Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)

1995-04-01 / 78. szám

1995- ÁPRILIS 1., SZOMBAT Munkács visszacsatolása Részletek egy memoárból, melynek szerzője részese volt az eseményeknek Az 1936. évi katolikus akció felvonulása Munkácson Archív felvétel Ofémus Kálmán Néhai Tonhaizer Ferenc 1896-ban született Körmöcbányán. A Trianont követően Csehszlovákiához csatolt városban kapcso­lódott be a politikai életbe. 1923-tól a ke­resztényszocialista párt körzeti titkára, majd országos vezetőségének tagja, illetve a párt német nyelvű hetilapjának szerkesz­tője. 1831-ben Munkácsra helyezik, ahol lapot alapít, keresztényszocialista szakszer­vezetet hoz létre, később pedig a város al­polgármesterévé választják. A cseh hatósá­gok politikai tevékenysége miatt többször is bebörtönzik. A város visszacsatolása so­rán a békés átmenetet irányító Magyar Nemzet Tanács elnökhelyettese, majd kor­mánybiztosa lett. Bár a háború idején min­den politikai szerepléstől visszavonul, a szovjetek 1944-ben lágerbe hurcolták. Több mint három év múlva tért vissza, sú­lyos betegen. Kalandos életének történetét 1964-től 1978-ig írta meg. Az alábbiakban azt a részletet közöljük, melyben a szerző Munkács 1938-as visszacsatolását írja le. Idegeink már pattanásig feszültek, ami­kor 1938. november 2-án végre eljött a bé­csi döntés napja, és Imrédy Béla miniszter- elnök este, pontban 9 órakor a megindult- ságtól el-elcsukló hangon közölte a rádió hullámain keresztül az eredményt. A vissza­tért városok között Munkács is szerepelt. Másnap reggel elmentem a rendőrségre. Ölelő karok és örömcsókok kísérték uta­mat. A katolikus templom és a városháza közötti útvonalon magyarok ezrei tolong­tak. A cseh rendőrök és csendőrök elko­bozták a piros-fehér-zöld kokárdákat. A rendőrségen bejelentettem, hogy kinyi­tom a lepecsételt pártirodákat és délután­ra a városháza nagytermébe összehívom a Magyar Nemzeti Tanács tagjait. Bejelenté­semet tudomásul vették, de arra kértek, te­remtsek rendet az utcákon, mert a tömeg a rendőrségre már nem hallgat. Közölték velem, hogy ők már a katonaság segítségét is kérték. Közreműködésemet két feltétel­hez kötöttem. Az egyik az volt, hogy min­den magyar zavartalanul viselhesse a nem­zeti jelvényeket, a másik pedig az, hogy magyar nemzetőrséget állíthassunk fel. Fel­tételeim elfogadása után az időközben oda­érkezett, tankkal és szuronyos fegyverekkel ellátott cseh katonaság élére álltam és las­san menetelve kiürítettük az utcát. így sike­rült megakadályoznom a vérontást. Ennek megtörténte után a Magyar Nem­zeti Tanács összehívása ügyében intézked­tem. Közben R. Vozáry Aladárné két ügy­véd kíséretében elment Ungvárra, s haza­hozta a börtönből a férjét. Ő lett a Ma­gyar Nemzeti Tanács elnöke, helyettese pe­dig én. Dr. Simon Menyhértet a sajtószol­gálattal bíztuk meg. Itt említem meg, hogy a Magyar Nemzeti Tanács elnökségi tag­jai közül, a Mindenható Isten kegyelméből már csak én vagyok életben. November 4-én a városháza tornyára ün­nepélyes keretek között kitűztük a magyar zászlót. A Katolikus Körben megtartottuk a 300 tagú nemzetőrség alakuló gyűlését, és felhívással fordultunk a magyarsághoz, hogy a közrend, az élet- és vagyonbizton­ság érdekében fegyelmezetten viselkedjék. Tudtára adtuk a lakosságnak, hogy novem­ber 10-ig, vagyis a magyar honvédek be­vonulásáig nemzetőrségünk a katonaság­gal és a rendőrséggel karöltve látja el a közbiztonsági szolgálatot. November 5- én városházi irodámban felkeresett dr. Kor- láth Endre képviselő és a m. kir. bel­ügyminiszter megbízásából megkérdezte, hogy mik a további terveim. Mire én azt válaszoltam, hogy politikai működésemet egyelőre beszüntetem és a munkácsi OTI igazgatója leszek. Ilyen mozgalmas napok után virradt ránk végre a várva várt november 10-e. Reggel még egy utolsó felhívással fordul­tunk a lakossághoz, melyben mindenkit fe­gyelmezett viselkedésre kértünk, valamint ismertettük a délutáni bevonulás ünnep­ségének műsorát. Délre az egész város zász­lódíszt öltött, a városháza előtt pedig egy nagy emelvényt állítottunk fel. Eközben a Fő utca és a Munkácsy Mihály utca sarka felől egy lövés hallatszott. A cseh város- parancsnok torka szakadtából kiáltotta: „Most rommá lövetem a várost!” Délután a cseh rendőrök a Fő utca és a Kossuth Lajos utca sarkán sorakoztak. Pontban két órakor észrevettük a Zrínyi utca felől közeledő magyar királyi állam­rendőrséget. Erre a cseh