Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-11 / 86. szám
12 Kelet-Magyarország 1995. április 11., kedd KULTÚRA A poézis Orémus Kálmán a költészet mindennap /l meghal egy kicsit. El- xl hull a csatában,valahol két fizetés között, az infláció, az álláskeresés, a kenyér- és húsáremelés útvesztőiben. De halálos sebet kaphat a luxusautó, a luxusvilla, a luxusutazás mezején is. Mert átugorjuk, mint apró akadályt a születéstől halálig tartó hosszútávfutásban. A költészet minden nap meghal egy kicsit. Két rohanás között bekapcsoljuk a tévét. Mogyorót rágcsálunk, kortyolunk egy kis sört, hogy jobb legyen az emésztésünk. Közben bámuljuk, hogy: már megint felrobbantották, meggyilkolták, bombázták, kirabolták... Egy pillanatra talán átsuhan az agyunkon, hogy nincs ez így jól, aztán a következő másodpercben már arra gondolunk, megint cipőt kell venni a gyereknek. A költészet minden nap meghal egy kicsit. Úgy kell neki, gondoljuk magunkban. Nem szeretjük a költőket. Általában nem szeretjük, ha önnön gyarlóságunkra figyelmeztet valaki. Ha számon kéri rajtunk a Célt. Kényelmetlen folyton azon rágódni, hogy mivégre. Vacsorakészítés közben a képernyőre sandítunk, valaki verset mond. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek." Fázósan összehúzzuk magunkon a házikabátot. Kezünket a radiátorra haláláról tesszük: a fűtéssel semmi baj. S hirtelen arra gondolunk, hogy egy éve nem láttuk az anyánkat. A költészet minden nap meghal egy kicsit. Reggel, indulás előtt egy cetlit hagyunk a gyereknek az asztalon. A legfontosabb tudnivalók, távirati stílusban. Este gépiesen aláírjuk az ellenőrzőt. Mintha újabban elhanyagolná a tanulást. Egyszer beszélni kellene már vele. Csak bevonul a szobájába és bömbölteti a magnót. Mi lesz így belőle? Aztán egy napon a gyerek az asztalon felejti az irodalomkönyvét. Önkéntelenül is beleolvasunk: „Kiáltsd ki: Még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen; kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem." Dühbe gurulunk. Micsoda hiábavalóságokat vernek a fejükbe! A költészet minden nap meghal egy kicsit. A munkahelyünkön valakit virággal köszöntenek. Névnapja van. Apropó: virág. Valakit fel akartunk köszönteni. Igen, az asszonynak most volt a születésnapja. Mikor is? Az biztos, hogy tizedikén, de márciusban, vagy februárban? Mégis inkább februárban. De hát mért nem szólt? Persze, mikor is szólhatna? Az egyik kolléga verssel köszönti az ünnepeltet: „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél." A költészet minden nap meghal egy kicsit. S vele az Ember. A sorrend felborul Biztosan tudom: végeztek velem. A vonat zökken, ha valaki tolja. A halálvágy s a halálfélelem címke csupán, akár a paranoia. Gyilkosságnál is nagyobb vétek a?, ha becsapják a halni indulót. Lőtt sebre zászló, gennyre ragtapasz; tusfürdő, szappan, málenkij robot. / En tudtam azt a percet. Hallgatag gyilkosaimról vers a hírhozó: Láttam, halálom széttép s fennmarad. S az életemre nincs vállalkozó. (Tizenhárom költő húsz verse jelent meg egy szerényen elegáns könyvben — 1994-ben. József Attila legszebb öregkori versei. Már nem sajog címmel adták ki ezeket a mintha-ő-írta volna költeményeket. Szabad ilyet csinálni? — kérdezi a különös antológia összeállítója, Zelki János. Az ő szavait idézzük válaszként az aggodalmaskodásra: ...ez van itt, ez a kötet, tessék elolvasni. Látni belőle, hogy