Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-15 / 63. szám
1995. március 15., szerda HÁTTÉR Keiet-Magyaroiszág 3 Jogbiztonság és demokrácia Interjú dr. Solt Pállal, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának elnökével Balogh József Nyíregyháza (KM) — Mindenütt a világon a demokratikus állam egyik fő alappillére a jogbiztonság. Ez egyrészt a jogalkotás demokratizmusát érinti, másfelől pedig a következetes jogalkalmazást. Ez utóbbiról, közvetlenebbül a bíróságokról, az ítélkezésről ejtettünk szót dr. Solt Pállal, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának elnökével, aki a napokban Nyíregyházán járt és összbírói értekezleten vett részt. O A sajtóban nagy visszhangja volt a napokban annak a legfelsőbb bírósági állásfoglalásnak, amelyik az ítélkezési gyakorlat egységesebbé tételében kíván segíteni. Ugyanakkor elnök úr néhány perccel ezelőtti előadásában azt mondta: eUentkezik a véleményükkel, hogy a bíróságokra nézve kötelező állásfoglalásokat hozzanak. — A Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiuma a múlt héten egy állásfoglalást hozott a büntetés kiszabására irányadó körülményekről. Ez ajánlás jellegű, maga a szöveg is tartalmazza, hogy nem lehet minden ügyre nézve pontosan alkalmazni, de nagyon komoly összefoglalása azoknak a tárgyi vagy személyi körülményeknek, amelyek a büntetés súlyosítására vagy enyhítésére vezethetnek. A kérdés persze felmerül, ha erre valóban szükség van, akkor miért foglalunk el olyan álláspontot, hogy a jövőben ne legyenek kollégiumi állásfoglalások. Ami a tartalmát illeti, az úgynevezett jogegységi eljárásban — amit majd szeretnénk bevezetni — mód lesz arra, hogy egy konkrét ügyön keresztül a Legfelsőbb Bíróság kifejthessen különböző véleményeket, de annak is lehet jelentősége, hogy a Legfelsőbb Bíróság kitűnően képzett bírái tudományos cikkekben, könyvekben, kézikönyvekben adják elő tapasztalataikat. A törvény szerint a mai kollégiumi állásfoglalás sem kötelező a bíróságokra, de hát természetesen követik, mert a Legfelsőbb Bíróság szakmai tekintélye áll mögötte. O Az ügyek elhúzódásának csökkentésére is született az elmúlt napokban egy határozat. Megoldja-e ez a gondokat? — Az eljárások egy része valóban elhúzódik. A nagyon sok ok között szerepel az ügyek mennyiségének nagyarányú növeke-Dr. Solt Pál lásával, a csődeljárással, a váltóügyekkel kapcsolatos ügyek eddig ismeretlenek voltak. Növekedett az utóbbi években a bírói hatáskörbe tartozó ügyek fajtájának a száma is. Ehhez hozzáadódik, hogy a bírói helyek mintegy tíz százaléka nincs betöltve, másik tíz százaléka betegség, tartós távoliét miatt nincs betöltve. Sok-sok ilyen körülmény együttes hatása tehát az, hogy az ügyek egy része valóban elhúzódik. Az a jogszabály-változási csomag, amit a kormány elfogadott és a parlament elé terjeszt, tartalmaz néhány olyan intézkedést, amelyek alkalmasak lehetnek az eljárások idejének rövidítésére. Például megszűnik a bontóper előtti kötelező meghallgatás, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy töredék százalékokban volt eredményes. Nem kell majd megismételni a tárgyalást büntető eljárásban, ha három hónap eltelt a két tárgyalás között, vagy ha a népi ülnök személyében változás történik. A polgári eljárásban az időhúzás ellen ható változás lesz az, ha a fél a bíróság felhívása ellenére nem terjeszti elő a bizonyítékokat, akkor ezt később ne is lehessen előterjeszteni. A cégbejegyzés esetén megszűnik a fellebbezés lehető-A teljes megoldáshoz azonban az eljárási törvények átfogó reformja kellene. Reméljük, a jogalkotásban is lecsillapodik az a jogszabályalkotási tömeg, ami jelenleg tapasztalható. Több mint hétezer jogszabály van egyszerre hatályban az országban. O Eddig három sortűz ügyében született ítélet: kétszáz ember lemészárlásáért két embert ítéltek el. Mi a véleménye elnök úrnak ezekről az ítéletekről? — Ebben a kérdésben nem nyilatkozhatok, mert ezek a Legfelsőbb Bíróságon folyamatban lévő vagy fellebbezés folytán hozzánk kerülő ügyek. O Sok vitát váltott ki az átvilágító bírák személye. Ön