Kelet-Magyarország, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-17 / 41. szám

1995. február 17., péntek HATTER Pisti érthetetlen tette Széljegyzetek egy fiatalember tragédiájához, amely megrázta a közvéleményt Tanítás után a tiszaberceli iskola előtt Harasztosi Pál felvétele Gazdátlanul Kállai János Tiszabercel (KM) — A sze­rencsétlen sorsú paszabi iskolásfiú önpusztító csele­kedetének a társadalmi re­zonanciája hihetetlen erejű volt. A médiumok minde­gyike rámozdult a borzal­mas eseményre, s azonnal ítélkező pózba vágta magát az úgynevezett közvélemény is. Lapunkban — a lehetőségek adta keretek között hitelesen és elfogulatlanul — igye­keztünk mi magunk is beszá­molni a gyermektragédia talán sohasem megfejthető motí­vumrendszeréről. Közös tragédia Mondhatják: meg kellett volna nevezni a bűnöst, kibökni a rejtőzködő igazságokat. Azon­ban, nem árt tudni, a sajtó — még ha olykor-olykor netán abban tetszeleg is — nem nyo­mozó és ítélkező hatóság. És sohasem lehet célja (nem sza­badna, hogy ez legyen!) az in­dulatok szítása, emberek elle­hetetlenítése, a bűnbakkeresés össznépi rossz szokásának a továbbvitele. — Lehet, hogy sokak szerint túl lett exponálva ez a nagyon- nagyon szomorú eset — pró­bálja megvonni az eddigiek mérlegét Hajnal András, Ti­szabercel polgármestere, azé a településé, ahová nyolcadi­kosként átjárt Tarjányi István —, de én sem tudtam mind­máig megnyugodni. Tragédia, ami történt. A családé, a pe­dagógusé, egy iskolai közös­ségé, az egész falué. Számom­ra az a legérthetetlenebb, hogy az áldozat kora és a tett sú­lyossága között semmiféle lo­gikus összefüggés nem fedez­hető fel. Egy félévi, a vártnál esetleg gyengébb osztályzat­széria egy mindeddig semmi személyiségzavart nem mu­tató kamasz kezébe nem ad­hatja a gyilkos fegyvert. Ez, természetesen így semmire sem megoldás... — Hogy ki a felelős? Min­denki és senki. Tudom, ez üres okoskodásnak tűnik, de én így látom. Talán a kor, melyben élünk, melyben a gyerekeinket próbáljuk nevelni, talán a vi­szonyok? Azok zilálódtak össze annyira, hogy már bo­gozni sincs erőnk? Mindenki a legtöbbet, a legjobbat szeretné kihozni az utódjaiból. A leg­jobb iskolába adni a csemetét, hogy jobban boldoguljon, hogy magasabbra vigye, si­kerüljön kitörnie. Persze, hogy senkisem akarja, hogy aztán belepusztuljon az erőpróbába, mielőtt még bizonyíthatott volna. (Tiszabercelen az a hír járja: aláírásokat gyűjtenek Pisti osztályfőnöke, matematikata­nára katedráról letiltása cél­jából. A tehetetlen keserűség elsősorban a családtagokat, a szűkebb-tágabb rokonságot hangolhatta — majdnem ért­hető módon — a vétkesnek vélt pedagógus ellen, jóllehet: a feltételezett bűnösség kör- vonalazhatatlan. még ilyen­olyan hipotézisekkel, vádak­kal sem megalapozott. Az a névvel-címmel ellátott levél, mely szerkesztőségünkbe már jóval a temetést követően ér­kezett, nos az az iromány is régmúlt, személyes sérelme­ket sorol, a konkrét bajhoz, amit már nem lehet visszacsi­nálni alig vagy csak általános etikai relációkba helyezve van némi köze.) A polgármester helyzetér­tékelése másként hangzik, mint a szállongó híresztelések. O úgy érzi: a lehetőségekhez képest konszolidálódott a helyzet a községben. Ülepe­dett a dolog — fogalmazta meg őszinte véleménynyilvá­nítása summázataként a pol­gármester. Csöndes munka Az általános iskola tanári szobájában ennek az érzelmi lehiggadásnak szintén fogható jeleit tapasztaljuk. Zajlik a tanítás, mint mindig a saját kerékvágásában, csak minden csöndesebb — valahogy szo­katlan az ilyen mértékű lehal- kítás egy gyermekintézmény­ben. — Megy a munka, lezártuk a félévet — jegyzi meg visz- szafogottan Hegedűs Józsefné, magyar-orosz szakos tanár. — Bukás? Persze, hogy volt bu­kás, de nem emiatt rossz a hangulatunk. Ebben az isko­lában ilyen szörnyűség, mint a Pisti értelmetlen halála, még nem történt. Nagyon megrá­zott bennünket. A tragédia ál­tal leginkább