rendőrtiszt egy né­ma kézszorítással elbúcsúzott. Mire meg­fordultunk, már ott állt dr. Arday m. kir. rendőrkapitány, aki rövid üdvözléseink után szakaszával átvette a közbiztonsági szolgálatot. Hamarosan megérkeztek a honvédek is, élükön Nemes ezredessel. — Ezt komolyan mondod? — kérdem. — Nincs hol tartanom, tömbházban nem lehet... De van egy másik változat: Eszter, a lányom férjhez ment, Verőcén laknak, udvaros kertes házikójuk van. Ott... — Na látod — mondja Sándor —, ott megtalálod, amikor látni akarod. A kutyagyerek alszik Krisztina ölében. És rohanunk Pest felé, hátul a dobozban a kutya. Dénes népdalokat énekel, néha pajzánokat, néha első világháborús kese- lűeket. Gordonkázom neki, óvatosan per­sze, ugyanis én magam a székely dalkincse­ket tudom, ő pedig a szinte azonos szövegű dalt másként énekli. És ötpercenként — én hárompercenként — hátranyúl a hátsó ülés felé, csak úgy: kitapogatja a kutya dobozát, nem csúszik-e le? A kutya rémülten hall­Kovács Dénes illusztrációja gat, miközben rázza, rengeti-ringatja vala­mi dübörgő szörny a hátán. A lakás fülledt, szellőztetek, a kiskutya a szőnyegen, ismerkedik. Szaladgál. A fo­tel mögé húzódik aztán. Ott akar aludni, elege van valamikből, minden bizony­nyal. A dobozát kibélelem egy kihízott ingem­mel, tejet készítek meg vizet edényekben a teraszra. Kiviszem, édes kis kutyám, te vagy az első kiskutyám, nekem még sosem volt kutyám, te vagy a világon e legfénye­sebb fülű kiskutya, gyere szépen. Mit szól­nál ehhez a névhez, hogy Fülű? Kutyafülű vagy. Fülű alszik, éjjel kettőkor nyüszít, ugrál az erkélyajtóra, sír. Úgy sír, mint a dá- nyom hajdan, ezelőtt huszonkét évvel. Behozom a konyhába pakolom. Hajnalig feszülten figyelek és alig alszom. Reggel leviszem a szemközti parkocska füvére. Percek alatt tucatnyi gyerek körü­löttem: Hogy hívják? Milyen fajta? Mit eszik? És egymástól könyörgik el a lehető­séget, hogy bár egy ujjal megsimogathas­sák. Hol lakik? Még mikor tetszik lehozni? Mondom, hogy pár napig lesz csak nálam, mert kiviszem falura. — És akkor a bá­csinak ő nem lesz? ... És igyekszem haza mindenünnen. És köszönök az időseknek, mint falusi tanár koromban falun. És a terheseknek. És na­ponta leviszem. És feltörlöm a pisit dúdol­va. Az is lehet, hogy jó vagyok, ezen tű­nődöm, csak úgy az írógép mellett, miköz­ben az asztal alatt szundít a kutyagyerek. Estefelé vallatnak a felnőttek is, mennyi­ért vásároltam, be van-e oltva? A vásár hal­latán meghűl a vérem: Kis kutyagyerekért pénzt? Azonnal felhívom Sándort: — El­felejtettem megkérdezni, mennyiért adják- veszik Fülűéket? Lehülyéz, leteszi. És tele a ház élettel. És elmúlt a három­hetes fejfájásom. És ő kinn a teraszon, én fröccsöt iszom, és őt süti a nap. Rohanás haza. Fülükém, kicsi drága kutyaéletem, hát neked kilóg a nyelved, és én ülök a fröccs mellett..., jaj, ne haragudj. Nem haragszik. Etetem. Junior nevű ku- tyakonzervet eszik. A negyedik nap délután alszunk egy pi­cit, Ő a konyhában maradt, hűvösben. Föl­ébredek, kutya nincs a konyhában. Eszter lányom ül a fotelben, szinte föllobbanok az örömtől, szó nélkül ül, ölében Fülű, si­mogatja, nem is szólal a köszöntésemre. A két nagy szeme tele könnyel, úgy néz... — Hogy hívják? — kérdi aztán. Azt akartam mondani, hogy a neve Fülű, de annyira elszorult a torkom, hogy csak intettem valamit, és meg nem szólalhattam. Fülű aludt békésen, míg mi azon kínlód­tunk, hogy megszólaljunk. MÚZSA Rózsa Endre: Summás dal Eliszom a vagyonom, az eszemet, a nincsem: minek ez a tetves pár fillér? hadd mutogasson rám, aki tele zsák; így él már, aki rég így él! Nyakamon a gyerekek, a hitelek, az asszony, tűzifafuvardíj, lakásbér; sorra kínálom, hátha ma eladom: győz, aki legkevesebbet ígér! Viheti a nyomorom, a batyumat, a múltam, — soha, milyen olcsó végső ár! Szánom is azt, aki észre kerítene, mert ami késő — késő már! Novak Béla Dénes: Himnusz, 1994 Hamis dal? Trubadúr ének? Ki vagyok, ha bennem rejtőznek a férgek? Feketében, feketében, gyászlobogóban, hulla-szépen! Asztalon anzix, színházjegyek. Mert színház a világ, és igazak minden közhelyek. Heveredjek a Parnasszoszra, virágárus, kinek döglött a rózsacsokra? Szétosztogatnám mindenem, de bérbe nem adom reámtestált Krisztusi-sebem! Vers-tengeren akik járnak, örök fulladozók; megváltóik csak árnyak. A szívem zúzmarás! Göröngy-csók illet semmi más. Nagy Tamás illusztrációi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom