Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 18. szám
10 Kultúránk napján Csermely Tibor 1823-ban — 172 évvel ezelőtt — január 22-én született meg a Szatmár megyei Csekén Kölcsey Ferencnek azóta nemzeti imánkká magasztosult verse: a Himnusz a magyar nép zivataros századaiból. A reformkori eszmék sodrásából fogant ünnepélyes hangvételű óda első szavai könyörögnek: Isten, álld meg a magyart! Olyan mélyre süllyedtünk, hogy rajtunk már csak a kegyelem segít. A romantikus, múltat idéző sorok alighogy felcsillantják a dicső korok és elődök ragyogó hősiességét, máris a bűneink miatt ránk szakadt büntetések sötét képeit sorjázzák — hiszen nemcsak a múltat, a jövőnket is meg- bűnhődtük már, hirdeti a költő. Ilyenkor szerte az országban, falvakban, városokban, iskolákban és intézményekben, kisebb-nagyobb közösségekben emlékeznek a szatmár- csekei tépelődő és szomorkodó, de reményét és bizakodását soha el nem veszítő költőre. Hetedik éve immár, hogy többek kezdeményezésére ezt a napot a magyar kultúra napjaként is megünnepeljük. Az ünnepi percek alkalmat adnak arra, hogy kimondjuk: a magyar kultúra az európai kultúra része. Első királyunknak, Szent Istvánnak zseniális előrelátása indította el népünket azon az úton, amely a keresztény civilizációhoz kötötte jövendő sorsunkat. Ma, amikor e szót halljuk vagy kimondjuk: kultúra, — gazdag sokszínűségben jelenik meg jelentéstartalma: benne feszül az évszázadok felhalmozott eredménye. Meg kell tanulnunk — s napjainkban újra ezt kell tennünk — a korszerű termelési kultúrát el kell sajátítanunk —, s ma megint újra kell teremtenünk a viselkedés és magatartás kultúránkat, az egymás elfogadásának és megbecsülésének lelkületét és gesztusait. Végig kellett járni a technikai és szellemi fejlődés útjait, hogy ma műveltnek, kulturáltnak mondhassuk magunkat, de ami ennél is fontosabb, hogy mások is annak tartsanak bennünket. Meg kellett szólalnia az irodalom szavának csakúgy, mint az ének és zene hangjainak; formálni kellett a valóságot képen, szoborban; fel kellett építeni a házat, templomot, iskolát, műhelyt, színházat, hogy élni tanulni, imádkozni, dolgozni és megrendülni tudjunk. Minderre szükségünk volt, hogy kialakítsuk általános emberi és sajátosan magyar kultúránkat. Van mire emlékeznünk! De amikor a jogos büszkeség öröme tölt el, mert ismerjük, tudjuk eredményeinket, a súlyos mulasztások, s a már-már alig megbocsátható vétkeink joggal riasztanak. Mindnyájunkon múlik, hogy kulturált módon tudunk-e belépni a sokat emlegetett Európa-házba. Elég nagylelkűek és alkalmazkodó képesek vagyunk-e ahhoz, hogy átvészeljük bajainkat? Tudunk-e szólni emberhez méltó módon egymáshoz? íróink, művészeink, tudósaink, tanáraink, papjaink fel tudják-e mutatni nemcsak a múlt értékeit, hanem a jövő ígéretét is. Napjainkban felismerjük-e feladatainkat, betöltjük-e hivatásunkat, meg- találjuk-e nem egyszer „elbitangolt hitünket”, megőrizzük-e sokszor elveszett reményeinket, és megújult erővel gyakoroljuk-e jócskán megcsappant szeretetünket? A magyar kultúra napján joggal érezzük át egyszerre az öröm és az elégedetlenség érzését: mennyire jutottunk, de mennyire juthattunk volna? A kultúra soha nem volt ingyenes ajándék, ma is pénzbe, sok pénzbe kerül. Csak sajnálni tudjuk, hogy a társadalmi elosztás során egyre kevesebbel kell beérniük azoknak, akik a művelői még élvezői. De