Kelet-Magyarország, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-14 / 38. szám
1995. február 14., kedd HÁTTÉR m Romokban a város gyöngyszeme Sóstógyógyfürdő nem hasonlít önmagához • Az illetékesek változtatni akarnak Lehangoló látvány a vízben úszó pad és a megrongált horgászstég A szerző felvétele Cservenyák Katalin Sóstógyógyfürdő (KM) — Szegény Krúdy örülhet, hogy nem érhette meg, mivé lett imádott Sóstója. Különben minden írását elégetné, hogy ne is kerülhessen a kései utódok kezébe. Pontosabban azoknak a kezébe, akiknek egy csöpp közük is van ahhoz, hogy Nyíregyháza gyöngyszeme odáig jutott, ahol most van. Rothad a paradicsom, s aki ezt nem látja, az vak, vagy tudatosan eltakarja a szemét. S eltakarta akkor is, amikor nem akarta észre venni, hogy a terjeszkedő Kínál-birodalom számára az olcsó nyíregyházi ingatlanok semmi többet nem jelentenek, mint jó befektetést. Ami valahol az ország másik végében kamatozik. Kevésbé vonzó Az új tulajdonos sorra bezárja a megvásárolt ingatlanokat, s fikarcnyi jelét sem mutatja, hogy a közeli jövőben ki is akarná nyitni. Sóstón — érdekes módon labdába sem rúghatott mellette senki — övé a városi fürdő, a Svájci-lak, a Krúdy Szálló, a víztorony — a tavon csaknem kívül minden, ami az öreg Sóstót jelenti. Felelőtlenség lenne azt állítani, hogy emiatt szaporodtak el a rongálások az épületeket övező parkban, de egy bizonyos: kevésbé lenne vonzó terep a vandálok, csavargók, huligánok számára, ha itt rend volna, és mozgás. Egy teremtett lélek nem vigyázza a fürdőt, ahol hajléktalanok ütöttek tanyát, s az ostobák, ahelyett, hogy örülnének: fedél van a fejük fölött, kiverték az összes ablakot. (Ha ők voltak.) Azt szokták mondani: a rend rendet szül, a rendetlenség viszont a mocsok melegágya. Mert ugyan kinek jutna eszébe, ha elvetődik a versailles-i kastélyba, hogy ott a földre szemeteljen? Bizonyára senkinek, sőt, még arra is odafigyelne, hogy cipője sarkának koppanása ne zavarja a mellette álmélkodókat. Beteg a Sóstó: az emberi hanyagság és nemtörődömség fertőzte meg. Ezt pedig azok tudják a legjobban, akik naponta fáradoznak azon, hogy itt tisztaság legyen. Lehangoló séta Lehangoló sétára invitálta a minap Ratkos Józsefné, a sóstói parkokat a polgármesteri hivatal megbízásából fenntartó Quercus Kft. képviselője Soltész Józsefet, a Köz- tisztasági Kft. igazgatóját. A területbejárás célja az volt, hogy megbeszéljék, mit tehet a fenntartó annak érdekében, hogy a tavaszi nagytakarításnak látható eredménye is legyen. A kft.-nek — papíron — nyolc hektárnyi terület gondozása a feladata, de a gyakorlatban ennek másfélszeresét tartja rendben. Pontosabban tartaná, mert a munka eredménye kísértetiesen hasonlít a Déva várát építő kőművesekéhez. A két tavat övező sétányt tavaly hiába terítették be gyöngykaviccsal, ha a felázott talajon nemrég autók nyargaltak végig. A keréknyomok mélyen süllyedtek a laza földbe, maguk alá temetve a drága gyöngykavicsot. Idén lehet újra felszómi. Akár büntetésnek is felfoghatjuk: murva kerül a helyére. Tisztelet a kivételnek, baj van a horgászokkal is. Szétköpködik a parton a maghéjat, otthagyják az el nem használt csalit, holott már-már nyomasztó, hogy a parton tizenöt méterenként sorakoznak a szemétszelencék. Ritkítják is rendesen az arra járó éjszakai erős legények: betontuskóval együtt kirángatva, behajigál- ják a tóba. A műsorral ennek még nincsen vége: a kuka után repül a pad, az asztal, minden, ami mozdítható. A legfrissebb rongálás néhány napja történt: egy reggelre ledöntve találták a park- fenntartók Blaha Lujza és Krúdy mellszobrát. Nagy nehezen felállították, de a zuhanás miatt mindkét talapzat megsérült. Ki kellett vágni az egyik úgynevezett tanúfát is, mert valaki tüzet rakott az odvábán. A gyújtogatás egyébként nem ritkaság a parkban: a környezetbe illő, fából készült szemétgyűjtőket sorra gyújtogatják a csavargók. A sétányok betonszegélyeit viszont — vélhetően — azok hordják el, akik otthon, a kertben kocsibeállót vagy járdát építenek. A tó és a partja egy méter szélességben a Fürdő Kft. tulajdona, amit horgásztóként hasznosít a sóstói horgászegyesület. Az egyesületi tagság kötelezettségeket is ró a pecásokra: rendben kell tartaniuk a környéket. Télen le is vágták, majd elégették a nádat. Ám egy kis hiba csúszott a dologba: a tűzrakó helyeken végig kiégett a pázsit is. Nem beszéltünk még arról sem, hogy az arrajárók rendszeresen ellopkodják a parkokból a facsemetéket, karácsonyra kivagdossák a cseperedő fenyőket — de ez a mai világban már nem is okoz különösebb meglepetést. Nincs elnézés Egyvalami viszont biztos: ezentúl nem lesz elnéző a Köztisztasági Kft. azokkal az üzlet- és ingatlantulajdonosokkal szemben, akik nem tartják be a város köztisztasági rendeletét. Abban ugyanis benne foglaltatik, hogy az ingatlanjuk környezetét nekik kell takarítani. Ha ezt nem teszik meg, kíméletlenül megkapják a számlát arról, menynyibe kerül a városnak portájuk rendszeres tisztán tartása. Kérni fogják a közterület-felügyelőket: figyelmeztessék a tulajdonosokat kötelezettségeikre. A rendőrautó délután három körül kanyarodott az építővállalat udvarába és megállt az igazgatóság előtt. Spengler cégvezető az ablakból figyelte, hogyan szállnak ki a rendőrök és sietnek a bejárathoz. Rossz érzés fogta el. Váratlanul megszólalt a telefon. — Spengler úr kérem, jöjjön le. Itt van két úr a rendőrségtől. A cégvezetővel akarnak beszélni. Nyilván valaki csinált valami piszokságot és nekem kell rendbehoznom. Na és a főnök sosincs itt ilyenkor — morfondírozott. — Rögtön megyek —- mondta az eligazítónak. — ültesse le az urakat a tárgyalóban. — Spengler a nevem — mondta, amikor belépett. — Én vagyok a cégvezető, parancsoljanak. Talán történt valami valamelyik építkezésünkön? A rendőrök egymásra néztek, szemmel láthatóan nehezen kezdtek hozzá küldetésükhöz. — Nem, ilyesmiről szó sincs — szólalt meg az egyik. — Nos, uram, a főnökéről van szó... Engel úr talán fél Pisztoly és csőd órával ezelőtt karambolozott. Már nem lehetett segíteni rajta. Spengler úgy érezte, hogy összeroppan. — De hát ez borzasztó! — nyögte ki végül. — És hogyan történt? És hol? Engel úr a repülőtérre hajtott. — Sajnos, a részleteket nem ismerjük. Rádión kaptuk az utasítást, hogy értesítsük a cégvezetőt a tulajdonos haláláról. — A család tudja már? — Ókét más kollégák értesítik. Spengler bólintott. — Köszönöm uraim. Ha szabad kikísérnem Önöket... Elköszönt és visszament az irodába. Gondolatai a halott főnökéről annak utolsó utasítására tévedtek. Közvetlenül a repülőtérre indulás előtt azt mondta neki: „Még ma vigye a pénzt a bankba, Spengler. Nekem már nincs időm, el kell érnem a gépet.” És átadott egy bőrkoffert, benne 400 ezer márkával. Némán bólintott, mint mindig az elmúlt két évtized során, ha a főnök utasította valamire. És most a koffer ott van a szekrényében, a 400 ezerrel és várja, hogy elvigye oda, ahová vinni kellene. Am most, alig fél órával Engel halála után azon tűnődött, hogy csakugyan ezt kell e tennie? Csakugyan oda kell vinni a táskát? Végtére is, nem csekély érdeme van abban, hogy a kis kőművesvállalkozásból nagyvállalat lettek, ebben az ő könyvelői, majd cégvezetői ravaszsága is benne van. Vagy talán nem neki köszönhető ez a 400 ezer? Ó javasolta, hogy vegyék meg az üres földeket és adott időben parcellázzák fel lakóházaknak?! Semmit sem kapott érte... És még csak villában sem lakik, mint Engel, neki nem jut többre egy bérlakásnál... Nem vitás, ez a pénz most már őt illeti meg! Látta valaki, hogy Engel neki adta át a koffert? És ha eljátszotta? Mindenesetre gyorsan biztonságba kell helyeznie a pénzt. Tudta, hogy a számlájára nem teheti és új számlát sem nyithat a bankjában. Az egyetlen megoldás: át kell vinni a szomszéd országba. Engelnek is volt ilyen számlája egy bécsi bankban, még arra is emlékszik, hogy néha, egy-egy gavallér kiruccanáshoz onnan emelt le valamennyit. Még a huncut mosolyára is emlékezett. A temetés után Linzbe utazott és a koffer tartalmát egy kicsi, de előkelő magánbank gondjaira bízta.