Kelet-Magyarország, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-25 / 48. szám
1995• FEBRUÁR 25„ SZOMBAT Bényi, a festő műtörténész Kréta Bényi László rajza Kádár Márta Meglehetősen ritka; hogy egy sikeres műtörténész-muzeológus, mint alkotóművész is ismert, elismert legyen. Ilyen kivétel Bényi László, aki alighanem maga sem tudná eldönteni, festeni, írni, kiállítást rendezni szeret-e jobban. Hosszú éveket töltött a Magyar Nemzeti Galériában, mint fontos tanulmányok szerzője, kiállítások rendezője írta be nevét az intézmény történetébe. Bizonyára ezért is adott most helyet a galéria Bényi László művészettörténész-festőművész kiállításának. Bényi tudatosan festőnek készült, mégis családi ösztönzésre jogot hallgatott az egyetemen, de ezközben — s később is — a legjobb mesterektől tanult festeni. Ott volt Aba-Novák Vilmos szabad iskolájában, s több művésztársával Jásszentandráson is, amikor Aba-Novák a templom freskóját festette. Aba-Novák révén került máig tartó kapcsolatba a szolnoki művészteleppel, művészélettel. Azóta is gyakori vendége a művésztelepnek és megannyi képe őrzi az Alföld e tájának ihletését. Festőtanulmányai folytatása érdekében éppen Aba-Novák javaslatára kapott gyakornoki ösztöndíjat a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Réti István rektor titkáraként dolgozott. Itt a főiskolai irattárban bukkant rá Csontváry és Keleti Gusztáv addig ismeretlen levelezésére. Alighanem e levelek publikálásával és feldolgozásával kezdődött műtörténészi pályája. Több kiállításon szerepel — sikerrel. Képeit megvásárolták, keresik. Közben utazik, tanulmányúton jár Olaszországban és Szlovéniában, a Dunakanyarban, Szolnokon. A háborús éveket Bényi egy papírgyár alkalmazottjaként vészelte át. S maradandó érdemei vannak a háború utáni fővárosi és vidéki művészeti élet újjászervezésében. Jelentős kiállítások rendezése fűződik nevéhez. Olyanok, mint a jubileumi Zichy- és Mun- kácsy-tárlat, Rudnay és Koszta, a nagybányai festők és Paál László művészek kiállítása. S őt bízták meg a brüsszeli világ- kiállítás magyar pavilonja képzőművészeti kiállításának megrendezésével. Kiállításrendezői, írói munkássága mellett mindig is szakított időt a festészetre, rajzolásra. De művészete csak akkor teljesedett ki igazán, amikor megvált a múzeumtól. „Festésre mindig a természet hangolt — írja Bényi egyhelyütt. — Képeimet spontánul váltották ki az évszakok, ezeknek nyílása és múlása, színeik és hangulatuk éppen úgy foglalkoztatott, mint az embersorsok feletti tűnődéseim és megrendüléseim.! Tájak — a világ minden részéről — virágok, kétkezi munkások, halászok, földművesek Bényi leggyakoribb témái. És mindebben a színek és formák harsogását, a szépséget, az életörömöt keresi s találja meg. Vahot, a halhatatlan epizodista A történeti jellegű stúdiumokkal foglalkozók tudják, hogy az utókor mindig kegyetlenebb a jelennél, mert radikálisan megrostálja a múlttá vált jelen szereplőit, s csak néhányuknak kegyelmez meg az emlékezet, amely nem akarja magát túlterhelni. Az irodalomban például a nagy mesterek mellett egy idő után a közepes rangúak művei is legfeljebb jeles évfordulók alkalmával jelennek meg. Bizony az ilyen szerzők közé tartozik az 1820. február 25-én Gyöngyösön született Vahot Imre. O valamit mégis megtett, amivel nevét olyannyira maradandóvá formálta, hogy az mai napig szerepel még a középiskolai tankönyvekben is: jeles szerepet vállalt Petőfi Sándor fölfedeztetésében, feltűnő pályaindításában. 1844-től szerkesztette a Pesti Divatlapot, amely általában is támogatta a kor fiatal íróit, Petőfit pedig maga mellé vette segédszerkesztőnek. Sok drámát írt, de azokat már a kortársai is bírálták. S bár Kossuth, majd a forradalom híve volt, s bár rövid időre, de többször is bebörtönözték, már a hatvanas években kihullott a kortársak emlékezetéből is. 1879-es halála után Mikszáth Kálmán írt róla portrészerű nekrológot, felidézve személyes emlékeit, s ezek szerint az idősödő Vahot Imre bácsi, ha dicsekedett, akkor csakis azzal, hogy Én neveltem föl Petőfi Sándort. Azért éltem én. Az az én dicsőségem. A sors engem választott ki eszközül arra. Petőfi sohasem lett volna nélkülem az, amivé lett. Ezt a legutóbbi mondatot nyugodtan túlzónak tekinthetjük, lényegében mégis igaza volt, s valóban, miként Mikszáth írta, nem az ő hibája, hogy kelleténél tovább élt. Balázs Attila illusztrációja ta, hogy nem, mégsem viszi