József Attila van, hogy öregnek nem tud lenni, akárhány éves, és hogy szeretni kell nagyon, mert ő is nagyon szeret. Ez biztos. Az nem derül ki, hogy meghalt-e egyáltalán harminchétben vagy mikor. Valószínűleg nem. De soha többet nem fog, arra mérget lehet venni. A sorrend felborul című költeményt Gergely Agnes írta. — A szerk.) A Költészet... ...napja tiszteletére a START Nyírségi Nyomda második kiadásban jelentette meg Nagy István Attila Arcod félhomálya című verseskötetét. A kiadvány rekord gyorsasággal, mindössze négy nap alatt készült el. (KM) Az írószövetség... ...és a Kortárs Kiadó Költészet napi irodalmi koncertet rendez április 11-én a Magyar írószövetség klubjában. (MTI) Nyíri Múzsa... ...címmel indított útjára kötetsorozatot a Mecénás Kiadó. A széria első könyveként Jánosi Zoltán, nyíregyházi költő verseskönyvét jelentették meg. (KM) Váci Mihály... ...emléke és költészete előtt tisztelegnek azon a szavalóversenyen, melyet április 11-én, kedden bonyolítanak le a nyírbátori Éltes Mátyás Általános Iskola, Diákotthon és Szakiskolában. (KM) Az igaz kényszerű kimondása Életműve lezárt egész • Az utolsó versek befejezettnek nyilvánítják a költői utat József Attila. A kép a mama, József Áronné halála, 1919. dec. 29. után készült Archív (amatőr) felvétel Karádi Zsolt Nyíregyháza — Kilencven éve született. Nevezték proletárköltőnek és halhatatlannak, vátesznek és „egy nemzetietlen szégyenrezsim fűzfapoétájának”. Sebaj. Mindent kibír. A mű örök. A címkéket elmossa az idő. A megbélyegzők és a rajongók is eljuthatnak ama síkra. Élete nem a „proletár utókoré”: mindannyiunké. Helyettünk feküdt a sínekre. Sokáig gondolkodtam azon, ki a magyar irodalom nagyobb költője: Ady Endre vagy József Attila? Ady egyetemessége felkavaróbb, vagy József Attila szenvedéstörténete megrázóbb? Ma már, túl a misztikus harminckettedik éven, úgy vélem, az efféle kérdésfeltevés hamis. Az említett két alkotó életműve nem mérhető össze, mert más. A maga törvényei között mindkét pálya megbonthatatlan egész. Kiválasztottak És mindkettő mélyen drámai, hiszen létrehozóik drámaként élték meg a kort, amelybe beleszülettek, s a sorsot, amelyet végig kellett élniük. S ezen a drámán nemcsak az egyéni válságokat értem, hanem azt az érzelmi-indulati állapotot, azt a túlérzékenységet, amely a kiválasztottak sajátja. Valamint azt a kimondás-kényszert, amelynek jegyében az egyedi tragédiák nyersanyagul szolgálnak a majdani műhöz, így válik a szenvedésből műalkotás, a gyötrelemből esztétikum, a kínlódásból költemény. Káromkodásból kated- rális. A helyszínek. Balatonszárszó stációi. A város peremétől Párizsig, Öcsödtől Bécsig: a lélek fájdalmas díszletei, ahol tehervonatok tolatnak, ahol „egy vaslábasban sárga fű virít”, ahol hideg éjszakák csillognak a magány dermesztő üveglapjai között. Ahol kozmikus a csend és szikrázik a bánat. Ahol az ember egyedül vacog a társtalan csillagok között. Ahol a reménytelenség ijesztő ürességében némán remeg a semmi. Ahol magába roskad a hiány. Hiánymítosz Gebe Márta, Hertha Böhm, Saitos Valéria, Gyenes Gitta, Wallesz Luca, Vágó Márta, Szántó Judit, Marton Márta, Gyömrői Edit, Kozmutza Flóra. Nők, akikben József Attila a jó anyát kereste. Nemcsak a fogódzót, az elbukás elleni megtartó erőt, a társat, a szerelmet. És nemcsak az anyát, hanem azt az anyát, aki neki nem adatott meg. A meglett ember mítoszt épít a hiányból: így azonosul az apa lassacskán az istennel, az anya pedig, aki valójában gyakran megverte, a legendabeli Mamává alakul; nemlétével hozzásegítve fiát az örök gyermekséghez. A felnőni képtelen felnőttön nem segít az analízis sem. Létrejön az indulatáttétel: Rapa- port doktorban az apát keresi, Gyömrői Editben a szeretőt és az anyát. Mindketten észreveszik, hogy menthetetlen. Mit kellene tenniük? (Mit kellett volna tenniük?) A harmadik analitikus, Bak Róbert már végképp tehetetlen. Flórának talán lenne még némi esélye arra, hogy összefogja a széthulló embert, de képtelen rá. Bak Róbert több patográfiát készít a költőről: ezekben egyértelműen őrültről, skizofréniáról beszél. A pszichózis kifejlődését az életútból vezeti le, különös tekintettel az öngyilkossági kísérletekre. Bak 1938 és 1971 között többször visz- szatér a kórfolyamat leírására: az ő felfogásában az előrehaladt skizofréniából egyenesen következett a szárszói tragédia. Utolsó üzenet Ma már azonban tudjuk, hogy József Attila nem skizofréniában szenvedett, hanem border- line-kórban. Ez a kifejezés határeseti kórképet, a pszichózisnak csupán a határán járó neurózist jelent. A fogalom leírása a nemzetközi szakirodalomban csak 1978 óta ismeretes. Mai tudásunk alapján kimondható, hogy a József Attila-fé- le tünetegyüttes gyógyszeresen és különböző pszichiátriai módszerekkel gyógyítható lenne. 1937-ben viszont még nem volt az. S hogy mi is történt valójában 1937. december 3-án este a balatonszárszói vasútállomáson? Öngyilkosság? Véletlen baleset? Biztosan sohasem fogjuk megtudni. Az életmű lezárt egész. Az utolsó versek (Karóval jöttél, Talán eltűnök hirtelen, íme, hát megleltem hazámat) befejezettnek nyilvánítják a költői utat. „Kedves Doktor Úr! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísértette meg a lehetetlent” — írta József Attila pár órával a vég előtt Bak Róbertnek. Majd elindult az állomásra. Élete nem a „proletár utókoré”. Mindannyiunké. Helyettünk feküdt a sínekre. A kozmosz szabatos szavú énekese Töprengő eszmélkedés József Attila születésének kilencvenedik évfordulóján Bakajsza András Fényeslitke — nagy szél kapott föl egyszer engem / hirtelen, áprilisi estén, /...és kacagva vitt egy / pesti, csatakos külvárosba.” A húszéves József Attila verssel köszöntötte tavaszi születésnapját, április 11-ét. Rajta ragyog a meglepetés friss öröme és a kiválasztottságra készülődés nagysága és szépsége. „Reménységnek és tulipánnak” jött, feltámadási ünnepre érő fénynek, hétköznapra meg „fejkendőbe kötözött gondnak”. Kiválasztottsága a megpróbáltatás forgószelébe dobta, de neki már nem futotta napszekérre, mint Ady Endrének, csak „jég-út”-ra, hiábavaló hazakeresésre és a Hét Torony örökös infemó- jára. Halála évében játékos gúnynyal mérlegel: „Harminckét évem elszelelt...” Ekkor már túl van mindenen, a pokol körein, a nyomorúság bugyrain, s innen még a letargikus leltár- készítésen. Kitárja két üres kezét, „se késed nincs, se kenyered”. Szürkület szorítja számadásra. Keserűséggel felel a fenséges és dacos zsoltárkezdésre: „Magamban bíztam eleitől fogva-”. József Attila azonban mint alkotó így is helytállt: a mélységből magasságba tört. A mélységből kiáltozott tehoz- zád, Isten, ember: „hessent- sétek el nagy bajom!” Akik tehették volna, nem szerették nagyon, nem szerették eléggé. Ő mégis megmarad embernek: jó szóra hajolónak, szép szóra