-m—T gy év múlva, amikor a t-j szabadság ideje el- M—J érkezett, az időt is alkalmasnak ítélte már a bank meglátogatására. Amikor a bankja előtt kiszállt a taxiból, döbbenten látta, hogy a bejáraton leeresztett vasrács rozsdásodik. — Hogyhogy ez a bank ma zárva van? — kérdezte az arra járó postástól. A kézbesítő csodálkozva nézte és visszakérdezett. —Mi az, hogy ma? Örökre bezárták, merthogy tönkrementek. Az öreg tulaj főbelőtte magát, a fia pedig börtönben ül. Elsikkasztotta a betétesek pénzét. Maga nem olvassa az újságokat, uram? Becsapottak Kováts Dénes ■j—j gyre több híradás Lf jelenik meg csalók- IlJj ról, becsapókról és becsapottakról. Ki magas kamatot ígér annak, aki neki adja pénzét, ki a kárpótlási jegyekkel manipulál, de autó- és telekügyletekről is hallottunk már. Milliók és milliárdok röpködnek a levegőben, az egyszerű, dolgos állampolgár csak kapkodja a fejét a hatalmas pénzösszegek hallatán. Egy ideig virágzóak ezek a vállalkozások, szépen gazdagodnak az értelmi szerzők, s ha lebuknak, zömük akkorra már biztonságba helyezte a másoktól kicsalt pénzét. Van, aki külföldre szökik, van, aki bujkál, vagy álnéven, megváltoztatott külsővel él tovább, a kárvallottak pedig futhatnak a pénzük után. Egyről felejtkeznek meg csupán: arról, hogy ők maguk is közrejátszottak káruk bekövetkezésében. Mert szép dolog a bizalom, s az is tény: szövetkezeti és állami pénzintézetek vezetői, tisztségviselői is lehetnek korruptak és csalók, de a pilótajátékok egyike sem tett még ezreket gazdagabbá. A beetetés idején az elsők között jelentkezőknek még csurran-cseppen valami, de ezt a nagy semmi követi, mert az értelmi szerzők a maguk jövedelmét tartják elsősorban (vagy: csupán) szem előtt. A hiszékeny, meggondolatlan emberek sajnos saját maguknak (is) áldozatai, de panaszaik — szökjenek bár az ég felé — meghallgatásra nem nagyon találnak. Káruk pedig kár marad, mert nincs, ahonnan visszakapják pénzüket. Tanácsot adni persze egyszerű, ha nem is könnyű, mert az ember alapjában véve szívesebben optimista. De jó lenne már végre óvatosabbnak lenni, jobban meggondolni, hová, kinek adjuk pénzünket, értékeinket, különben nem marad más, mint a panaszáradat, a sopánkodás, a majd segít a nyilvánosság gondolata. A nyilvánosság inkább arra jó, hogy tanuljunk mások példáiból, arra kevésbé, hogy általa szerezzük vissza elvesztett értékeinket. — Figyelj Lala! Szerinted kapunk valamit mi is a sze- retet-szerelem üzenetéből... Ferter János rajza Vándorbot és hűség Páll Géza-» y ehezen tudom, igáiul zában nem is X Y akarom felejteni a véletlenül hallott beszélgetést, amely két fiatal értelmiségi vagy inkább csak diplomás-jelölt között hangzott el a vonaton. Szavaikból úgy értettem, az idén fejezik be a tanulmányaikat az egyetemen, de eszükben sincs beállni a pályakezdő állástalanok egyre népesebb táborába. Nem látnak esélyt az elhelyezkedésre, ezért — ahogyan egymás között meditálgattak — inkább külföldön próbálnak szerencsét. Inkább vállalják a külföldi trógerolást, mint az itthonit. Csak adjanak szállást és kosztol, bármilyen munka megfelelne kint, erősködött az egyik. A másik — aki már belekóstolt tavaly nyáron egy finnországi kalandozásba — óvatosságra intette a barátot, mert szerinte épp ez a legnehezebb külföldön is szállást és kosztol kapni. Enélkül a keresetből nem sok marad, mert sehol sem olcsó mulatság az albérlet. Egyre több magyar fiatal fog mostanában vándorbotot, amiből sajnos, elég gyakran koldusbot lesz, mert az illúziók és a valóság igen messze állnak egymástól. A két leendő értelmiségi dilemmái kicsiben tükrözik a mostanában végző fiatal értelmiségiek jó néhány gondját, baját. Napjainkban a helyi ön- kormányzatok a puszta lét- fenntartásért, az óvodák, iskolák, orvosi rendelők és egyéb, nélkülözhetetlen intézmények életben tartásáért küzdenek. Még sem kellene végleg lemondani a hiányzó orvos, mérnök, pénzügyi szakember, s más szakmabeli diplomás letelepítéséről. Nem lenne talán hasztalan egy megyei, netán országos adatbankot létrehozni a lehetőségek feltárására. Bár mindenkinek egyénileg kell megtalálnia a legjobbnak vélt megoldást, talán túlságosan magukra maradnak a pályakezdők. S egyre többen gondolják, hogy nyakukba veszik a nagyvilágot. Inkább „trógerolnak” idegenben, mint itthon, ahol ismerik őket. Valamikor pedig volt egy mondás, ami még most is igaz lehet: a tisztességes munka sohasem szégyen. Vagy ez itthonra nem vonatkozik? W'M ...-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------| m~«<-f* ;■ V!,': ■ v. ...suli- ^ - i
