Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-26 / 22. szám
1995. január 26., csütörtök HÁTTÉR Keiet-Magyarország 3 Számítógép a MÉH-telepen Ahogy fogy a munka, úgy csökken a létszám: huszonkettőből öten maradtak Györke László Nyíregyháza (KM) — Már nem emlékszem pontosan, hol olvastam, hogy az élet- színvonalat tükrözi, mi kerül a szemétbe. Vajon az is tükrözi-e életünk minőségét, mi kerül a MÉH-telepekre? Ha így van, akkor ugyancsak felemás következtetést vonhatunk le a látottak-hallottak alapján. \ Nyíregyházán talán a legnagyobb MEH-telep a Kállói úti, amelynek ma már elég kacifántos neve van: ERECO Kelet-Európai Hulladékfeldolgozó és Környezetvédelmi Rt. nyíregyházi telepe. Muzeális darabok Simkó József gépkezelő egy évtizede dolgozik ezen a telepen. Tehát testközelből érzékelte itt e sajátos szeizmográf segítségével a rendszerváltást, azt követően a korábban öröknek hitt vállalatok széthullását. Sőt, a tulajdonosváltást is. — Most már pangás van — mondja. — Volt egy időszak, amikor a HAFE, vagy amikor a SZAÉV leépült, meg mások, akkor bizony annyi minden került hozzánk, hogy alig győztük a munkát. Nem messze a beszélgetés helyszínétől egy muzeális jellegű tehergépkocsit melegítenek. — Ez is van már vagy harmincéves — mondja beszélgetőpartnerem. — Meg az én gépem, amott, a kocsi mögötti rakodógép, no, az sem fiatalabb. Úgy tűnik tehát, hogy az itteni munkagépek csak éppen annyival különbek a telepen heverő néhány néhai személyautónál, hogy még működőképesek. Hála a szerelők leleményességének. Meg persze a szükségállapotnak. Ahogy fogy a munka, úgy csökken az alkalmazotti létszám is. Tavalyelőtt még huszonketten dolgoztak a telepen, ma már csak öten. Az utolsó felmondások január hatodikán Ez a kerék jó lesz még valamire voltak. Akkor hárman távoztak végkielégítéssel. Leépülés A MÉH-telepen korábban öntvénytörő, sőt, lemezbálázó is üzemelt. Ma már mindkettő tétlenül szemléli az eseményeket. — A francia tulajdonos úgy gondolta — mondja Simkó József —, hogy ráfizetéses az üzemeltetésük. így aztán a vashulladékot lazán szállítják el a telepről jobbára Pestre. Ott tömörítik, préselik. A tulajdonos nyilván számolt, mielőtt így döntött. Az viszont tény, hogy lazán 80 mázsa lemez foglal el annyi helyet, mint tömörítve 400. Vagyis az ötszörösét. Költségben — a faj súly miatt — ez nyilván nem pontosan ugyanannyi, de az biztos, hogy többszöröse a lazán szállítás a tömörítettnek. Nem beszélve a kihasználatlan helybeli kapacitásról. De hát végül is a tulajdonos tudja... Fémhulladékot, főként lemezeket még ma is viszonylag nagy mennyiségben szállítanak újrafeldolgozásra. Ide viszont legnagyobb mennyiségben papírhulladék kerül. Előfordul, hogy bontatlan könyvcsomagok is itt végzik. Például régi telefonkönyvek. De hoztak ide telexgépeket, sőt számítógépeket is. Simkó József szerint egyik sem volt már működőképes. Az azért túl nagy luxus lett volna... Az egyik hanyatt fektetett Skodán még akad néhány használható alkatrész. Az ott szorgoskodók éppen a még egészen jó állapotban lévő felniket szerelik le. A gumiköpeny már nem új éppen, de azt is elviszik. Ugyanis csak azzal együtt eladó. — Már kibelezték a Skodát — mondja beszélgetőpartnerem. — Volt rajta néhány használható alkatrész is. Persze, itt mindennek megvan a tarifája. Akkor is, ha elad a kuncsaft, akkor is, ha vásárol. Talán nem teljesen haszontalan, ha néhány dolog felvásárlási és eladási árát ideírom. A lemez (pléh) kilójáért 3,20, a vasért 4 forintot adnak. De 10 mázsa fölött plusz két forint jár kilogrammonként, amely úgy realizálódik, hogy a cég állja a fuvarköltséget, illetve saját járművén szállítja el A szerző felvétele az eladótól. A réz itt is sokat ér, hiszen 140 és 160 forint közötti áron veszik át. Az alumíniumért 70 forintot adnak, de ha az öntvény formájában kerül a telepre, akkor már 80-90 forintot ér. A vegyes öntvény