Kelet-Magyarország, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-04 / 30. szám

1995■ FEBRUÁR 4., SZOMBAT A dinamikus realista Száz éve született Dési Huber István Éreityártaky Ilona Dési Huber István: Madzsar József arcképe (1934) Száz éve, 1895. február 6-án született Nagyenyeden Dési Huber István, a szoci­alista indíttatású képzőművészet egyik ve­zéregyénisége. Nélkülözésekkel telt rövid életében, mely 1944. február 25-én a buda­keszi tüdőszanatóriumban végződött, a fes­tészet legmagasabb rendű formai eszköze­ivel, de elméleti írásaival is harcolt a mun­kásosztály felemeléséért. Nehéz gyermekkorában a tanulást abba kellett hagynia, inaskodott és napszámos­ként ismerte meg a falusi és a városi prole- társág sanyarú életét a nagy gazdasági vál­ság éveiben. Az I. világháború idején kato­náskodott, majd aranyművesnek tanult. 1921-ben felköltözött a fővárosba, nap­pal gyári munkás volt, este továbbképezte magát az Iparművészeti Iskolában, majd a Podolini-féle szabadiskolában a Lehel téren. Tudásvágya nem hagyta nyugton, állan­dóan magasabbra tört. Mezítlábasán gya­logolva elutazott Itáliába, ott munkásként dolgozott, hogy szabad idejében a múzeu­mokat látogathassa, a művészet klasszikus nagyságait eredetiben is láthassa. Élményeit rajzaiban örökítette meg. Festeni 1928-ban kezdett, de közben ipari munkásként dolgozott. Hihetetlen akarattal vergődött át a marxista klassziku­sok elméleti munkásságán, de sikerült tu­datos, a két háború közti bonyolult idő­szak minden kérdésében tájékozott egyé­niséggé válnia, ez levelezéséből és elméleti munkásságából egyaránt kitűnik. Nézetei ma is helytállóak a művészet mibenlétéről, kora magyar képzőművészetéről, a klasszi­kusok jelentőségéről. Kora minden festői áramlatát, a nagy korabeli hazai és külföl­di mesterek munkásságát jól ismerte, bár személyes kapcsolatban senkivel sem állt. Iskolához nem tartozott, Derkovits Gyulát — akit pedig nagyra értékelt — nem ismer­te személyesen. Ébben valószínűleg legin­kább zaklatott életmódja akadályozta meg, majd később tüdőbaja is, mely egyre gyak­rabban kényszerítette a budakeszi tüdősza­natóriumba, ahol a szanatórium legendás főorvosasszonya, dr. Baráth Irén minden kedvezményt megadott számára az alkotás­ra. Legszebb művei is a főorvosnő sza­natóriumi lakását dí­szítették, köztük tus­rajzainak legtöbbje is. Hihetetlen akara­tát, szenvedélyes tu­dásvágyát saját sorai is igazolják: „Egy munkássorból festő­vé fejlődő embernek a mai társadalomban végig kell járni a legkülönbözőbb stí­lusokat fejlődése so­rán, mert iskolázott­ság híján csak így szívhatja fel a művé­szet korszerű kifeje­zési eszközeit, nem veheti át az előtte él­tek eredményeit mes­tereitől, mint valami kezdő, polgári festő, hanem állandó küz­delem közt, egyedül kell eljutnia hozzá­juk.” Talajtalanul, gyökértelenül csupán kiváló ösztöne, művészi érzéke, nagy elméleti tá­jékozottsága, szociális meggyőződése se­gítették az általa választott úton a legna­gyobbak közé. Kora hazai művészeti áram­latairól, a kortársak közt dúló elkeseredett harcokról írta 1937-ben: „Itt van ez a szép új világ (Huxley híres könyveimét idézve gúnyosan)... ez a neovandalizmus, mely