Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07 / 6. szám
10 A BUDAPESTI CSATA Sztálinnak volt sürgős Pirityí Sándor „Budapestet a leggyorsabban, gyakorlatilag napokon belül el keíl foglalnia. Bármi történjék, ezt el kell érnie. Képes erre?” Sztálin szögezte ezt a kérdést Mali- novszkijnak 1944 őszén és a keményhangú telefonbeszélgetés Sztálin következő szavaival zárult: „Kategorikusan megparancsolom, hogy már holnap menjen át támadásba Budapest ellen!”. A moszkvai Krasznaja Zvezdában szó szerint idézett egykori telefonbeszélgetés során Malinovszkij megpróbálta elmagyarázni Sztálinnak, hogy ha a szovjet 46. hadsereget a 2. gépesített gárdahadtest mellett a 4. gárdahadtesttel is megerősítik, a magyar főváros két-három nap alatt bevehető. Ám, ha a szovjet vezérkar a hadtest bevárására nem engedélyez öt napot, akkor a 46. hadsereg elhúzódó harcokba bonyolódik a magyar főváros előterében és nem tudja azt „menetből” elfoglalni. Ekkor még ép a budai vár Archív felvétel 1944-ből Sztálin a szópárbaj alatt öklével verte az asztalt és Malinovszkij figyelmeztetése beigazolódott. Féíszázad múltán a moszkvai katonai lap a katonailag megalapozatlan politikai döntéseket kárhoztatja mind az ötven évvel ezelőtt telefonbeszélgetés és azt követően a véres harcok, mind a Magyarországról és más térségbeli országokból való idő előtti szovjet-orosz kivonulás kapcsán. „A politika, mint nálunk mindig, felülkerekedett a katonai stratégián, az értelmes célszerűségen és egy hadvezér (Malinovszkij) emberiességi elképzelésein, aki el akarta kerülni a szükségtelen veszteségeket, a felesleges vérontást — írta a Krasznaja Zvezda. A jubileumi Malinovszkij-portré emlékeztet a törvénytelen gyermekként született Rogyion első katonaéveire az orosz expedíciós hadtest első világháborús franciaországi harcaiban, a tizenévesen a frontra szökött Malinovszkij életútjára a sztálingrádi, a kisinyovi, a debreceni és budapesti ütközetekig, á bécsi és a man- dzsuriai csatákig. Rogyion Malinovszkij 46 évesen lett a Szovjetunió mar- sallja, a parancsnoksága alatt álló hadosztályok, hadtestek, hadseregek és frontok a második világháború alatt 42-szer szerepeltek győzelmi hadparancsokban. 1957-től haláláig, 1967 márciusáig szovjet honvédelmi miniszter volt, s e tisztségében Zsukov marsaik követte, ami akkor különleges követelményeket jelentett. Sztálin 1944 végén Budapest bevételének sürgetésével a magyar kormányalakítási próbálkozásokat akarta befolyásolni, nyomást gyakorolva a magyar polgári pártok „ingadozó” képviselőire. Ezért hívta fel Malinovszkij figyelmét a szovjet vezérkar „politikai megfontolásaira” és semmiféle halogatást nem engedett a 2. ukrán front parancsokának. Végeredményben a magyarországi hadjárat több mint 112 ezer szovjet katona életébe került és a budapesti ostromgyűrű 1944 karácsonyi bezárása még korántsem jelentette a harcok befejezését a magyar fővárosban. A szovjet erők csak 1945 áprilisának elején tudtak hadászati súllyal Ausztria és Jugoszlávia területére lépni. Napkelet • A KM HÉT VÉGI MELLÉKLETE 1995, JANUÁR 7., SZÓMBA A kárpátaljai Hortobágy A szerző felvétel Béresek, tanítók, grófok Kovács Elemér Kárpátalja alföldi részének egyik legismertebb tájegysége a Szernye-mocsár. Az utóbbi évtizedekben Fekete-mocsárnak is nevezik a tőzeges, kotus földjének színes alapján. Igaz, ez a kotu már csak pár száz hektárra jellemző. A környező hegyekből kiindulva egyre szűkebb, egyre kisebb sugarú gyűrűbe szorítja a szürke agyag, ä fekete földeket. A dombokról lemosott agyagban egyre kevesebb a szerves anyag. Két-három emberöltővel ezelőtt a síkon itt is, ott is sejtelmes lángnyelvek vibráltak, és füstjük napokon, heteken át emelkedett az ég felé, míg az első eső nem vetett véget a kotu izzásának. Ezek a tüzek nem önmaguktól keletkeztek, nem a mocsári lidércfény megtestesítői voltak. Mindössze arról volt szó, hogy az óvatlan juhász vagy földműves nem a szürke agyagon, hanem a fekete tőzeges földön rakott tüzet szalonnája megpi- rításához. Az Ardój-hegy tetejéről tiszta időben belátni az egész tízezer hektáros Szernye-mo- csarat. A kárpátaljai Hortobágyot. És ott, a síkot keresztülszelő Mércén, a nyárfasorok között megbújva előtűnik Csíkósgo- rond. Tanya, tanyavilág. Ötven évvel ezelőtt még idáig hallatszott volna a bivalyokat, ökröket ösztökélő béresek hangos kur- jantása, amint a hatalmas brekkeken trágyát hordanak ki a megfagyott földre. Most csak néhány kisebb juhnyáj fehérük a távolban, közelükben népes varjúcsapat keresgél. A 85 esztendős Lőrincz Antal bátyámmal nyár óta tervezzük a csikósgorondi kirándulást, Öreg barátom a ’40-es évek elejétől majdnem a háború végéig itt tanítós- kodott. Vajon ki található még meg a régiek közül? Mert akárhogy is nézzük, fél évszázad nagy idő. A Munkácsra vivő bekötőúttól nem mesz- sze fiatal legény integet a feltűnő járműnek. — Csikósra? — Igen, ott lakom — foglal helyet a fiú a hátsó ülésen. Antal bátyám kezdi a kér- dezőskodést. — Csókák, Feketéék, Bohusék, Klobloc- kék élnek-e még errefelé? Meg várjunk csak, Selejáék? Selcja volt Fekésházy főintéző kocsisa. — Seleja János most is fogatos — vágja rá készségesen a legény. — Igen bizonyára az unokája — bólogat mellettem csendesen az öreg. A tanya legidősebb emberét mégiscsak fiatal barátunk segítségével találjuk meg. Ő zörget be az egyik épen maradt cselédház ajtaján. — Miska bácsi, vendégeket hoztam. Sűrű szemöldökű, borostás arcú öregember nyit ajtót. — Tessék, én vagyok Brusszó Mihály. Kezet fog a két idős ember. — Nem ismer meg? Valamikor én is itt laktam — kezdi Antal bátyám. Az öreg a fejét ingatja. , — Én voltam itt a tanító. Most felcsillan a szeme. — Lőrincz... Lőrincz tanító úr, csakugyan maga volna? Fejkendős, tejeskannát cipelő néni halad el mellettünk. A név hallatán ő is megáll. — Tanító úr, maga még él? — Leteszi a tejesedényt és a kezét tördeli. Majd ömlik belőle a szó. — Tudja, hogy Fekete Jóskát, az egyik legderekabb kocsist a villám ütötte agyon, Csők Andrást is már csak a temetőben kell keresni. Mármint a sírját... Míg Anti bátyámat egykori tanítványa Bahus Béláékhóz kíséri, az öreg Brusszó- val elindulunk végigjárni a tanyát. „Ketten maradtunk a feleségemmel” — Most vagy harminc család lakik itten — kezdi. — A 30-as évek közepén lehettünk legalább százötvenen. Ugye munka volt bőven az akkori uradalomban, az egykori Latorca-cégben. Fíízómarhát, sertést tartottunk. Csikóson is, meg az arrább fekvő Nyárason is. Itt nem volt ismeretlen már akkor sem a traktor. Hogy mi maradt az egykori virágzó mintagazdaságból? Az istállók, magtárak, műhelyek jó részét lebontották. Széjjelszedték az egymás mellett párhuzamosan álló három régi cselédházat is. Jelenleg a Kárpátaljai Tenyészállatforgalmi Egyesülés tart a tanyán néhány száz anyajuhot, pár tucat anyakocát és foglalkoztat 15-20 embert. A kocsiútról már látszik a megáradt Mérce. — 1940 tavaszán olyan árvíz volt itt, hogy három héten át csak csónakkal közelíthettek meg bennünket — folytatja az emlékezést Miska bácsi. — Később néhány héttel megjelent maga Schönborg gróf is a fiával együtt. A gróf olyan zömök ember