Kelet-Magyarország, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-11 / 36. szám

1995■ FEBRUÁR 11., SZOMBAT

Napkelet • A KM hét végi melléklete

A templomot kivéve szinte mindent elborított az áradás

A hódosiak nem ijedősek

az istentől elbillegett”, ide Nyíregyháza több mint száz, de még Fehérgyarmat is jó harminc kilométer. Az idegen el nem tudja képzelni, mennyi időre van szükség ahhoz, hogy baj esetén megérkezzen a segítség, leA szerző felvételei

Most február elsejét írjuk, egy hete tart az árvízvédelmi készültség, s mikor bekopogunk a gátőrházba, jó hírrel fogadnak bennünket. Most érkezett a telefon Nyíregyházáról, a vízügyi igazgatóság székhelyéről, ha nem jön semmi drámai fordulat, ma megszüntethetik a készültséget.

Aki volt már katona, az tudja, milyen hadgyakorlat idején egy parancsnoki sátor. így kell A hídlábak eltűntek elképzelnünk a vízügyesek árvízvédelmi központját is: grafikonok, táblázatok, védelmi tervek, és persze telefonok. Most is szól az egyik, Bíró Bálint emeli fel a kagylót, s hallgatja a távoli gátőrházaktól jövő vízállásjelentéseket.

— Apad — nyugtázza tömören, így semmi akadálya annak, hogy a védekezés irányítójával, Pét hő Sándorral ne csak térképen, de élőben is szemrevételezzük a folyót.

Hódos szélső házai harminc méterre ha vannak a Túrtól, nyaranta itt kocsi kocsi hátán, a parton meg emberek százai. Most üres a falu híres strandja..., azaz dehogy is üres: víz borítja. Már majdnem két métert apadt a folyó, de a parti bokroknak még mindig csak a tetejét látni. Apró örvények játszanak a vékony ágakkal, köztük ezernyi fészek, az áradás itt maradt hordaléka.

— Hatvankettőben léptem a vízügy szolgálatába, s akkor volt az első árvizes riasztásom is — mondja Pethő Sándor. — A Túr miatt természetesen.

Azon a harminchárom évvel ezelőtt napon is ott állhatott meg először, ahol most mi is állunk, a hódosi híd és a gát találkozásánál. A töltés derekába vékony gallyakat szúrtak, a különböző időpontokban mért vízállásokat jelzik. Nekünk azonban az a szürkésbarna csík a legfontosabb útmutató, mely a gát oldalán szalad nyílegyenesen, a legmagasabb vízállás nyoma.

— Nem is az árhullám nagysága okozta nekünk ezúttal az igazi gondot, hanem a tartóssága — folytatja Pethő Sándor. — A kevés pénz miatt sajnos évek óta nem tudunk kellő gondot fordítani a gátakra, az elöregedett műtárgyakra, ráadásul a tartós aszályok is megtették a magukét..., kérdéses volt, hogy bírják-e a tartós nyomást. A Túrt, és a beleömlő csatornákat övező töltések hossza hetvenöt kilométer, sajnos jó kétharmaduk nem éri el a szükséges szintet. Hát..., most már könnyebb, hogy levonult az ár, bár mi sosem lehetünk nyugodtak. Mi még álmunkban is vizet látunk a leggyakrabban.

Gyönyörű, tavaszt idéző napsütésben szemlélődünk a gáton, amikor meglátunk három idős asszonyt a töltéssel párhuzamosan futó utcácskában. Három, vagy négy ház az egész utca, a tyúkólakat mindjárt bekapja a Túr. A három nénike azonban cseppet sem ijedős fajta.

— Ó lelkem, semmi se volt ez a víz a hetveneshez, meg a negyvenkilenceshez képest! — legyintenek.

Hamisítatlan szatmári porta előtt sütkéreznek. Mint a néprajzi lexikonokban: a ház fehérre meszelve, előtte orgonabokor, vén eperfa, mögötte dió és szilva...