érintett kollé­ganőnk még mindig küszkö­dik, vívódik, töpreng. Mint köztiszteletben álló pedagó­gus, két évtizedes gyakorlattal a háta mögött aligha tehet mást, minthogy igyekszik megválaszolni az önmagának feltett kérdéseket. Pedig ő semmi mást nem tett, mint amit osztályfőnökként és szaktanárként — legjobb be­látása szerint — meg kellett cselekednie a gyerek tanulmá­nyi előmenetelét a maga rea­litásában bemutatandó. — A hogyan tovább, most már ezt kell végiggondolnunk — szögezi le Zsíros Antalné, az iskola igazgatója. — Még az eddigieknél is alaposabban meg kell hányni-vetni: ho­gyan, mit és kit osztályozunk, mit jelentünk ki általában, vagy címzetten. Nálunk a gye­rekek 30 százaléka cigány. Többségük halmozottan hátrá­nyos helyzetű. Sokan munka- nélküliekkel, alkoholistákkal, betegekkel terhelt családok­ban nőnek fel. Sérülékenyek, érzékenyek. — Nehogy félreértsék: Tar­jányi Pisti nemhogy hátrá­nyos, hanem kifejezetten ren­dezett helyzetű, jó családi kö­rülmények között felnőtt fi­úcska volt. Nem tanult rosszul, problémák sem voltak vele, sokan szerették, a társai, a kol­légák. Ezért is sújtott ránk kegyetlen erővel a tette. Az eset után megfordult a fejem­ben: a szülők biztosan elviszik tőlünk a kisebbik fiút. O szin­tén a mi diákunk. Most ne­gyedikes. De, hála Istennek, erre nem került sor. Az anyuka — napokkal a temetés után — behozta a kisfiút; találkoz­tam vele, beszélgettünk. Azt mondta: nem szeretné, ha a kicsi lemaradna a többiektől. És ami szerintem a legfon­tosabb: kérte, gondoskodjunk a most már egyetlen gyerme­kéről. Szomorú, nagyon szo­morú ez az egész, de úgy ér­zem, az idő valamit tompíthat majd a fájdalmakon. Bízzanak benne Már hazafelé vesszük az irányt, amikor betérünk a le­vélíró asszonyhoz. A negyvenes korú, nyíltsza- vú hölgy egy percig sem rejti véka alá: igen, neki határozott célja volt a levélbeli megkere­sésünkkel. így fogalmaz — szóban: — Fel akartam rázni a ber- celi-paszabi szülőket, akiknek ebbe az iskolába jár a gye­rekük, hogy figyeljenek job­ban rájuk. Mert azt is tudom: nemcsak mifelénk történnek ilyen balesetek, ez általános gondja a ma nevelésének-ok- tatásának. Hogy a kissé harsány, de alapjában véve jószándékú asszonynak honnan van rá­látása az országos gondokra, titok. De mondja a magáét, nem vitatkozunk, nem lenne értelme. — Az én gyerekeimet is érték sérelmek. Máig emlék­szem egyre-kettőre. De ne­hogy azt gondolja, hogy én a tanárokat akarom bántani. De­hogy. Csak azt szeretném, ha mindenki belátná: a gyerek so­hase érezze magát kiszolgálta­tottnak, ne szégyenítsék meg; seholsem. Bízzanak benne. Es ne higgye senki, hogy téved­hetetlen! Ebben egyetértünk! Orémus Kálmán zakemberek csaknem V egybehangzó véle- L/ ménye szerint Ma­gyarországon jelenleg senki sem tudja, hogy a szemét­telepeken mennyi és milyen összetételű hulladék hal­mozódott fel, márpedig enélkül biztonságos tárolás­ról, netán újrahasznosítás­ról aligha beszélhetünk. Többször is hallhattunk már olyan esetekről, amikor ton­naszám szállították bármi­féle engedély nélkül valame­lyik isten háta mögötti te­lepre a veszélyes hulladékot, és ezt nem vette észre senki. Mivel ezekre az esetekre ál­talában véletlenül derült fény, nagy valószínűséggel állítható, hogy a többi tároló körül sincs minden rendben. Más. Egyik hivatásos környezetvédő ismerősöm panaszolja, ha egy lakossá­gi bejelentés érkezik, sok­szor maguk is nehezen tud­ják eldönteni, mely hivatal kompetenciájába tartozik. Mert nálunk még a hatás­körök sem tisztázottak kel­lőképpen. Ezek után aligha várható el az átlag állam­polgártól, hogy eligazodjék a hivatalok útvesztőjében. Márpedig annyit már igazán megtanultunk, hogy aminek sok gazdája van, annak egy sincs. Azaz, sok bába közt elvész a gyerek. Ez a gyerek jelen esetben a környezetvédelem, melyre a mai gazdasági helyzetben alig jut pénz. Am amíg ennyire átláthatatlan a helyzet, addig mindig fenn­áll a veszély, hogy ezt a ke­veset sem hasznosítják elég hatékonyan. Jó lenne végre gazdát találni ennek a ne­mes ügynek. Mivel a meg­mentésre érdemes termé­szeti értékek zöme az ön- kormányzatok tulajdoná­ban van, a megoldás kézen­fekvő lenne. Azonban a feltételes mód használata jelen esetben nagyon is indokolt. Hiszen az önkormányzatok a kör­nyezetvédelemre szánt ke­vés pénzből alig, vagy egy­általán nem kapnak és ha­táskörük is erősen korláto- / zott. Es amíg így van, addig felmérhetetlen a valós hely­zet, addig minden pénz ke­vés lesz. Aggály — Idegesnek látszol. Mi van veled? — Velem semmi. A fe­leségem miatt aggódom. — Mi van vele? —A kocsim. Sajnos... — Uram, adjon nekem egy helyes kis kényelmes cipőt, erre a lábra. — Sajnálom hölgyem, nem fog menni. — Ugyan, miért nem? — Nincs olyan cipőnk, ami kívülről 37-es, belülről 42-es. A kocsi és a nászutasok Nevelés — Tudja uram, engem még úgy neveltek, hogy esküvő előtt semmi intim kapcsolat a menyasszonyommal. Nem is volt ilyen. És magának? — Nem emlékszem. Hogy hívják a hölgyet? Hálapénz — Tessék, a borravaló. Ve­gyen rajta virágot a felesé­gének. — Nem vagyok nős. uram. — Akkor a menyasszonyá­nak. — Menyasszonyom sincs. — Akkor menjen a temp­lomba és vegyen rajta hála­adó gyertyát. Helyzetgyakorlat A rendőriskolán az ön­védelmet tanulják az újon­cok. A bemutató után az őr­mester az egyik új fiúhoz for­dul. — Maga például ezek után milyen lépéshez folyamodna késes támadás esetén? — Futólépéshez, őrmester úr. Szempontok — A legszebb szobámat adom önöknek. Azt, amit nászutasoknak szoktunk adni — mondja a tulaj az új vendégpárnak. — Megható a kedvessége uram, de mi már húszéves házasok vagyunk. — Na és?! Ha a báltermet adnám, akkor egész éjjel tán- colniok kellene? — Ne butáskodj Lacika! Hol látsz te itt négy gömböt?! Ferter János rajza Fele munka, fele bér Nagy István Attila Y y l*sz évvel ezelőtt, i W amikor harminc A A. dollárral a zsebem­ben kiengedett a Nemzeti BankNyugatra, az első meg­döbbentő élmény a párizsi piacon ért. Mivel sajnáltam minden alvásra fordított percet, jó korán odaértem. A kofák rendezgették az asz­talokat, dekoráltak. Még nem lehetett vásárolni, mert nem volt ott az ideje. Töröl- gették, fényesítették az al­mát, egyenként sorba illesz­tették. Pusztán azért, hogy megakadjon rajtuk a vásár­ló szeme. Elnéztem őket és eszembe jutott az előző esztendő ősze, amikor tanítványaim­mal — szokás szerint — ki­vonultunk két hétre az álla­mi gazdaságba almát szed­ni. Minden erőfeszítés elle­nére nem lehetett sok kö­szönet benne, bár nálunk csak az egyetemisták dol­goztak rosszabbul. Olyan volt a minőség amilyen, Tuzsérön átvették a kol­légák. Mint ahogy mi sem fordítottunk különösebb gondot az odaátról érkező termékek minőségére. Bele­fért a barátságba... Almacsatát vívtak a diá­kok, tapostak a hulló al­mán, s tört, pusztult minden a szemünk előtt. Bőviben volt az érték. Talán éppen ezért nem kellett. Fillérekbe került egyetlen darab alma előállítása. Olcsó volt. Ma a fák tövébe dobált almá­nak negyven-ötven forint kilója. Akkor rá se néztünk, most pedig dédelgetjük, megforgatjuk, fényesítjük. Lehet, hogy sokan kiát­koznak ezért, de nem is bá­nom. Éppen ideje volt. Meg kell végre becsülnünk, amit a két kezünkkel hozunk lét­re, amiben a szívünk, agyunk, tettvágyunk, gyöt­rődésünk rejtőzik. Egyszó­val, a munkát. Sokkal előbb kellett volna. Mert sohasem tanuljuk meg tisztelni, ha az eredményét egyetlen moz­dulattal a semmibe lökjük. Valaha csak sejlett, most vi­szont érzékelhetően is fáj, ha a munka díjazása el­marad az értékétől. Most azt mondjuk, többet ér a munkánk, mint amennyi bért kapunk érte. Pedig csak az történik, ami év­tizedek alatt beleivódott az idegeinkbe és az országirá­nyítók gyakorlatába, hogy jó nekünk a törött alma is, meg a fele fizetés. •:$É*-Í%V : i:|H ;■ r ?.-3- Jf « | * T * J | & <||| MtoeTMagyarorszá^a^

Next

/
Oldalképek
Tartalom