el. Betette a cipőt a táskájába. — Ezt a két pár zoknit meg biztosan használni tudná a főjegyző úr... Hutka zavarában ejtette ki ezt a mondatot, de mindjárt meg is bánta, mert a választ eléggé bántónak érezte: — Köszönöm, nincs rá szükségem. Van zoknim elég. Pedig milyen udvarias elutasítás volt. Nem azt mondta, hogy ugyan mit képzel, kérem, hanem köszöni... De így még jobban szúrt. A tisztiorvos most azt gondolta: ha a jegyzőnek nem kell, legjobb lett volna a zoknikat is a táskájába süllyeszteni, de ezt már azért nem merte megtenni. És társa beírta őket a leltárba. Állami tulajdon lett belőlük. Eigentum des ung. Königl. Arares. Hutka doktor aláírta, hogy a többi leltári holmival együtt megőrzésre ezt is átvette, és otthagyta a kredenc alján. Majd ha rendelkezés jön az itthagyott zsidó A. javak sorsa felől, eldől, hogy mi lesz a zoknikkal. Majd? Nem sok időbe telt, és már valamelyik orosz katona örülhetett a kre- dencben talált két szép darabnak. 3. Müller doktorban semmi nem volt a győztesek pökhendiségéből. Rövid beszélgetésük alatt továbbra is tiszti főorvos úrnak szólította. Már eleinte. Mert Hutka aztán elhárította ezt a számára már kellemetlenül hangzó titulust. — Nézze kolléga úr, nem vagyok már tiszti főorvos. Ezt bizonyára sejtheti. Tiszti főorvos! Ugyan. Az oroszoknál ismeretlen ez a fogalom, s amint megvetették a lábukat Kárpátalján, a maguk rendjét vezették be mindenütt. Hutka egy kórházban helyezkedett el Ungváron, előző állomáshelyéről, a járási székhelyről be is költözött ide, de nem a kórházi keresetéből élt, ez a keserves kis pénz mindössze a család néhány napi élelmére futotta volna, a holmiját adogatta el, mint oly sokan mások. Már gondolt rá, hogy ezt a sárga cipőt is áruba bocsátja... — És mik a további tervei, kolléga úr? Ezt nem azért kérdezte Müllertől, mintha valóban érdekelte volna a sorsa, csak hát mutatnia kellett valami rokonszenvet. Müller doktor azt felelte, visszamegy Prágába. Már járt ott. A régi tanszékén várják. Csak épp elugrott most ide, elrendezni a dolgait. — Hát, Isten áldja, kolléga úr. Kívánok sok sikert! Müller tekintetéből azt lehetett kiolvasni: nem kételkedik benne, hogy kollégája ezt őszintén mondja. — Köszönöm, köszönöm, és viszont kívánom. — S közben látszott rajta: igyekszik nem nézi a földre, nehogy a Hutka lábára essék a tekintete. Meleg kézfogás. De Müller doktornak még az eszébe jutott valami. Kivett a belső zsebéből egy finom, márkás aranyhegyű töltőtollat, átnyújtotta a valahai tiszti főorvosnak: — Tessék! Hogy legyen valami emléke tőlem. — Jaj, igazán kedves! — lelkendezett Hutka, és megint a pokolba kívánta Mül- lert. Csak legalább ezt a tollat ne adta volna. Hogy legyen valami emléke. Persze célzás. A másik emlék a cipő mellé. Vagy komolyan meg akarta ajándékozni. Ennyire szelíd lelkű? Utálta a lábán lévő sárga cipőt, legszívesebben levette volna és mezítláb ment volna haza. Otthon azután nekiesett egy sötétebb cipőkrémmel, el akarta változtatni a színét. Pedig micsoda ostobaság. Müller holnap indul Prágába, többé nem találkozhatnak. Mégis egy megszállott igyekezetével kente a cipőt, csakhogy a finom sárga bőr nem vette föl a durva sötét kenőcsöt, pontosabban: csak helyenként maradt rajta. Csúnya, foltos lett a cipő. Most már eladni sem lehetett. MÚZSA Katona Judit Mária-bánat Én ott élek, hol sok még a szegény, és éjszakánként reszket a szegényebb. Itt éhség gubbaszt, a nők koravének, és jó szívükben alig van remény. Itt utcaseprő jár a ház előtt, és guberálók járnak a kukára. Itt részeg ordít védtelen virágra és fák lelkére, mely tegnap kidőlt. Már jönnek halkan, szűk zugot keresnek a havas esték, kabátuk suhog. Ránkcsapódnak a nehéz vaskapuk, s mert olyan régen nem kapnak kegyelmet, anyák ácsolnak nehéz tölgykeresztet: majd ott függ rajtuk szép Krisztus-fiúk. Befogva CsanddyJános Az ismeretlen úton Füles sapkám mélyen szemembe húzva lassan beolvadok a hóesésbe, ejtőernyős, magas szárú bakancsom ropog a hógöröngyöm, tükrösre csiszolja a kis jégtócsákat az Ismeretlen Úton. Patkóba vág a jég, fújtatok, mint a víz az aknán, s magamat biztatom: nem fagyok meg, élek még, s őrhelyem megvédem, ha megvédhetem. Igen: egy talpalatnyi föld. S íme, egy kis Duna, befagyva méteresre. Lesz itt zajlás, ha megjő a tavasz! De most a Föld, a Vaskapu! Harmincfokos a fagy, s Traianusz oszlopán sziklaforgácsot pattogtat! Tél a Tiszán Balázs Attila illusztrációi