— Hetvenben majdnem összerogyott — meséli a gazdája, Tokaji Sándorné. — Nejlonnal borított homokzsákokkal vették körül, de az ár így is bejött. Látják azt a barna vonalat a ház hátulján? Addig ért a víz..., de azért megmaradt, bármennyire öreg— Kishódos felől jött a víz, a templomot kivéve szinte mindent elborított — erősíti az iméntieket Fáber Sándorné, s özv. László József né. De azért jó az isten, a legtöbb háznak még is megkegyelmezett. Most se voltunk mi annyira idegesek, hiszen hetvenben se a Túr, hanem a Szamos jött be. Nem bánt minket a Túr, csak odaát, a románok hozzá ne piszkáljanak. Mi nyugodtan alszunk, hisz itt vannak az őrök, az vízügyesek.

Visszatérve a gátőrházba már vár bennünket a hír, lefújták a készenlétet. Mire e sorok megjelennek talán már a Túr is a nyári arcát mutatja, a nyaralóknak pedig eszébe sem jut majd, hogy a tél derekán mit művelt. Legfeljebb a gátőrök figyelik majd árgus szemekkel. Mert ők tudják, ne csak a tűzzel, de a vízzel se játssz!

Balogh Géza

S

osem tud az ember úgy az Erdőhát földjére lépni, hogy ne gondoljon 1970 májusára, a nagy Számos-völgyi árvízre. Az elmúlt negyedszázad során hál istennek nem sokszor riogatták a folyók az itteni falvakat, de a mögöttünk lévő bő egy évben a Túr kétszer is ráijesztett a közeli falvakra. Legutóbb tavalyelőtt karácsonykor, és most, január végén. Tavalyelőtt bő két arasz hiányzott ahhoz, hogy kitelepítsék a két Hódos és Garbók lakosságát, de most is alig fél méter.

Igen alapos és összetett szakmai vizsgálat tudná csak kideríteni, mi az oka annak, hogy a vizek újabban nem márciusban, júniusban áradnak, mint ahogy illene, hanem a tél derekán, de mi ezúttal nem ezt kutatjuk. Arra keresünk inkább választ, miképpen élik át az árhullámokat a vízügyi szakemberek, s a leginkább érintettek, az ár fenyegette falvak lakói.

A Túr által legjobban fenyegetett három magyarországi falura, Garbókra, Nagyhódosra és Kishódosra is igaz a mondás, „...

gyenek azok rendőrök, mentősök, vagy vízügyesek.

Az ember a víztől Rozsályig, legfeljebb Méhtelekig érezheti biztonságban magát, mert áthaladva a hetvenes nagy ár után megépített lokalizációs gáton már a Hódosok földjére lép, ahol hiába annyi a töltés, hogy a laikus el sem igazodik rajtuk, bármikor félreverhetik a harangot.

Ma persze már nem a félrevert harangok zúgása jelzi, hogy jön az ár. Mint korábban is, most is a nagyhódosi gátőrházban rendezkedtek be az árvédekezés irányítói, akik URH, s Westel telefonon tartják a kapcsolatot egymással, és rendelkezésükre áll egy vízügyes telefonvonal is. A helybélieket baj esetén pedig még riasztani sem kellene, hiszen a falu egyik része ilyenkor a vízügy szolgálatában áll, a másik meg szinte óránként kinéz a hidra, hogy lássa, mire számíthatnak. Az a néhány öreg pedig, akinek nehezére esik már a járás legfeljebb megállítja Bakk Istvánt, a hódosi gátőrt, s megkérdi; No, mi újság fiam!

Álmukban is vizet látnak

A KM VENDÉGE Az árvízi fotográfus

Kovács Bertalan

Pereg a film. A képeken a negyedszázada történt borzalmak sora elevenedik meg. Amerre a szem ellát víz és rombadőlt házak. A tengert idéző látványtól még ma is a döbbenet lesz úrrá az emberen. Fehérgyarmat, az 1970-es esztendő májusának közepe.

— Éjjel kettőkor szóltak, hogy a Tisza Gyarmatnál áttörte a gátat — emlékezik a 25 évvel ezelőtt történtekre Makiári István, nyugdíjas pedagógus. S hogy miért éppen őt értesítették? Nos, a magyarázat felettébb egyszerű, hiszen Pista bácsi a tévé hőskorától kezdve filmezett és tudósította a Magyar Televíziót helyi vonatkozású eseményekről. Miközben nézzük a negyedszázada kézikamerával felvett árvizes anyagának időközben videokazettára másolt, drámaian emberközeli képsorát, „az árvízi fotós” emlékeit idézi:

— Már kora reggel a természeti katasztrófa helyszínére értem, de filmezni a gyenge fényviszonyok miatt csak hét óra körül kezdhettem. Ám még így is több órával megelőztem a pesti tévéseket, akik csak délután egy óra körül jöttek. Akkorára a lökésszerű hullámokban érkező ár már levonulóban volt. Magam egy katonai kétéltű járműre felkapaszkodva pásztázhattam végig a környéket. A mentésre kivonult katonai egység parancsnoka szólt, hogy a helikopterre is felszállhatok. De én nem a pusztító víztömeget — amely tengerként kebelezte be a várost — akartam megörökíteni, hanem az embert. Ezért aztán maradtam a páncélos tetején, s rögzítettem a borzalmas víztömegben hangyaként eltörpülő, de elszánt ember küzdelmét és a károsultak fájdalmát — gondolkodik hangosan vendéglátóm, miközben tovább pereg a film.

A meggyötört, s reménytelenségükben is közönyös tekintetek néznek farkasszemet a képernyőn keresztül velünk.

Emitt katonák és civilek erősítik homokzsákokkal a megroggyant töltést, a következő snitten anyóka viszi hátán megmentett motyóját, Makiári István karjai óvó karéjában kiscica néz riadtan a kamera objektívjének lencséjébe. A távolban a vízből még kilátszó fák koronájának csúcsán egy-egy katona kémleli a távolt. — Később a parancsnok megtiltotta a katonák életveszélyes „produkcióját”— meséli Pista bácsi — már csak azért is, mert

a helikopterek egészen pontosan tájékoztatták a mentésben résztvevőket az újabb hullámok érkezéséről.

— Már gimnazistaként érdekelt a filmezés, első gépem egy 9 és fél milliméteres kézzelhajtós masina volt — mondja Makiári István, miután megnéztünk néhányat régi — közöttük egy Kisvárdát bemutató — alkotásai közül. Egyszer a tévések tartottak egy tehetségkutató vizsgálatot, gondoltam jelentkezem, lesz, ami lesz. Végül a sok jelölt közül mintegy tucatnyian részt vehettünk egy négy éven át tartó filmes kurzuson. Nyaranként jártunk fel a fővárosba, már csak azért is, mert többségünk tanár volt.

Azóta is vallom, hogy a pedagógust sok mindenre lehet

A szerző felvétele használni, lám még vidéki tudósítónak is jók voltunk — veti közbe Pista bácsi.

Közel egy évtizedig dolgozik a televíziónak, utoljára 1965-ben küld tudósítást. A filmmel azonban később sem szakít, a művelődési központban filmklubot szervez, később a társművészet, a fotó szerelmesei szakkörének születésénél bábáskodik. Közben, mintegy mellékesen megörökíti, megmenti a város múltját filmen és fényképen egyaránt. Újra megelevenednek régen elhunyt emberek, házak, utcák „épülnek” újjá a felvételeket nézegetve. Vaskos és súlyos albumai, régi féltve őrzött filmtekercsei értéket jelentenek, mint ahogyan tradicionális értékeket őriznek egyszersmind.

— Ezek az értékek, bármennyire is furcsa, tetszhalottak. A szekrényekbe zárva, a fiókok mélyén nem jelentenek semmit — mondja szomorúan a házigazda. Ma meglehetősen közömbösek az emberek a múlt iránt — folytatja — még azok is, akiknek a régi dolgok ápolása, átörökítése feladatuk lenne.

— Néhány éve hirtelen szükségem lett volna kisebb összegre, ezért gondoltam, eladom az árvizes filmem eredetijét Fehérgyarmat városának. Fel is vettem a kapcsolatot az akkori városi tévésekkel, ám úgy tűnt, nem érdekli őket komolyan az anyag.

— Később ugyan megkeresett valaki, akinek gyermeke éppen operatőrnek készült akkoriban, ám kiderült ő csupán össze-vissza akarta fabrikálni — persze saját céljaira és természetesen ingyen — a komplett filmet. Ezt már csak önbecsülésből sem engedhettem meg.

Elbúcsúzom, de gondolataimban a film, vágatlanul, szerkesztés nélkül pereg tovább.