mint a dudva és a burján, úgy veri fel, le­pi be életünket.” Felismerte és nagyra értékelte a hagyo­mányok szerepét. Festészetében Cézanne és a kubisták, Van Gogh és a konstrukti­visták stílustörekvései hatottak rá. Kezdet­ben művei erősebben követték előképeiket. Bár alkotóperiódusa igen rövid, csupán né­hány évnyi volt, hamar kialakult egyéni stí­lusa, amelynek fejlődése leginkább rajzain követhető. Szegénysége, valamint a körül­mények mostohasága miatt csupán néhány olajképe maradt ránk, ezek a két háború közötti magyar képzőművészet alkotásai közé tartoznak. Képeinek témáit mindig környezetéből merítette, a magyar falusi élet hihetetlen sanyarú életkörülményeit, a városi gyári munkások életét örökítette meg saját élmé­nyei alapján. Kezdetben szigorúan szerkesz­tett térben, leegyszerűsített, síkokkal hatá­rolt formarendben jelentek meg alakjai (Munkások, Paraszt, Csendélet sarlóval és kalapáccsal, Munkás). Később formai eszközei gazdagodtak, a műveket az elgyö­tört, a parasztsággal való szenvedélyes együttérzés és a szociális helyzet romlása miatt fokozódó indulatosság hevíti át. Szí­nei telítettek, élesek (Déli pihenő, Gube­ráló). Fő művein mindinkább erősödik a drámai hang. Halálához közeledve képei­nek alakjai szinte szimbólumokká erősöd­nek, a hazai táj és a népe iránti szenvedé­lyes szeretetének tanúbizonyságaként (A vi­harmadarak, Fedics bácsi, Lány bivalyok­kal). Ábrázolásmódját Kállay Ernő dinamikus realizmusnak nevezi, melyet a szerkezeti fegyelem, a formáló akarat és ritmus telít meg feszültséggel. A szorongatott lélek mélységeiből tör fel a népéért aggódó szen­vedélyes hang, mely ma is aktuális. Mint Kállay írja: Soha jobbkor meg nem érhetett volna festészete, mint éppen most, a nagy labancjárás és a sok kótyagos hetvenkedés idején. Massimo Capitanucci fotográfiája a Max nyomán nem az élet. Ma már nincsenek engedel­mes, nyugodt parasztgyerekek. Csupa disz­kó. Legutóbb ötszázat ígért az egyiknek, ötszáz forintot, ha kijön, az mégis a sze­mébe nevetett. Bement a kamrába, a laktanyából haza­hordott élelmiszer között teának is kell len­ni, Violetta ma kivételesen grúz teát iszik. Honvédségit. Holnap meg majd kell ven­ni Earl Grayt. Nem gyúj­tott villanyt, fellépett a kétágú létra alsó fokára, nyújtózott, forgolódott a szűk helyen, melyik do­bozban lehet, aztán még egy fokkal feljebb és ak­kor elérte a szellőzőablak magasát. A szemben lévő lakásban égett a villany. Fiatal nő állt a csillár alatt, ragyogó fényben a hálóingét húzta le éppen. Marosi szeme könnybe lábadt. A szemüveg, ha­mar a szemüveget! Hi­szen talán nem is mezte­len! Aztán jobbat gon­dolt. Míg a régi katona­ládában a lom között ke­reste a távcsövet, motyo­gott magában: ne menj el, várj meg, ne menj el... A létrán állva egy kéz­zel kapaszkodott, a má­sikkal a távcsövet fogta, de csak homályos fol­tokat látott. Még feljebb lépett, kinyitotta a kis ablakot, megtámaszko­dott és tekergette az éles­ségállító gyűrűt, mígnem egyszer csak a második világháborús német ka­tonai távcső szálkereszt­jében Lefkovics őrnagy huszonnyolc éves hajadon lányának köldöke derengett fel puhán és fehéren, mint a tészta. Karnyúj­tásnyira. A