kilója 25-30 forint. Akinek a használt alkatrészek is megfelelnek, azoknak nem haszontalan szétnézni a telepen. Az említett Skoda alkatrészeit kilónként 26 forintért vihették el. A gumi és fém együtt — mint például az említett kerekek — kilogrammjához 20 forintért juthat a vevő a telepen. Megveszik az aksit S ami a legfurcsább: még használt akkumulátorokat is vásárolnak. Házilag haszno- síthatatlanok ezek a nehéz alkatrészek, de úgy látszik nagyüzemi módszerekkel megéri vele foglalkozni. Sok akkumulátor felhalmozódott már a telepen, valóságos hegyvonulat képződött a kipurcant ak- sikból. — Elég régen szállítottak el utoljára akkumulátort a telepről — mondja Simkó József. r ■ M inimum hatszor tologatták ide-oda, ezért-amazért a találkozó (vagy ahogyan ironikusan megjegyezte egyikük: a „rendevű”) időpontját. Végül: csak összejött. Az óévet búcsúztató hideg eső sem volt akadály, pedig áztatott kutyául. — Késtem, elnézést...! — mondta köszönés helyett a nedves arcú szipogó. — De olyan nehéz a központban parkolót találni. — Vegye le a kabátját, csücsüljön le a kanapéra, helyezze magát kényelembe! — sorjáztak a majdnem utasításszerű noszogtatások. — Hű, a nemjóját! Ez aztán a szerelés! — szakadt ki a vendéglátóból az őszinte rácsodálkozás spontaneitásával. Mert, hát szó, ami szó: a pepita blézer, a fehér mini és az elegáns blúz... olyan helló effektet produkáltak, ami a legsikeresebbeknek is csak ritkán adatik meg. És mindehhez a csinos lábakon feszülő fényes-ékes harisnyaköltemények... Úgy volt lehengerlőén nőies és magabiztos a hatás, hogy valójában talán nem is akart az lenni. A köszöntő — Jó időnként visszaved- leni nővé — érkezett az elragadtatást konstatáló, higgadt válasz. — Sokszor már-már azt hiszem: csak farmer van, hótaposó, sál, kesztyű, meg dzseki... A frissen jött látogató a kezében hosszú papírtekercset szorongatva közelített. Nem, dehogy ült le; toporgott egy aranyosat, aztán gyors mozdulattal átadta a hengerré formázott meglepetést. — Fogadjunk: naptár...! — Hát persze, az. Ilyentájt aktuális... — hangzott az egyszerű magyarázat, majd következett a boldog névnapot súlytalan kiegészítése. — Hoztam még valamit — folytatta a rebbenő szemű finom mosollyal megtoldva az adomány racionális pontosságát. — Egy kis versikét, erdélyi rigmust. Igazit. Megpróbálom elmondani, de el is tudnám énekelni, ha nem lennék náthás. Az ünnepelt alig akart hinni a fülének. Hogy neki, mármint hogy éppen neki ilyesmivel akar örömet szerezni valaki, akit jóformán nem is ismer, akivel alig beszélt még egyszer-kétszer; hivatalosan, mellőzve az érzelmek leghalványabb felhangjait, következetes magázással. És ekkor „villant” a csoda! Peregni kezdtek a ritmikus sorok, kibontotta szirmait a mondóka, feltárulkoztak a póztalan fordulatokba rejtett évszázados boldog- ságdkarások őszinteségei. Két versszak után apró döc- cenő, egy megbotló sorocs- ka, pici kacagás... Aztán a meglepetés csöndje. — Gyönyörű volt, köszönöm... — bujkált az örömmel vegyes elérzékenyülés a hallgatást megtörő szavakban. — Most már tényleg kíváncsi lennék, hogyan szól ez megzenésítve — vette kissé tréfásabbra a hála pátoszos emelkedettségét a megjutalmazott. Mert az volt, jutalom a javából ez a néhány keresetlen mondatfutam. Régi névnapokat idézett, amikor elég volt a kívánságok simo- gatása a pillangó-könnyed- ségű boldogság-lebegéshez. Valami gyermeki naivitás bujkált az egészben, valami ösztönös kapcsolatkeresés az érzelmek sivatagosodó világában. A szíven talált ember ocsúdni sem tudó ámulatával futtatta tovább agytekervé- nyein a programokat. A taktika, a kiszámíthatóság, a csapdába nem esni farizeus logikája, az egyeztetési kényszerek, a megbeszélendők halasztást nem tűrő egymás- utánisága, a feltarthatatlan időrohamok, az elvégzendők parancsoló szükségszerűsége — viharosan cikkantak tudata képernyőjén. A többcsatornás vibrálás