Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-28 / 24. szám

112

Napkelet • A KM hét végi melléklete

TÁRLAT

Munkácsy Mihály

kiállítása

Munkácsy az 1890-es években

A napokban nyílt meg a nyíregyházi Városi Galériában az a tárlat, mely Munkácsy Mihály életműve néhány reprezentatív alkotását hivatott bemutatni. A közszemlére tett anyagot — tizenhárom nagyméretű festményt, valamint a festőművész relikviáit—a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum gyűjteményéből „kapta kölcsön” megyeszékhelyünk leglátogatottabb kiállítóhelye. A kollekció — ilyen összetételben — ez idáig csak a békéscsabai múzeumban volt megtekinthető. A képeken kívül az érdeklődők láthatják a művész életéhez, napi munkájához kapcsolódó, immár muzeális értékűvé nemesedett tárgyakat: a festőállványát, pihenőszékét, kedvenc házikabátját, ecseteit, iskolai bizonyítványait, valamint ötöt a modelljei használta ruhadarabok közül. Különös figyelmet érdemelnek a XIX. század egyik legnagyobb kvalitású alkotója életútját megörökítő, korabeli fotók kópiái. A több szempontból rendhagyó tárlaton — a közismertebbek mellett — néhány „felfedezetlenebb” mű is szerepel.

Munkácsy Mihály: Krisztus-fej (vázlat)

Munkácsy Mihály: Pihenés az erdőben Elek Emil reprodukciói

Az istenek kegyeltje lett

Beszélgetés Szűcs Mártával • Az énekes nem báb, hanem érző ember

MTl-felvétel

Mátai Györgyi

Micsoda hang! Ez a lány az istenek kegyeltje! — szólalt meg mellettem egy hölgy azon a Rigoletto előadáson, amelyen Szűcs Márta először öltötte magára Gilda jelmezét. Verdi remeke volt az a mély víz, amelybe az alig pár hónapja diplomázott lírai ko- loratúrszopránnak be kellett ugrania, a világsztár Piero Cappuccilli oldalán. Ez volt tehát pályakezdése, s a folytatás a Lammer- moori Lucia címszerepe. Á fiatal énekesnőt esténkét tomboló tapsvihar köszöntötte. Több esztendei szünet után, február 11-én felújítják Donizetti remekét, ismét Szűcs Mártával a főszerepben.

— Már nagyon hiányzott Lucia — kezdi beszélgetésünket Szűcs Márta. — Öt éve nem énekelhettem, annyira „lejátszottuk”, hogy szinte összedőltek a díszletek. Bár a híres őrülési jelenetet több helyütt és több alkalommal megszólaltathattam, például Münchenben, az évenként sorra kerülő nemzetközi operagálán, amelyen gyakori vendég vagyok. Őszinte örömmel várom a premiert, mert kedves partnereimmel léphetek színpadra, Kelen Péterrel és Miller Lajossal. Á karmester Nagy Ferenc lesz, a rendező pedig Valló Péter. A próbák már intenzíven zajlanak, és szerencsére egy nagyon inspirativ személyiséget ismertünk meg Valló Péterben, aki elképzeléseiben igencsak távol áll a sablonos megoldásoktól. A Lucia igazi, nagy énekes szerep. Elég csak belepillantani a kottába, és máris kiderül, mennyi mindent rejtenek magukba a lírai, drámai helyzetek, a véresen tragikus összeomlásig. Az úgynevezett kadenciákat, amelyek akkor kapnak helyet, amikor Lucia érzelmei kifejezésére már nem talál szavakat, lehetőséget nyújtanak arra, hogy kiki ízlése, tudása szerint alakítsa. Számomra azonban ezek a látványos variációk sem jelentenek öncélú csillogtatást.

— Kritikusai, méltatói elismerten szólnak erről az erényéről. Koloratúrái mindig érzelmi feszültségekkel teltek, legyen Gisel- da a Lombardokban, Melinda a Bánk bánban, Traviata vagy éppen Boleyn Anna. Ez utóbbi szerepét azért is említem, mert Jev- genyij Nyeszterenko partnereként lépett színpadra Nizzában, aki nem titkoltan csodálta énekesi-színészi képességeit. De említhetném Renato Brusont is, akivel Bécsben

Szűcs Márta a Traviatában

a Traviatában énekelt. Angliában egy hosz- szú sorozatban lépett fel a Rigolettoban John Rawnsly oldalán egy egészen extra, modern rendezői felfogásban.

— Vonzanak a különleges feladatok és a hagyományokat felrúgó rendezések. Tavaly például Svájcban énekeltem egy ritkán játszott Donizetti műben, a Robert Dewe- róban, Erzsébet királynőt. Az előadásokat hosszú próbafolyamat előzte meg, mert a rendező alaposan elrugaszkodva a hagyományoktól, kemény pszichológiai drámaként fogta fel az operát. Úgy tűnt, a közönség fogékony az ilyesfajta megközelítésekre is. Én azokat a rendezőket szeretem, akik elismerik, hogy az énekes nem puszta báb, egyszerű gépezet, hanem mélyen érző ember. Ezért volt nagyszerű együtt dolgozni Gulyás Dénessel, Gounod Rómeó és Júliájában. Dénes, mint énekes élte át rendezéskor a két fiatal shakespeare-i tragédiáját, és engedett utat érzelmeinknek, korszerű játékstílust követelve. Nem véletlen, hogy itthon is, és az Operaház valenciai vendégjátékán is, óriási sikert aratott az előadás.

— Énekelte Júliát más szerzőtől. Bellini Rómeó és Júliája először rádiófelvételen készült el, amelyen Rómeót Hamari Júlia énekelte. Néhány évvel később felhangzott a mű áz Operaházban is, koncertszerű előadásban, ismét kettőjükkel. Igaz, csak két estén, de mindkettőn zsúfolásig telt ház előtt.