nő mosolygott, ide nézett az ablakra, mintha csak látná a főtörzsőrmes­tert. Aztán lassan elfordult és tornászni kezdett, jól megmutatva minden oldalról magát. Úristen. Minden reggel ezt csinál­ja. Minden reggel láthatnám. Úristen. Ez néz. Ide néz. Itt más nem is lakik. Mióta gondolja vajon, hogy látom. Hogy én le- selkedek. Marosi kezében remegett a távc­ső. Nekem csinálja. Mióta? Az ablakon alattomos széllökésekkel áradt be a fagy. Keze meggémberedett, me­gint a könny és a homály, mindig állítgatni az élességet, de hiába. Az ember nem jut közelebb a női misztérium forrásához, ami más szavakkal maga az élet értelme. Ma­rosi nézte titkosan a tornagyakorlatokat, az esetlen, de fiatal testrészek látványa nem hozta el sem a bűnt, sem a megváltást. Mi lesz hát? A konyhában hangosan forrt a víz, a Lefkovics lány most kidüllesztett mel­lel a tükör elé állt, valamire készül. Lóri, hol vagy? — Violetta hangja éle­sen szólt, kellemetlenül. Felelni akart, igen, de torkából csak a reggeli cigarettás hörgés tört elő. A teát, kiabálta köhögve, nem találom a teát, de már közeledtek Violet­ta pomponos papucsának csusszanásai. Marosi hirtelen mozdult, ez a távcső, meg a nyitott ablak, ez nem maradhat így, és ekkor megindult alatta a létra. Lóri, mit csinálsz itt? — lépett be Violetta, éppen a robajra. Marosi hanyatt feküdt a kamra kövén, rajta a létra, fejéből vér szivárgott és ráömlött egy üveg eperdzsem. Violetta közelebb hajolt. Megőrültél? — kérdezte. Lekvárt eszel? Ebben a hidegben? Mi ez, távcső? Mit nézel a távcsővel? Mire vagy te még kíváncsi, az isten szerelméért. Lóri! ? A takarékkönyv, suttogta a férfi nehezen lélegezve, ott van a ládában. És beszéltem az őrnaggyal, ha meghalok, téged felvesz­nek takarítónőnek a tiszti étkezdébe, mondta. Takarítónőnek? — nevetett Vio­letta, miket beszélsz, és már fordult is kifelé a kamrából. Kelj fel onnan, mi lesz a teám­mal? Gyere! Jövök, mondta a férfi, de va­lójában úgy gondolta, inkább pihenne most egy darabig. Lekvár, vér és könny csordo­gált az arcán. MÚZSA Szőke Kálmán: Szürkület A munkaközvetítő előtt sorban állnak a pártsemleges fák. Esteledik, hazafelé süvít egy sárga fedelű rigó, párja a fára leszállópályát fütyül. Amikor az égi dómban a celebrálást bevégzik a bíborosok, Kelet-Magyarország legszürkébb tömbházai szürkülnek tovább. A városhoz átizzadt ingben érkezik az éjszaka, egy kislány polippal álmodik, amint gyökeret ereszt a tengerfenéken. Birtalan Balázs: Prognózis Mintázza sejtett sorsomat e szusszanásnyi versenet: sárkánygyíkokat fojtogat, ki rejtelmeket fejteget. Lesújt, akár a vasdorong, borzaszt, mint feltört záptojás, amint feldereng s itt borong szemem mögött egy látomás: míg állok bénán, réveteg, sunyin lapítva hallgatok, nyálzó pofájú vérebek torkának esnek farkasok. Apránként szemfogat növeszt, s a kegyetlenül letiport Tejúton vonítani kezd négykézlábon a telihold. Takaréklángon ég a Nap, hogy ne fogyasszon túl sokat. Mégis, pár kósza év alatt a világ csendben szétrohad. Nem marad, csak végtelen űr. A leköszönt Isten helyett teremteni képtelenül lebegek a vizek felett. AP-felvételek ■KQ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom