Kelet-Magyarország, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-21 / 44. szám
1995. február 21kedd HATTER Ungvár sétány 1. — Kis-Chicago Az egykor népszerű, kapós ház mára a kellemetlenségek, gondok színtere lett WWOOWOOOWWWWOWOWWWCOOWWíWWCWWOWWWOCOOCCOOWMWOOWOW Cservenyák Katalin Nyíregyháza (KM) — Ez a ház fogalom Nyíregyházán. Azon kevesek közé tartozik, amelyeket nemcsak az utca, házszám alapján tart nyilván a közvélemény, hanem nevet is adott neki. Méghozzá nem túl hízelgőt. Kis- Chicagonak hívják. Nem ok nélkül... Pedig kívülről semmiben sem különbözik a jósavárosi betonrengeteg egyhangúan szürke épületeitől. Ha csak annyiban nem, hogy — a lépcsőháziakat nem számítva — ahány ablak van rajta, annyi lakás mögötte. A tizenegy emeleten összesen száznyolcvankilenc. , Önkényesen Nem volt mindig ilyen rossz híre az Ungvár sétány 1. szám alatti toronyháznak, hiszen a hetvenes, nyolcvanas években sok fiatal házaspár örülhetett annak, hogy önálló fészekben kezdheti itt közös életét. Nagy segítség volt a huszon-egyne- hány négyzetméteres tanácsi minigarzon, hiszen nem kellett drága albérletet fizetni, vagy a szülők nyakán élősködni. És megfelelt azoknak az idős egyedülállóknak, házaspároknak is, akik soványka nyugdíjukból már nem tudták fenntartani nagyobb lakásukat, esetleg meg akartak menekülni a téli tüzelés fáradalmaitól. Azok a fiatalok, akik elkerültek innen, később nosztalgiával gondoltak vissza első lakásukra. Aztán, ha egyszer véletlenül mégis idetévedtek, hitetlenkedve csapták össze a kezüket: úristen, hogy lehetett itt élni!... Pedig lehet, csak kicsit szűkösen. A tenyérnyi előszoba egyben az étkező és a konyha, de már nem fér el benne a hűtőszekrény. A háziasszony fantáziájára mégis a szobában van a legnagyobb szükség. Nem egyszerű úgy berendezni, hogy elférjen az ágy, a szekrények, egy kis dohányzó asztal, és maradjon hely a közlekedésre is. A körülményekhez képest még az erkély a legtágasabb. Mindettől függetlenül mégis sokan vágynak az Ungvár séKit tetszik keresni? tány 1. szám alá. A kelleténél talán kicsit többen is. Például azok, akik a rövid ideje üresen álló — s nyilván kiutalásra váró — lakásokat feltörik, és önkényesen beköltöznek. így próbálják „gyorsítani” a sort abban a reményben, hogy ha már ott laknak, ki is utalja nekik az önkormányzat a lakást. Legnagyobb sajnálatukra azonban a dolog nem így működik, s ezzel a „dobásukkal” még jól ki is szúrnak magukkal. Egyfelől szedhetik a sátorfájukat, másfelől nem nagyon számíthatnak a közeli jövőben önkormányzati segítségre. Rossz szomszédság Az ügyeskedők másik csoportja viszont — míg az ön- kormányzatnál égre-földre esküszik, hogy a minigarzonnal végre megoldódik a lakás- problémája — marad ott, ahol volt, a kiutalt lakást pedig jó pénzért kiadja albérletbe. Az üres lakás tarifája itt most tízezer forint havonta. Megkapja a pénzt, felőle aztán annyian laknak ott, ahányan akarnak. Panaszkodott is egy második emeleti asszony, aki — dacára annak, hogy estére altatót vesz be — azért nem tud nyugodtan aludni, mert szomszédjának albérlői rendre eltéveszBalázs Attila felvétele tik az ajtót. Örökösen hozzá kopognak be. Elvileg három lánynak adta ki a főbérlő — egy