— Meggyőződésem, hogy a közönség igényli a különlegességeket, a ritkábban hallható műveket. Éppen a Bellini-opera fogadtatása indította el gondolataimat. Hiszen annyi remekmű van, amely itthon nem kap helyet a repertoárban. Évek óta szívem legbenső vágya, hogy elénekelhessem a Puritánokban Élvirát. Bellini elsősorban a Norma révén ismert idehaza, de évek óta már ez sincs műsoron. A Puritánok koncertelőadását szeretném megvalósítani kiváló énekeskollégáimmal, operakultúránk nemzetközi színvonalát is igazolva. Elképzelésemhez együtt van a szereposztás, már csak megfelelő szponzorokat kell találnom, s addig nem nyugszom, míg rájuk nem lelek...

HATVANI DÁNIEL:

Emberhalál — kutyahalál

Este az ajtórésbe dugott párszavas üzenet várta: a sógoráék levágták a borjút, mehet a húsért. Tagjaiból a zsibbadtság pillanatok alatt elillant, s átkarikázott a kertvárosba. A nyárikonyhába invitálták, pénzt nem fogadtak el a húsért, mely ránézésre is megvolt legalább két kiló. Igaz, nem éppen a színe-java minőség, csak az innen-onnan lefaragott, csontos, bőnyés apróbb darabok halmaza.

Elkortyolgatta a pohár bort, amit elébe tettek, a következőt azonban már elhárította, mert észrevette: a sógor túl gyakran és túl feltűnően nézegeti az óráját. Ezeknek a módosabb népeknek mindig rengeteg dolguk van — gondolta. Életük lényege az örökös hajtás. Majd miután már távozott, önvizsgálatot tartott: ha élete szerencsésebben alakul, ő maga is hozzájuk hasonlóan élne. A 80-as években már megvolt a hobbitelke, a Trabantja, minden szabad percét kint töltötte a picinyke birtokán, két keze munkájával húzott fel egy takaros vityillót, még horgászni is eljárt a kanálispartra, s egyáltalán nem bánta, ha csak nagy ritkán sikerült fognia néhány kósza keszeget.

Fő és megunhatatlan tápláléka már akkor is a bográcsgulyás volt. Később, a 90- es években, amikor gyakran hallotta becsmérelni a gulyáskommunizmust, nem nagyon értette, miért kell azt átkozni, mi volt abban a rossz.

Mert ami azután következett, az volt számára az igazi megpróbáltatás. Már 1990- ben elkezdődött... Feleségét fél év alatt elvitte a rák, nagyobbik fia a nyugatról behozott BMW-jével felcsavarodott egy fára, s nyomban szörnyethalt. Év vége felé összevissza kalimpált a szíve, ekkor már betöltötte az ötvenkilencediket, táppénzre vették, hogy majd elérvén a 60 éves kort, egyből öregségi nyugdíjba mehessen. Még azt is sugdosták a vállalatnál, ahol hosszú idő óta anyagkönyvelőként dolgozott, hogy örüljön a szerencséjének, mert ha fiatalabb és egészségesebb volna, mehetne a munkanélküli-segélyért, mint oly sokan mások.

S még hátra volt a majd két éven át tartó kórházi pokoljárás. Két kisebb infarktust is átvészelt. Az orvosok intelme, hogy csak lassú felépülésre számíthat, elkeserítette, s az nem kevésbé, hogy hátralévő életét teljesen takaréklángra kell állítania.

Két évig nem is gondolhatott arra, hogy kilátogasson minibirtokára. A Trabantot, mielőtt még kórházba ment volna, eladta. Akárcsak a régesrégi ántivilágban, az autótartás megint úri kiváltság lett. Elhagyván a kórházat, rendbehozta régi biciklijét, elhatározta, hogy a pedált csak kényelmes tempóban tapossa, s ha fárad, bárhol, bármikor megáll, hogy ne terhelje meg a szívét. Amikor először karikázott hobbitelkére, lélekben felkészítette magát, hogy a vi- tyillót feltörve, netán kirabolva találja. Értékes holmi ugyan nem volt ott egy darab sem.

Birtokát s a kicsike házikót nem volt nehéz felismernie, ám szeme káprázni kezdett, s egy-két pillanatig arra gondolt, mégiscsak eltévedt... Házikója mintha teljesen összetöppedt volna a mögötte magasodó háromszintes vadonatúj villa árnyékában. Hát persze, a Kasztner, ez az élelmes sváb ember korábban is mindenféle műszaki cikkekkel üzletelt, de csak kicsiben és stiká- ban. Aztán 1990 táján az ilyeneknek virradt meg.

Óvatosan közelítette meg a bejárati ajtót, mert már a kapun kívülről látszott, hogy egy résnyire nyitva van... Tehát tényleg feltörték, állapította meg keserűen. Ám amint az ajtó elé ért, s kezét a kilincsre tette, belülről barátságtalan morgás hallatszott. Ahogy kicsit nyitni próbált az ajtón, a morgás fokozódott, s át-átcsapott mérges vak- kantásba. Gyorsan visszahúzta az ajtót, s tűnődött, mit is lehetne tenni. A hangból ítélve jókora dög kutya lehet, s talán kóbor és veszett; nem érdemes kockáztatni. Tekintetével a villa felé fordult, s remélte, hogy otthon talán valakit. Zörgetett a kovácsolt vaskapun, majd a csengőgombot is fölfedezte. Kissé lezser koranyárias öltözékben előlibegett az asszony. Arcán meglepetés: — Óh, hát maga az Bence bácsi! — sikkantotta. — Végre, hogy látom. — Pár udvarias mondat után az öreg a lényeg-