Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-31 / 309. szám
12 Napkelet • A KM újévi melléklete TÁRLAT Pongor Béri Károly alkotásai Portré Virág-Dinamika Leány Zádor-híd KM-reprodukciók A próféta meg az ő hazája Sem az iskola, sem a falu vezetése nem vette komolyan a művészt Nyírmihálydi (KM) — Mikor végighallgatom Pongor Béri Károly festőművész élet- történetét, egy latin közmondás jut eszembe: Sub pondere ereseit palma (Teher alatt nő a pálma). Hiszen a cigány származású művésznek egész eddigi élete mintha e közmondás példázata volna. 1951-ben Nyírbélteken született. Hároméves korában költöznek Nyírmihálydiba. Hatéves, amikor kis híján elviszíti látását. A gyenge fizikumú kisfiúnak mégis sokat kell dolgoznia szüleivel a puszta megélhetésért. Ipari tanuló, de az iskolát nem fejezheti be. Zenével próbálkozik, de a szegénység miatt ezt is fel kell adnia. Bár már gyermekkorában kitűnik tehetsége, sem az iskola, sem a falu vezetése nem veszi komolyan: sem anyagi, sem erkölcsi támogatást nem kap. Később szabó lesz, sokat dolgozik otthon is munka után. Anyagi körülményei javulnak. — Ekkor, 1975. december 5-én határoztam el — emlékszik vissza —, hogy én márpedig festőművész leszek, és minimum három és fél év alatt országos hírnevet szerzek. □ Elég szokatlan, hogy valaki pályája kezdetét napra pontosan tudja. Valami rendkívüli esemény fűződik e dátumhoz? — Akkor még első feleségemmel éltem Debrecenben, akinek a szülei erősen befolyásolták, ellenem hangolták. Nem láttam kiutat, mert ha a mélyindíttatásnak teret akartam engedni, márpedig ez igen erős volt bennem — el kellett hagynom. Nem volt mit tenni: valósággal megszöktem, s albérletbe költöztem. És akkor, az albérleti kis szobában, azon a napon csoda történt: a súly, ami addig lehúzott, sárba nyomott, egyszerre csak lefeslett rólam; könnyűnek éreztem magam és erősnek. Ma már úgy fogalmazom meg ezt a csodát, hogy megtaláltam Istent. És ez erőt adott nekem. Erőt az alkotáshoz, az élethez, erőt a dachoz. □ A saját maga által meghatározott „határidőt” tudta-e tartani? — Igen. Budapesten a Pataki Művelődési Házban mutatkoztam be az autodidakta cigány festőművészek első országos kiállításán. Képeim — ahogy mások fogalmaztak — nagy feltűnést keltettek. 1979. augusztus 7-én mutatták be a tévében az első riportfilmet rólam, mely a tokaji művésztáborban, a Tisza-parton készült. Később a Zichy-kastélyban, a Kassák- teremben, az ország több városában láthatták képeimet. Aztán egyszer csak csend, nyomasztó csend keletkezett körülötte. Szentendrei életműkiállítása után (1983) a riporterektől, a tévésektől tudta meg, hogy felső utasításra: stop a hírverésnek. Valakinek, akik felismerték képeiben az erőt, nyilván zavaró volt, hogy miért éppen ő az, aki ezt a merőben új stílust műveli. Pedig idő közben külföldön is egyre inkább megismerik: 1985-ben Párizsban, a főpolgármesteri hivatalban nyílik meg a cigány képzőművészek első világkiállítása. Pongor Béri Károly képei a fő helyre kerülnek. Nem sokkal ezután Németországban három kiállítása is volt, ezek közül kettőt meg kellett hosszabbítani. Vándorkiállítást terveztek, összesen tíz németországi városban. Háromnál elakadtak. Eközben itthon módszeresen hallgattatják el: nem állíthat ki, nem adhatja el képeit. Míg végül anyagilag teljesen a padlóra kerül. Rendőrök jelennek meg lakásán. A vád: gyermekrablás. Miután ez nem ül, egy fiktív nyomtatványt kreálnak. Ezen második felesége (aki pedagógus volt) hamis aláírása. A papír azt bizonyította volna, hogy ők a „Napfény Gyermekei” szekta vezetői, és az a céljuk, hogy már a hétéves gyermekeket elszakítsák szüleiktől, úgymond behálózzák, bűvkörükbe vonják. (A vád már csak azért is