özvegyasszony — a garzont, de volt olyan este, hogy kilencen jöttek még a lakásba, amikor négyen már bent voltak. — Borzalmas itt az élet — mondja az asszony. Éjjel-nappal csörögnek, zörögnek, a gyerekeket meg a folyosón nevelik. Mi öt éve lakunk itt a férjemmel, akkor átmenetileg kaptuk tíz hónapra, csak itt ragadtunk. Az első férjem az oka mindennek, aki — míg én kórházban voltam — leadta a két és félszobás tanácsi lakásunkat. A várakozással ellentétben meglepő tisztaság és rend van a folyosókon. Köszönhető ez a vállalkozó házmesternek, s azoknak a jóérzésű lakóknak, akik fontosnak tartják, hogy ajtajuk előtt is tisztaság legyen. No, és az sem elhanyagolható, hogy nemrégiben festették ki az egész lépcsőházat. Kicsit zajos a ház — mondják az idősebb lakók, de őket különösebben nem zavarja. Az ember este becsukja az ajtót, aztán jobb, ha nem is tudja, mi történik odakint. Például azt sem, hogy sötétedés után elkezdenek „hazaszállingózni” a hajléktalanok a szemétledobóba, ahol békében meghúzhatják magukat éjszakára. (Más kérdés, hogy a piszkukat a házmesternek kell eltakarítania reggelente.) Este rosszabb — Azért jönnek ide, mert nem akarnak az utcán megfagyni — fogja pártjukat az egyik lakó, aki megérti azokat is, akik feltörik a lakásokat. — Negyvenhárom év után tizennégyezer forint a nyugdíjam — ellenkezik egy idősebb férfi. — Mégis kijövök belőle. Míg más itt háromszor józano- dik ki egy nap, de nem fizet lakbért. — És magának a tizennégyezer elég? — kérdi az előbbi. — Kevés, az biztos, de úgy kell beosztani, hogy elég legyen. — Hányszor eszik húst? — így a fiatal. — Hetenként. — Farhátat, igaz?! Egy néni szól közbe: — Én meg tizenegyezer forintból élek. Az az igazság, hogy ez a lakás a legolcsóbb a városban. Az addig némán mellettünk álló fiatalember félrevon, s csak súgva meri kérdeni: — Maga szerint hová menjen, aki börtönből szabadul? Én ugyan nem itt lakom (bár utóbb bevallja, a szemétledo- bóban már ő is aludt), de minden szívfájdalom nélkül berúgnék egy ajtót. De nem teszem, mert kedvezménnyel szabadultam, és azonnal vissza is vinnének. Csodálkoznak, hogy ilyen a bűnözés. Rákényszerül az ember. Én csalásért ültem. A pártfogó sem segít, mert annak az az érdeke, hogy bajba keverje az embert és visszavitesse a börtönbe. Többen próbálnak rábeszélni: inkább este kell idejönni, akkor lát cifrábbakat az ember. Csak akkor nem árt, ha a védelméről is gondoskodik, mert sose lehet tudni, kivel találkozik össze. Nem olyan ritka itt az öngyilkosság, a késelés (lakáson belül vagy épp a folyosón), vagy a kisebb verekedések. De ezen nem is lehet csodálkozni: hiszen egy kisebb falu lakossága, négy- százötven ember él összezsúfolva egy alig parasztportányi alapterületen, tizenegy emeletnyi magasságban. Jog es rend Kováts Dénes C salni és lopni csak tíz- és százmilliókat, esetleg még többet szabad. Ne értsenek félre, ez nem az én véleményem, csupán bizonyos jelekből erre a tényre lehet következtetni. Ha valaki lop a boltból, betör valahová, ha a díjbeszedő elsikkasztja a bevételt, s lebukik, akkor minden bizonnyal elítélik, bűnhődnie kell — jogosan — tettéért. Ha azonban valaki vezető beosztásban dolgozik pénzintézetben, s gyanús ügyletek részese, ha