szerint alkalmasak-e arra a feladatra, amit rájuk bíztak? — Világosan kell látni, hogy nem az ő személyes alkalmasságukról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy a törvénynek olyan előfeltételei voltak, amelyekről utóbb kiderült: azoknak nem feleltek meg. Ez nem jelent személyes felelősséget, vagy azt, hogy ők nem lennének alkalmasak. A törvény kimondja: nem lehet az átvilágító bizottság tagja, aki olyan ítélet meghozatalában vett részt, ami az úgynevezett három semmisségi törvény hatálya alá esik. Ezek a bírák a törvény előírása alapján írásban nyilatkozatot tettek, ők nem hoztak ilyen ítéletet, utóbb kiderült, hogy dése: az elmúlt évben az összes magyar bírósághoz 1 200 000 ügy érkezett, ez húsz százalékkal haladta meg az 1993-as évit. De nem csak az ügyek menynyisége nőtt, jelentős részüknek a tartalma is elnehezedett. A társasági jog területén a cégek alakulásával, megszüntetésével, felszámo- Ji® hoztak, ezért nem lehet más álláspontra helyezkednem, mint arra, hogy nem lehetett volna őket megválasztani. De hangsúlyozom, ez nem jelenti az ő személyi alkalmatlanságukat, és különösen nem jelenti azt, hogy ők korábban valami becstelen dolgot végeztek. Ellenkezőleg. Kiderült, hogy az általuk hozott ítéletek a korhoz viszonyítva rendkívül enyhék, sőt majdnemhogy bátor módon enyhék voltak. De a törvényben nincs ilyen distrikció. Senki nem gondol arra, hogy koncepciós ügyben való bíráskodás volt, amikor ők til-tott határátlépésért vagy fegyverrejtegetésért elítéltek valakit. O A bíróságok nem vesznek részt a jogalkotásban, de a jogalkalmazás során kiderülhetnek azok a joghézagok, amelyek például a privatizációban, a velük összefüggő korrupciós ügyekben előfordulhatnak. Ösztönzi-e ez a törvényalkotókat arra. hogy befoldozzák az ilyen hézagokat? — Két módon is. Az egyik az, hogy a törvényalkotásban ha olyan kérdésekről van szó, amelyek bíróságra kerülhetnek, akkor már a meghozatal előtt kikérik a véleményünket. Ha ez a Legfelsőbb Bíróságon derül ki, akkor levélben hívjuk fel az igazságügyi miniszter figyelmét, bizonyos tapasztalataink arra utalnak, hogy módosítani kellene a törvényeket. Ilyen előfordul és volt köztük több sikeres is, amikor a javaslatunkra keletkezett olyan módosítás, ami hozzájárulhat a joghézagok betöltéséhez. O Említette elnök úr, hogy az alkotmányban a bíróságokról szóló rész megreformálásra szorul. Kell-e ön szerint új alkotmány, s alkalmas-e a mostani idő az alkotmányozásra? — Az alkotmányozás kérdése politikai döntés. Én abból indulok ki, hogy ma úgy látszik: új alkotmány előkészítése folyik, tehát van a mai kormányzatban és a parlamenti többségben egy olyan elhatározás, hogy legyen, hiszen ötpárti egyetértéssel parlamenti bizottságot állítottak fel, amelyik az alkotmányozás előkészítését végzi. Mi abból indultunk ki: ha lesz alkotmányozás, akkor megragadjuk az alkalmat arra, hogy azokat kérdéseket, amelyek a bíróságra vonatkoznak, megreformáljuk. — Ezzel én nem állítom azt, hogy ami most a bíróságokról az alkotmányban van, az rossz, hanem hogy lehet korszerűbb és miután mi úgyis szeretnénk bírósági reformot, akkor \ annak bizo-\ \ nyos alapve\ tő elemei kerüljenek az alkotmányba. Szeretnénk, ha a négyfokú bíráskodás, a bírói önkormányzatiság elve, az országos igazságszolgáltatói tanács alkotmányba kerülne. — Mi nem abban foglaltunk állást, hogy van-e alkotmányozási szükség vagy nincs, hanem abból indultunk ki, ha ma a politikai szférában az a döntés, hogy lesz, akkor szeretnénk érvényesíteni azokat az elveket, amelyeket úgy találjuk, hogy fontosak. Angyal Sándor abok legyünk, vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok!” Vasárnap a magyar kormánynak nem volt nagy választási lehetősége, hogy valamiképpen elkerülhesse az országos méretű ünneprontást. Hiszen ez a jelenlegi kormány—és az őt megelőző is — olyan pénzügyi, szociális válság foglya, ami már hosszabb ideje nevezhető gazdasági rabságnak is. Amíg nem teszünk még kísérletet sem e rabiga lerázására, addig valójában szabadok sem leszünk; kiszolgáltatottjai maradunk