1821-1892) a pesti Újépületi fogházban festett portréja rabtársáról talán csak jótékony időtöltés volt, az utókor számára felértékelődött fontos história már. Anélkül, hogy a közel félszáz mesterművei részletesen bemutatnánk meg kell említeni id. Markó Károlyt (1791-1860), Mészöly Gézát (1844-1887) az itáliai és hazai táj meghitt ábrázolóit, vagy Paál László (1846-1879) művészetét, akit Petró Sándor jóvoltából két Fontainebleaui erdőrészlettel van módunk szerepeltetni. Munkácsy Mihály (1844-1900) művészetét ma már nehéz méltóképpen bemutatni új szerzeményen keresztül. Ezért is volt olyan fontos esemény a múzeumok életében, amikor társadalmi összefogással 1994- ben sikerült megvásárolnunk A reneszánsz apoteózisa (1885.) című kiemelkedő vázlatot. Valahol Európában Amikor komponálni kezdtem, ismét igazolva láttam, ami már korábban tudatosult bennem: a film eszközei a mű szerkezete szempontjából hasonlóképpen funkcionálnak, mint a zenei „betétek”, a dalok. Tagolnak és összekötnek, kompozíciós szervezőerőként jelennek meg. A színpadi játékban kötik és rendezik a cselekményszálakat. De van az egésznek egy e- mocionális magyarázata is. Amikor valami nagyon fáj, amit ennek ellenére mégis ki kell mondani, akkor jön a zene mint többlet, mint az egyik legközvetlenebb haCsépány Sándor felvétele tásrendszer, ami által az eredeti mű megemelkedik, új, más minőséget kap. Az operett színházi darab megvalósításában kulcsfigura a musical rendezője, Horváth Péter. Szerinte a majdani előadás savát-borsát az a negyvenkét kisgyerek fogja adni, akik a mai srácok mentalitását viszik bele az eredeti figuárkba. A rendező elmondta: nehéz, de igen szép szakmai feladat a Valahol Európában. O, mint mondotta, nem egyszerűen Radványi hagyatékaként kezeli az alapokat, nem annak árnyékában viszi színre a művet. A világra készülő produkció különlegességeiről Szinetár Miklós még megjegyezte: a Dés-dalok szövegírója, Nemes István valami egészen rendkívüli adottságokkal rendelkező poéta. Érzékeli a színpadot, szellemiségében követi a filmet, de a versekkel egészen egyedi darabbá teszi a musicalvariánst. Dés gyönyörű dallamainak érzékeny és pontos követője szavakban; amit csinál, maga a tiszta poézis. Nagyon készülnek május 9-re az ifjú főszereplők: Tunyogi Bernadett Évát (ez volt Bánki Zsuzsa egykori szerepe), Buch Tibor Hosszút, Kiss Zoltán a Ficsúrt alakítja. A nagy feladatok érezhetően feszültté teszik a főiskola tehetséges hallgatóit. Keresik a szavakat, ugyan mit közölhetnének. Akarják, hogy sikerüljön, elszántan akarják. Kiss Zoltán így fogalmaz: természetesen ez a mai „valahol” más lesz; eltelt ötven év, ez benne lesz a musical-ban. Bernadettnek hasonló a véleménye. Éva alakjában a gyűlölet érzésein túl a remény lehetőségét, a boldogság felé mozdulásokat is meg kell mutatni. Azzal kezdtem, hogy az előzetesként elhangzott Dés-dal — Haumann Péter interpretálásában — a döbbenet erejével hatott. Igen: Nemes István nosztalgikusan szép szövege az érett férfihang bársonyába burkolva megmaradhatott a fájón igaz evidenciák szintjén. Hogyan is szólt? „Mind, aki jó volt, elment rég / Senkise mondja, hogy játsszak még / Valahol gyönyörű nyár van, Valahol Európában / Valahol gyönyörű lesz még a nyár...” Várjuk, izgalommal, szorongással, bizalommal a musicalpremiert, várjuk a tavasz felszabadító hangulatait — eljövendő, gyönyörűnek álmodható nyarunk kiénekelni bátorkodott reményeivel. MÚZSA Rembrandt: Három kereszt a Száz- forintos lapokról (1653) Toro István Bárány Kicsiny kos jött az iharosban, s a fény virágot öntött elé, vajon tudta hogy e reggel a kiszemelt áldozaté? tudta, hogy ártatlan bégetése nem ide való e világra, bundáját fogja a törvény, s nem ereszti el aki gyáva, mert valakinek bűnhődni kell, e bárány vétkeink váltja, virágok voltak, most kő zuhog, s a tömeg a bűnöst kiáltja — bárány béget, az ének is húsvéti, szelíd, mormoló, futkos a bárány, s az iharost nem lengheti be a földi jó? Martin Schongauer: A nagy keresztvitel (15. század) Serfőző Simon Messzi kanyart Nem derűlátás süt a napból, hanem tüze, fénye sugaraz. Mélyéből ezért ül ki sütkérezni partjára a gödör, s jókedvű a tavasz. Másként onthatná a bizakodást, aligha csóválná bokor a gallyát, röppenne föl frissesség fészkéről, szállná körben az ég alját. Ha nem maguktól, buzdítástól nem kerülnek messzi kanyart az utak, nem attól sodorják levelük a fák, hanem mert sorsuk tenni a dolgukat. Rouault: Krisztus ábrázolása a Pas- sio-sorozatból (1935)