zavarodottságából pedig diadalmasan tolta előre magát egy számára valaha már ritka-fontosságúvá értékesült mondat: Ha az Isten bezár egy ajtót, valahol biztos, hogy ablakot nyit. Még akkor is ezt morzsol- gatta a fogai között, — immár egyedül —, amikor a széttárult függönyszárnyak között besurrantak hozzá a ködpárás levegő tétova sziporkái... Rövidzárlat M. Magyar László M ost jó lenni katonának, mert Keleti ver búvá Itat—énekelhetik vidáman napjaink huszonévesei kicsit átalakítottformában az 1848149-es népdalt. A fiataloknak minden okuk megvan az örömre, hiszen az elképzelések szerint nemsokára kilenc hónap lesz a sorkatonai szolgálat. Bár attól tartok, aki ezután lesz katona, ezt a háromnegyed évet is sokal- lani fogja. Egyedül talán azok találják nevetségesen rövidke időnek a kilenc hónapot, akik korábban három évig nem vethették le magukról a katonaruhát. Nemcsak a szolgálat időtartama, hanem a jellege is változni fog. Elméletileg a röyidebb időszak miatt hatékonyabb kiképzésre van szükség, azonban a honvédelmi miniszter a minap tett egy érdekes kijelentést azzal kapcsolatban, hogy egy megyénkbeli fiatalember fegyverrel a kezében elhagyta őrhelyét. A miniszter azt fejtegette, hogy alaposabb pszichikai vizsgálatnak kell alávetni a fiatalokat, s aki megfelel a szigorú követelményeknek, az mehet csak fegyveres szolgálatra. Kíváncsi lennék arra, hogy feszültségekkel terhes világunkban vajon hány fiatal felelne meg a pszichikai előírásoknak. Gondoljunk csak arra, hogy már egy tizenéves is a fejéhez irányít egy vadászfegyvert, hivatkozva a rossz tanulmányi eredményére. Ha esetleg mégis megfelelne valaki, mi a garancia arra, hogy később egy otthonról, vagy a kedvestől érkező levél nem borítja-e fel lelki egyensúlyát, s minden mindegy alapon fegyverrel a kezében elhagyja őrhelyét... Természetesen az lenne a legjobb megoldás, ha önként vállalt, megfizetett foglalkozás lenne a telephelyek, lőszerraktárak, laktanyák fegyveres őrzése. A hivatásos katonákból álló hadsereg létrehozása azonban jó pár évet várat még magára. S addig? Addig bízzunk abban, hogy a katonai eskü és a kötelességtudat uralkodni tud majd az agyak pillanatnyi rövidzárlatán. Vészcsengő: adóalanyok a bevallásra felkészülni! Ferter János rajza Harminc dollár Balogh Géza M agyarország nem Amerika. Ott gyár- tulajdonosokat, tőzsdespekulánsokat, olajmágnásokat rabolnak el, itt meg szerencsétlen hajléktalanokat, szociális gondozottakat. Ott öt-hat millió dollár a váltságdíj, nálunk meg pár ezer forint, ráadásul még azt is az áldozat fizeti a nyugdíjából. Igaz, ott a nyomaték kedvéért a vakaródzó családnak elküldik az áldozat levágott fülét, vagy orrát, itt azonban csak tyúkólba zárják, dolgoztatják, s a macska táljában löknek neki némi élelmet. Hol érdemes tehát elrab- lottnak lenni? A fentiekből az következne talán, hogy Magyarországon, hiszen itt legalább az ember orrát békén hagyják, s még attól sem kell tartania, hogy kinyírják, hiszen az elrablónak pont az az érdeke, minél tovább húzza az áldozat, termeljen minél több nyereséget, s ha lehet, kapja még legalább harminc évig a nyugdíjat. Mint a híradásokból tudjuk, a magyar emberrablók Borsodban kezdték meg a tevékenységüket, de néhány nap múlva lebuktak. Nem sokáig profitálhattak tehát a vállalkozásukból, ennek ellenére ez a nálunk még merőben szokatlan üzletág sokak szerint igen nagy jövő előtt áll. Az évek óta tartó elszegényedés úgy tűnik, megállíthatatlan, minden bizonynyal nőni fog a hajléktalanok száma, s ha hozzávesszük a szociális otthonokba lökötteket is, akkor az utánpótlás hosszú évekre biztosított. Mi sem köny- nyebb, mint lépre csalni e szerencsétleneket, akiket aztán adni-venni lehet. Egy hatvanéves magyar hajléktalannak ma háromezer forint, meg két kacsa az ára. Ennyiért, azaz harminc dollárért cserélt gazdát. Mondja valaki ezek után, hogy a mi országunk drága!