százmilliós áfa- vagy egyéb csalások gyanúja merül fel a vállalkozóval szemben, azért vígan furikázik sok milliót érő autóján, éli tovább világát. Esetleg még egykori beosztásába is — ha ugyan felmentették — visszahelyezik. Tárgyalásokra járni nincs idő és energia, hiszen szegény betegnek mindig jut igazolás a távolmaradás indokául; ilyen-olyan ürügyekkel lehet húzni az eljárást. Vitathatatlan: a gyanú, a szóbeszéd nem lehet elegendő arra, hogy — esetleg ártatlanul — meghurcoljanak valakit, de komolynak tűnő ügyekből jó néhány embernek sikerült kibújnia. Tény lehet az is: nem könnyű beszerezni és sorba rakni a bizonyítékokat — a bűntársak miért vallanának egymásra? Vesztegetés? Ugyan, kérem! Szó sincs ilyesmiről! Csupán botlott egyet a vámos, tévedett a banktisztviselő... A papíron pedig ez áll: bizonyíték híján megszüntették az eljárást. A legnagyobb baj az, hogy az ügyeskedőket a törvények is segítik. Mégpedig azzal, hogy kijátszha- tóak, lehetőséget adnak a kiskapuk megtalálására. Az is vitathatatlan: éppen a legnagyobb ügyeskedők rendelkeznek igen jó ügyvédekkel, közgazdászokkal, könyvelőkkel, akik megtalálják a módját annak, hogy a gyanúsnak tűnő ügyletekből győztesen, vagy legalább is el nem ítélten kerüljenek ki munkaadóik, ügyfeleik. Tanulság? Talán csak egy. A felkészült jogalkotók úgy fogalmazzák meg a jogszabályokat, hogy ne lehessen félremagyarázni, egyértelmű legyen: valaki törvényesen vagy törvénytelenül járt-e el. Ami már nagyon megy... Ferter János rajza Y y °l v0^’ nem volt, ! M valahol a boldogulá- JL M. son innen, de az éhen- haláson túl, ott, ahol a kurta formátumú fizetési boríték használatos, élt egyszer egy szegény ember. Annak volt egy fia, és ahogy ez már lenni szokott, az is szegény volt. Egy napon aztán elindult szerencsét próbálni. Édesanyja jól feltarisznyázta. Előbb egy kis szalonnát meg krumplit akart neki csomagolni, de a disznót már a két évvel ezelőtti tápár- emeléskor levágták, a krumplit meg nem tudták megfizetni. Ezért aztán kénytelen volt beérni két rágógumival Szóval, nekivágott a világnak a szegénylegény. Ment, mendegélt, míg egy sűrű erdőbe nem ért. Ekkor aztán megéhezett, leült egy savas esőktől kiszáradt fa alá és elkezdte rágni a rágógumit. Arra ment egy anyóka, nagy köteg rőzsével a hátán. A legény megsajnálta, felajánlotta, hogy segít neki hazavinni a tüzelőt. Am alig tettek meg néhány lépést, amikor az Mese a legényről ágak között felbukkant az erdész. — Szóval te vagy az, aki hetek óta lopja áfát!-—kiáltott a legényre, majd, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, kétszer a levegőbe lőtt. A legény persze felvette a nyúlcipőt és futott, ahogy a lába bírta. Hamarosan kiért az országúira, ahol álruhás királylányok illegették magukat minden kilométerkőnél. Azonnal sejtette, hogy királylányok lehetnek, mert az első nyomban felajánlotta királyságának alsó felét, ha vele megy a bokrok mögé. Itt aztán váratlan, mondhatnánk tragikus fordulatot vett a mese, mert kiderült, hogy a legénynek nincs egy lyukas vasa sem, ezért meg kellett küzdenie a hirtelen felbukkant szintén álruhás lovagokkal, akik úgy elverték, mint pénzbehajtók a feledékeny vállalkozót. Az inzultus után némileg megcsappant