volt, mint maga, a fia meg hosszú, hórihor- gas. Valamelyik nap Gátig kocsival jött ki az ifjú Gyuri gróf, ott várta a csónak. Egy hosszú kötelet akasztottunk a vízialkalmatosság orrába, a másik végét meg a nyeregkápához kötöttem. így vontattam fel egész Nyárasig. Mikor kiszállt, kezet fogott velem és azt mondta, Mihály, maga derék ember és adott 10 pengőt. A Csányi-tanyán akkor rendezkedett be a fiatal gróf. Azon a tavaszon annyi vadliba jött errefelé, hogy a madarak sokszor a házak tetejét verték. A gróf csónakját berakták fagallyal, s a madzagról elengedték a fából faragott vadkacsákat. Azok ott himbálóztak egész éjszaka a vízen. S jöttek is a vadrécék sűrűn. A csikósok, béresek csak a gyakori fegyverropogást hallották, reggel meg mentek a gróf segítőivel együtt, hogy hálóval, vadászkutyákkal összeszedjék a sok lelőtt szárnyast. — Azt árulja el, télen milyen a világ errefelé? — A makarjai erdőkről András-napra vagy legkésőbb december elejére a disznópásztorok hazahajtották a kondákat. Tovább már nem maradhattak, mivel ak korára — az egyik komám így mesélte — lejöttek a havasokból a farkascsordák, : léckák körül ott ólálkodtak már : fenevadak. Én fogatos gazda voltam, ne kém mindig négy süldőt lehetett az urasá géval együtt mákkoltatni. De valamenny kommcnciós cselédnek is megengedtek eg1, párát. Szóval a tél folyamán a hízókat vág tűk le. Saját részre, meg eladásra is kerül belőle. Nem sok, mert mi a feleségemmé tíz gyereket neveltünk fel. Elhallgat. — Valamennyien elkerültek innét — folytatja,kissé rekedtebb hangon. — Nagy néba meglátogatnak minket. Talán most újév táján eljönnek néhányan. Negyver unokám meg dédunokám van. Knoblockéktól közben elbúcsúzik Anta bátyám. A, víztorony közelében hiába is ke ressük az öreg iskolaépületet. Szétszedték mint az intéző, Fekésházy Sándor kasté lyát. (Azt az utóbbi gyönyörű épületet azér tüntették el a föld színéről — mesélik í helybéliek, — hogy az újkori hataloméin béreit ne emlékeztesse az átkos múltra.) f hogy hol tanulnak most a csikós) gyerekek! A legtöbbjüket a. szüleik a beregszászi bentlakásos iskolában helyezték el, néhány ta nuló meg áz innét négy kilométerre leve Gátra jár be. Különben az egyik munkás onnán hordja ki az ide címzett leveleket Újságot áz idén á tanyán élők közül senk sem rendelt... — A ’30-as ével< elején 50-60 gyerek járt a csikósgorond: iskolába — veszi íz az emlékezés fonalát Antal bátyám. — Ez volt aztán az összevont osztály! Nyolc különböző korcsoport. Néha éjfél is elmúlt, mire megírtam a következő napra az előkészületeket és elkészültek a szemléltetőeszközök. Mint mondottuk, most se iskola, se orvosi rendelő, se postafiók. Csak egy árva vegyesbolt, ahova nagynéha hoznak árut. Meg a kicsinyke klub, benne a zöld biliárdasztal. Vajon az ifjú Gyuri gróf, aki igen jó játékos hírében állt, mit szólna hozzá, hogy egykori cselédeinek leszármazottai milyen előkelő módon múlatják az időt... Úgy tartják, hogy igazi falu az, amelyiknek a közepén templom áll. Csikósgorond nem dicsekedhet ilyesmivel. Csak öreg temetője van. Ez pedig mégiscsak azt jelenti, hogy az itt élők régóta szülőhelyüknek tekintik ezt a tanyát. Indul az autónk hazafelé. Fiatal legény, talán éppen áz, akit ídejövet felvettünk, igyekszik, lóháton az országút felé. O is a városba tartana? Antal bátyám hosszan néz a mögöttünk lassan elmaradó lovas után. Talán arra gondol, hogy ötven évvel ezelőtt de sokszor is megtette a rendelkezésre bocsátott hátason, egy piros pej gidránon ezt az utat... Tanyai iskola évzáróján a ’30-as években Családi felvétel