a mind nagyobb és nagyobb tőkére áhítozó külföldi hitelezőknek. Egy elhibázott és a magyar gondolkodásmódtól idegen társadalmi berendezkedés négy évtizede „ajándékozott meg” bennünket ezzel az általános csőd irányába mutató valósággal. Igaz ez akkor is, ha az említett időszaknak voltak elfogadható eredményei — el is fogadták(tuk) azokat annak idején tíz- meg százezer számra, lakásokban, az állam által dotált különféle szolgáltatásokban, egy viszonylagos biztonságot nyújtó társadalmi berendezkedésben — miközben jó étvággyal éltük fel a jövőnket s miközben rejtve maradt a megalapozatlan jólét számlája, amit mostanság nyújtanak be az egykori hitelezők kamatos kamattal. Racionálisan gondolkodva még felfogjuk: a huszonnegyedik óra hatvanadik percében vagyunk, s hogy már nincs hová hátrálnunk. Vagy összébb húzzuk a nadrágszíjat, vagy a világgazdaság peremén kívülre kerülünk, totális csőd és összeomlás vár ránk... Érzelmeinken azonban képtelenek vagyunk túltenni magunkat a családoknak, a kispénzűeknek, a fiataloknak kilátásba helyezett még nehezebb viszonyok miatt. Történelminek nevezte a kormány döntéseit a hatalomra jutott legnagyobb párt szűkebb vezető testületé, mert ez — szerintük — vegre natarozott szataras az önámító gazdaságpolitikával, bár a jelenlegi kormány működésének eddigi háromnegyed évében megpróbálta összeegyeztetni az összeegyeztethetetlent — tehát olyan műtétet kitalálni, amely nem okoz fájdalmat a társadalom többségének —'S ebben van is igazság. Am azt is megkérdőjelezhetjük nyomban, hogy csakis újra az elvonások, a megélhetés feltételeinek sarcolása, csupa negatív előjelű intézkedés az egyetlen lehetséges kiút? Esetleg nem volna célszerűbb végre határozott fellépés a milliárdos tisztességtelen, törvénytelen üzelmek ellen? Erre nem elégséges válasz a kormányfő riadt tekintete, amikor lenézett a mély szakadékba, s feladva minden eddigi törekvését kapitulált a nagyon is hétköznapi tények előtt, így az ünnep előestjén. Ha, és amennyiben már hosszabb ideje vizsgálják a kormányközeli szakemberek a tarthatatlan helyzetet, másabb lett volna e feketeleves íze, ha előzetesen kikéri a kormány saját pártja vezető testületé, néhány érdekvédelmi szervezet véleményét, vagy ha kompenzációs sarokszámok is ott állnak a bejelentés mögött: milyen mérvű jövedelem fölött nincs családi pótlék, gyes; hogy a szegény, de tehetséges fiatalnak ki nyújt segítő kezet, milyen támogatást vagy hitelt kapnak, hogy reményük maradjon az esélyegyenlőségre? Nem a bejelentés okozza az ünneprontást csupán, (legfeljebb ismét szerencsétlen időzítésről van szó), hanem a szomorú valóság. Mint történelmünk során oly sokszor, ezúttal sem reménykedhetünk a külföld nagyvonalú támogatásában. Csupán magunkban bízhatunk, a tehetségünkben és szorgalmunkban, hogy azt a bizonyos gazdasági rabigát egyszer lerázhatjuk. Aki ennek a forradalomnak az élén halad, nagy felelősséget vállalt s egy pillanatig sem játszadozhat a nép bizalmával. Uj intelmek Nyéki Zsolt Az utókor minden egyes ünnepi alkalommal azt kutatja: mit is üzennek az évtizedek, évszázadok történelmi távlatából elődeink tetteikkel, milyen örökséget hagytak hátra leszármazottaiknak. Nincs ez másképp március 15-tel sem, amelynek legtöbbször hangoztatott példázata eddig a nemzet határtalan szabadságvágya volt. Mostanában egyre inkább a politikai tartalom került előtérbe: mennyire is volt egységes a nemzet a közös cél érdekében, a szabadság kivívásában, hogyan értett szót a kormány és az ellenzék, milyen hatékonysággal dolgozott Pozsonyban az országgyűlés. Sajnos, a reformkor eseményeit sem kerülte el a tipikus magyar betegség, a széthúzás, a rövidtávú önös érdekek védelme a nemzet érdekeivel szemben. De maga az ellenzék sem volt igazán egységes, a „csak a szépre emlékezem” alapon megszerkesztett méltatások ritkán elemzik Kossuth és a márciusi ifjak nézetkülönbségét. A győztes csaták, a kizárólag a túlerő előtt letett fegyverek dicsősége mellett napjaink talán legfontosabb tanulsága: a nemzet összefogása nélkül kudarcra ítélt minden jószándékú törekvés.