mozdulónak, igaz szót szeretőnek. „Nem lehet soha nem igaz szavad” — szól gyönyörű hitvallása, sebesedjen bár forgószéllé az az áprilisi nagy szél, mely rajta próbálja minden komiszságát. „Nincs alku”: az embert, önmagát s a másikat csakis a Mindenség- gel mérni. A Mindenség énekese — Nagy László szaván szólva „a Mindenség sum- máslegénye” egyet tehet: „dalra dalt” épít, s addig él az ember, amíg a költő. De addig „minden szervem óra / mely csillagokhoz igazítva jár.” Gondolkodását a létező világ törvényein (törvénytelenségein), igazságain (s igazságtalanságain) edzi keménnyé, következetessé.” A líra logika „ — szögezi le végérvényesen. Akkor pedig a költő „az adott világ / varázsainak mérnöke”. Ám nemcsak a rászabottnak (vagy rákényszerítettnek), hanem a választhatónak is: az álmaiban megjelentnek és ama örök dolgokénak. Ez a lírai logika szabatos szókban, szóképekben, mesteri alakzatokban ölt testet, tökéletesen betölt- vén az esztétika törvényét is. Nem csupán a gondolatok izzásával és izgalmával kíván hatni, ugyanakkor a stílus szellemességével és szépségével. A József Attila-i vers akkor is érzékletesen szép), amikor mérnökien megszerkesztett (vagy szimfonikusán megkomponált), amikor a belső világban megszerkeszthe- tetlen harmóniáról hoz riasztó jelzéseket, s akkor is, mikor paradoxonnak tűnik. „Halálos” logikája szerint méri föl saját remény reménytelenségét is, pontosan illeszkedő szavaival persze: „csalás nélkül... könnyedén.” A hideg fejszeél fenyegető csapásáról komplex költői képben és hanghatásban számol be. Lírai varázsban oldja a kívülről, belülről egyszerre közelítő végzetet: „Ezüstös fejszesuha- nás / játszik: a nyárfa levelén.” A kozmosz énekese soha semmi elől nem menekült, fölismerései elől sem, legfeljebb a megfelelő (vagy kialakítható) magatartásba. „Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett / Folyton e rendre...” — s erőt adott a pokolhoz is a vértanú társnak, Radnóti Miklósnak. Egyik világosan s követhetően szép fölismerése: „Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül.” Kutató elméje bizonyosat s összefüggést keres: hogyan lehet értelmes életet élnünk s építenünk, ha „vas világ a rend”, és nem a szabadság. Eszmélete illúziótlan, hiánytalan: az „Egész eltörött,” széthull darabokra. Művészi teljesítménye mégis tökéletes, mert az erkölcsi tökéletesség társul hozzá. „Az én vezérem bensőmből vezérel!” — kiált föl, hogy meghallja a kívülről vezéreltek rabszolgatenyészete. József Attila okfejtéseit súlyosbodó magára hagyottságában sem rejti el: azért gyújt világot, hogy tartóra tett fényénél ráeszméljünk: ott, ahol be van tiltva a jó, elsötétül az elme, s egymást múlja felül az iszonyat. 1936-bari — még távolinak tűnő tombolása idején — leírja s bátran mondja a szabatos jelzőt és jelzett szót: „fasiszta kommunizmus”. Sem több, sem kevesebb — de elég Auschwitzhoz, Gulághoz, s ahhoz, hogy még ma se merjünk szembenézni ezzel a József Attilával, s azzal, aki egészen közel került Istenhez (nagy bűntudatában), mert végiggondolta gondolatait. Hiszen nincs nagyobb kórterjesztő baj „a meg nem gon- dolt”-nál, s a lüktető szívet megcélzó dögkeselyűnél, a zsarnokságnál. „Emeljétek föl szívünket!” — így fordul a szélre szorítot- takhoz, hogy meginduljon a belső felszabadulás merészen szép folyamata. „Versem azé, ki szívem versbe kérte.” íme, így hangzik lírai „végrendelete”.