lelkesedéssel folytatta útját, de még mindig hitt abban, hogy megtalálja a szerencséjét. Hogy eltakarja a verés nyomait, jól az arcába húzta a sapkáját, így tért be egy benzinkúthoz, hogy megkérdezze, merre lakik itt a legközelebbi király, akinek meg kell menteni a lányát. Előbb rablónak nézték, ám a nézeteltérés tisztázása közben szerencsére leverték a sapkáját és rájöttek, hogy csak esztétikai okokból hord fejfedőt. Hogy kárpótolják, megsúgták neki, hogy hol lakik a környék királya, akit egyedül nehezen ismert volna fel, mert az ellenzék megtévesztése érdekében olajszőkítőnek és adócsalónak adja ki magát. Kapóra jött, hogy épp néhány nappal korábban rabolták el a lányát egy jól menő diszkóból. Ezért busás jutalmat ajánlott fel a fele királysága és leánya keze mellé, amikor a legény feljánlot- ta a segítségét. Némi nyomozás után meg is találta a lányt, de annak esze ágában sem volt hazatérni, nagyon jól érezte magát elrablója fogságában. Még ennél is nagyobb gondot jelentett, hogy a legény már első pillantásra eldöntötte, a világ minden kincséért sem fogja feleségül venni. Dolgavégezetlenül tért hát vissza a királyhoz, aki hamar napirendre tért a kudarc fölött. Sőt, mivel mindenképpen honorálni akarta a legény fáradozását, benyúlt a páncélszekrénybe és adott neki egy fél zsák pénzt. Az meg vidáman indult haza a zsákkal, ám öröme nem tartott sokáig. M ár az első sarkon várták az adóellenőrök, és mivel nem tudta igazolni, honnan származik a vállán látható láthatatlan jövedelem, azonnal elvették tőle. A legény pedig hazatért és azóta nem kísérti a szerencsét. Legfeljebb lottózni szokott néha. A semjeni tudás Páll Csilla A közelmúltban bepillanthattam egy községi általános iskola, a kállósemjéni mindennapjaiba. Az ott működő oktató- és nevelő munka motivált arra, hogy megállják egy szóra, és leírjam az ott tapasztaltakat. Lehet, hogy nincs az iskolában több millió forintért kiépített videolánc, televízió, konditerem, sőt, egyik-másik osztályteremben csak cserépkályha szolgáltatja a meleget. Ez azonban nem befolyásolja az oktatás minőségét és színvonalát. A nebulók tudják ugyanolyan jól (ha nem jobban), a könyvek legapróbb adatait a tanáraik által elmondott kiegészítésekkel, mint városi társaik. Kiemelkedően sok, jó képességű gyerekkel találkoztam. Az egyik nyolcadik osztályban úgy éreztem magam, mintha komoly, érett középiskolásokkal beszélgetnék napjaink történelméről, s nem egy alsófokú intézmény utolsó éveseivel. A diákok magatartásával sincsen annyi probléma, toleránsabbak, türelmesebbek, mint városi társaik. Természetesen, mint mindenütt, itt is akad szerényebb képességű gyerek. Néhányon alig várják, hogy a rájuk kimért nyolc évet le- töltsék, nem akarnak újabb esztendőket az iskolapadban tölteni. Tanári és szülői közbenjárás eredménye, hogy végzőseik közül egy- kettő fejezi be végleg tanulmányait. Míg kapott az intézmény hivatalos visszajelzést a középiskolákból, addig biztosan tudták, hogy az új iskolában is megállták helyüket tanítványaik. Az utóbbi években a „kirepült” diákok elbeszéléseiből értesülnek, hogy a Semjénben megszerzett tudással sehol sem vallanak szégyent. i Wé*őp<llt:! Oremus Kálmán tárcája ICCMHHI Itt© Wt© I*