mennyi mindenhez a kevés pénz is elég, csak emberségből, tiszta szándékból, jóakaratból, felelősségérzetből kell több. 1995■ JANUAR 21., SZOMBAT A magyar csárdás Thaiföldön A tánc az életem, a színpadon boldog vagyok Kéki Klára Az iskola ásító feketeségben zsivajtalan hétvégi álmára készül. A tornaterem félig nyitott ajtaján hívogató fény dereng. Muzsikaszó lopakszik a néptelen folyosókon, csengő gyermekhangfoszlányok kérnek bebocsátást megfáradt lelkűnkbe. Péntek délután öt óra. Rajna Beatrix, az Apáczai Csere János Gyakorló Általános Iskola néptánctanára szakköröseivel próbál, fellépésre készülnek. — Mezőcsáton születtem, zeneszerző családban nevelkedtem. Édesanyám tánctanár. Az alma nem esett messze a fájától — mondja mosolyogva a kezdetektől. Öt évig hegedültem, a táncnak a baletten kívül minden változatát megkóstoltam. Később a főiskolán ért utol az igazi nagy szerelem a néptánc. □ Mikor határoztad el, hogy tudásodat megosztod tanítványaiddal isi — A földrajz-testnevelés szakos diploma átvétele után Tiszadadán majd Tiszadobon kezdtem gyermekcsoporttal foglalkozni. Az első lépéseket hamarosan újabbak követték, Nyíregyházára kerültem az Igrice III. vezetője lettem, de az Igrice I. és a Margaréta csapatával is dolgoztam. Jelenlegi munkahelyemen egyebek mellett a Nyírség táncegyüttes egyik utánpótlás gárdáját, a Babszem gyermekcsoportot nevelem. Nekik már koreográfiát is készítek. Jó látni, ahogy az elképzeléseim a parkettán életre kelnek... ilyenkor őszintén hiszem, hogy érdemes. □ Szakköri foglalkozásaidon magnetofon helyett gyakran muzsikusok húzzák a talpalávalót. Kik ők? — Elsőéves népzene szakos hallgatókból verbuválódott a négytagú Vadkörte együttes, az ő közreműködésükkel minden próba élmény, a színpadi fellépések hangulatát idézi. Egyikünk sem gondolta, hogy az élő zene ekkora hatással lesz: megduplázódott a táncolni vágyók száma. Rendszeresen 50-60 nebuló ropja heti két alkalommal a tornateremben a táncot. A mütyürök, ahogyan Bea nevezi őket, elsősök, a legidősebbek hatodik osztályba járnak. Néha, amíg a szülők kint várakoznak, a kisebb testvéreket is becsalogatja a vidám zeneszó, bájos esetlenséggel esetlenek, botla- nak utánozzák a „nagytesót”. Ez az igazi siker. — A Babszemekkel ott voltunk a Nyírségi Ősz rendezvénysorozat megnyitóján. Táncosként a Ki mit tud győzelem volt életem legszebb, legemlékezetesebb sikere — mondja cisllogó szemmel, amikor sikereiről faggatom. A Nyírség táncegyüttesből tizenkét pár szerepelt a verseny során, a válogatás három fordulóban történt, minden alkalommal a legjobbak között voltam. □ Avass be minket is, beszélj egy kicsit a kulisszatitkokról. Mennyi ideig tart, míg beöltözöl egy-egy fellépésre? — A haj fonással kezdünk, sminkelünk, utána öltözködünk. Mire mindennel elkészülünk, eltelik egy-két óra. □ Hány darabból áll a fellépőruha? — Az mindig attól függ milyen viseletben táncolunk. A Ki mit tud-on például ecsediben: pendely, két alsó, egy felsőszoknya, blúz, mellény, kötény, harisnya, csizma. Még sohasem számoltam, de tíz fölött van egy teljes kollekció. □ Ez csak egyféle öltözék. Mi van akkor, ha az előadás két-három különböző tájegység viseletében léptek színpadra. Egyórás szünet? — Ilyenkor előre levállfázunk, azaz fordított sorrendben szépen lerakjuk a kellékeket, váltáskor pár perc alatt le- és felkapkodjuk az egyes darabokat, és újra a deszkákon lehetünk. □ A gyors ruhacsere tálcán kínálja a „meleg” helyzeteket. Előfordult már, hogy egymásba gabalyodtatok? — Az nem — mondja nevetve —, de egyszer az egyik lány az én szoknyámat vette fel, egyszerűen eltévesztette, én meg ott álltam dermedten. Mire megtaláltam és magamra húztam az ő rokolyáját, a többiek már a színpadon álltak. Szerencsére volt egy pillanat, amikor feltűnés nélkül csatlakoztam a többiekhez, a közönség semmit sem vett észre. □ A fokozott igénybevételtől gyorsan kopnak a kellékek. Eddig hány pár lábbelit „fogyasztottál” el? — Öt év alatt egy pár csizmát és három pár cipőt koptattam el. A csizmát örököltem, de a karaktercipőket vadonatúj állapotukból táncoltam rongyosra. □ A szoknyás viseletek 4-5 kilogrammot nyomnak, a sokadik forgásnál mér érezhető húzásuk van. Mennyit fogynak a lányok egy-egy fellépés alkalmával? — Izraelben tűző napon úgynevezett menettáncot kértek tőlünk, akkor két-három kilótól szabadultunk meg, de normál köTáncbarátság Amatőr felvétel rülmények között is egy-két kilogrammot biztosan leadunk. □ Izraelen kívül hol jártál még az együttessel? — Spanyolországban. A kedvenc fotóm is ott készült. Belgiumban, Görögországban, és Thaiföldön voltunk. Meghívásunk van Amerikába is, egy nemzetközi találkozóra. Sajnos tavaly nyáron sem tudtunk elmenni ugyanerre a fesztiválra, egyszerűen nem volt pénzünk a repülőjegyre. Talán most sikerül. Támogatókat keresünk, nélkülük semmi esélyünk sincs kijutni a kontinensre. A rendezvényen mi képviselnénk Magyarországot, nagyszerű küldetés lenne kis hazánk hagyományait megmutatni az Újvilágnak. □ Az együttesről készült fényképeken alig ismerek rád, teljesen átváltoztat a jelmez/fö Amikor „civilből” népviseletbe öltözöm, úgy érzem, nemcsak ruhát, de lelket is cserélek. A tánc az életem, a színpadon boldog vagyok. A zenekar a húrokba csap, Bea a fiúk közé penderül. A huszonöt éves lány szőke haj fonatában huncutkásan mosolyog a tűzpiros pántlika... Ha rajtam múlna, a következő beszélgetésünk így kezdődne: Amerikából jöttem...! A mindennapi kenyerünk hajdanán $2tics István A kenyérkészítésnek nagy múltja van. Sokféleképpen változott. Évszázados nagy léptekkel jutottunk el a XX. századig, ahol még emlékeinkben él — mert ma már ritkán sütnek házi kenyeret. Pedig 1 kg-os kenyeret 0,75 kg kenyérlisztből lehet sütni. Éz jóval kevesebb, mint egy kg-os kenyér ára. Faluhelyen ma is kikerül a hulladék tüzelő, talán a kemence is megvan. Nem igényel a kenyérsütés nagy beruházást. Akkor miért nem élünk a lehetőséggel ebben a dráguló világban? Hogy a kenyérsütés tudománya mégis veszendőbe ne menjen, nagynéném receptjét írom le, aki 70 éves koráig végezte ezt a szép munkát. Családtól függően 4-5 kenyeret sütöttek általában. Kenyerenként 4 liter kenyérlisztet szitált abba a dagasztóteknőbe, amit soha semmi másra nem használt. Estére a széklábon enyhes helyre helyezte a csikó-spór közelében. A szaktudás ezután következett. Este megkovászolt bekötött fejjel. A kovász mint erjesztő, az előző sütésből kiszakított tészta, ami penészmentesen száradt meg a másik sütésig. (De hasz-nálatos volt az egész évre elkészített komlóskorpa is.) E kemény anyagot egy liter langyos vízben széttördelve eláztata. A kapott sűrű levet a liszttől különválasztva a teknő másik végébe különítette el. Ehhez pluszként annyi dkg élesztőt futtatott fel a vízben, ahány kenyeret akart sütni. E másszát a szitált lisztből felszaporította, hogy tésztás legyen, mintha fánkot sütne. Közben egy 5-6 literes fazékban krumplit főzött, megtisztította, megreszelte és hozzáadta a kovászhoz. A krumpli a szaporításon túl a kenyér száradását lassította, frissen tartotta. Ettől jellegzetes a házikenyér. E folyamat után a kovászfát a kovász felé a teknőre helyezte, majd fehér sütőabrosszal leterítette, és rá még egy párnát is helyezett, hogy a kovász meg ne fázzon, biztosan megkeljen. A hajnali órákban kezdődött a dagasztás. Előtte kenyerenként félmarék finomsót langyos vízben feloldott, ezt az elegyet a kovászra rátöl- tötte és egyenletesen eldolgozta. (A sótlan kenyér élvezhetetlen.) Az így elkészített masszához lisztarányosan 4-5 liter langyos vizet öntött, fokozatosan. Tehát a kenyérsütés titka a kidolgozáson túl a szükséges anyagok arányának az eltalálása, megérzése — mérés nélkül. Ez a rutin a gyakoriságból alakult ki minden gazdaasz- szonynál. A kovászt és a lisztet a tapasztalás alapján egyesítette, míg a liszt és a kovász tésztává nem vált. A kenyérsütés legnehezebb munkája következett. Laza szorítással, ökölbe vett kézzel elkezdte a dagasztást. Ha véletlenül kemény volt a tészta, akkor ezt vízzel arányosan szaporította. Úgy kellett eltalálni, hogy a dagasztás és a hajtogatás után a kéz tészta nélkül, tisztán maradjon. Akkor volt jó a kenyér tésztája, ha püfögött a keze alatt és a teknőre sem ragadt már. A végén (nyilván babonából) 2-3 cuppantást is tett hangosan. Ezzel jelezve, hogy a dagasztás kész. A másik megállapítás pedig úgy szállt szülőről gyermekre, őt is úgy tanították, hogy igazán akkor van jól bedagasztva, ha „csepeg a padlás”. Ez azt jelentette, hogy a kemény munkától a dagasztást végző homlokán megjelentek az izzadtság cseppek. Köztudott, hogy minél tovább történt a dagasztás, annál finomabb lett a kenyér. A túl keményre dagasztott tészta azért nem jó, mert a kenyér szeléskor morzsálódik. Ha viszont túl lágy, akkor pedig „elfut”, és lapos jellegtelen lesz. Jó kenyeret nem mindenki tudott sütni. A bedagasztás után ismét letakarás következett, sőt itt is párnát tett a kovászfára, hogy melegben pihenjen, és ismét tovább keljen a tészta. A lyukacsos és spongya belseje és a könnyűsége ettől lett a kenyérnek. A domború kenyér mindig remekműnek számított. Gyermekkoromban azzal mértük le egymást közt a kenyér minőségét, hogy egy körülkaréj kenyérből hány teljes harapás tellett a legszélesebb részén. A nyolc egymás melletti harapás már győztes volt. A szakítás után a kemence kifűtése következett, szőlővenyige, gally, izékkóró, melléktermékek stb. felhasználásával, ami felhalmozódott a kisari határban. A tüzelés addig tartott, míg a kemence alját képező tégla a piszkafa dörgölésével nem szikrázott. Ekkor a szénvonóval a tüzet és a hamut „szirkót” kivonta és a tiszta tüzes tégla várta a bevetést. A kosarakat a kemence szájához kitakargatva elhelyezte, és lendületes, gyors mozgással a kenyérsütő lapátra borította, s még formált rajta egy keveset és bevetette a kemencébe egymás után. A sütés két óra hosszan tartott. A megsült kenyeret szénvonóval vagy lapáttal egyenként kihúzta, és megtisztította az alját széndarabtól vagy hamutól, a tetejét pedig a kormos égéstől. Ha az alját meg- ütögette és az dobogott, biztosan megsült. Napkelet • A KM hét végi melléklete