nevetséges, mert Beriék megkeresztelkedett hívő reformátusok.) A sors fintora, hogy éppen náluk töltötte a szünidőt egy értelmi fogyatékosnak tartott hétéves intézeti kisfiú, akit a családi szeretet „kigyógyított” értelmi fogyatékosságából. Az állandó zaklatások, rendőri megfigyelés miatt Debrecenből Nyírmihálydi mellé egy kis tanyára, Cserhágóra költöznek. De hamarosan itt is megtalálják őket. A bérelt lakás megvásárlására az OTP-től (már) nem kapnak hitelt. Koholt vádak alapján börtönbe akarták csukat- ni. Ékkor születik meg a kétség- beesett elhatározás: itthagyják a szülőföldet, mely ilyen mostohán bánt velük. Második gyermekét várja felesége, mikor nekivágnak a nagyvilágnak. Egy év német- országi lágerekben — maga a pokol. — Mikor végre kint lakást bérelhettünk, rengeteget dolgoztam. Képeim értek annyit, hogy mikor hazakerültünk, lakást tudtam vásárolni. Hogy mégsem maradtak Németországban, ebben az 1989-es magyarországi események döntően közrejátszottak. Hazajöttek. Ma már hat gyermeket nevelnek: három fiút és három lányt. És végre van műterme, melyben a festőállvány mellett szintetizátor is van. Merthogy Pongor Béri Károly nem lett hűtlen a zenéhez sem: sőt, egyik dalát maga énekelte nemrég a tévében. Hazatérése után három riportfilmet vetít- tek róla a tévében: 1991-ben és néhány hete kettőt. Emlékezetes marad számára kiállításának megnyitója néhány hete a debreceni Déri Múzeumban, ahol együtt volt a képzőművészet, a költészet Bényei József és a zene Mészáros Mihály révén. Alkotásait ismeri a művészetkedvelő közönség Japán, az Amerikai Egyesült Államok több városában, Nyugat-Európa számos országában. Megyénkben viszont utoljára 1980-ban voltak kiállításai. Pongor Béri Károly A szerző felvétele LÁSZLÓ BENCSIK SÁNDOR: A szarvasok népe Kevés nemzet fiának adatott meg, hogy — képletesen szólván — saját népe őstörténetének vendége lehessen. Tíz évvel ezelőtt Nyugat-Szibériában jártam, az Ob és az Irtis mellékén. Laktam Hanti-Manszijszkban, az ugor fővárosában, és tapostam a havat a környéken másfelé is. Ám nem voltam idegen sehol, egy pillanatra sem. Rokon voltam. Akit csakhamar körülvettek a valamikori egymás melletti létünk tényei. Tárgyiak, szellemiek egyaránt. Igen, hisz őstörténetünk egyik hajdani nagy korszaka ott máig is élő, jelenkori néprajz. Már az első este körbeültünk: két osztják (hanti) s két vogul (manysi) író, egy szamojéd (nyenyec) költő meg én, a magyar tollforgató. És minden más ügyet megelőzve mondogatni kezdtük, ízlelgettük, kiáltozva ismételgettük a sokezer évvel ezelőttről megmaradt közös szavainkat. — Am? Én! Ming? Mink! Ver? Vér! Szem? Szem! Szim? Szív! Nyalm? Nyelv!... — És így tovább, szünet nélkül. Különös éjszaka volt, a szavak rituáléja zajlott benne, a nyelvtestvériség szertartását ültük éjfélig. — Ej? Éj! Ószint? Ásít! Aljat? Ágy! Ulem? Álom!... — Chólimszátchusz száu! — mondta végül egy osztják. — Kóremszátchusz szau! — bólintott egy vogul. — Háromszázhúsz szó — nyugtáztam én is. De számolhattunk volna akár ezret is. Nyelvrokonságunk nyilvánvaló s rég tudott bizonyosság. És akkor is igaz, ha ma már köszönni sem tudunk egymásnak tolmács nélkül, hát még beszélgetni. Ám eközben mégis épp ez a közös gyökerű, ősi szókincsmaradék adja a legtávolabbi múltra, a kezdetek kezdetére nyíló ajtó legelső kulcsát. ... Búvárkacsa úszik a tavon. Jajgatva fölkiált, óouuiij!, majd alábukik. Rénszarvasok vonulnak inni, bokáig kattog a csont. A völgy mélyén suttogás kél, nyögés, sóhaj, szuszogás. Hófajdok nevetése válaszol rá: kopek, kopek, pek-pek, hehe, hehe, hee! A bozótban mozgás támad, sötétebb és világosabb alakok jönnek-mennek, forgolódnak. Integetnek, hadonásznak, a réneket riogatják. Amott fajdkakasok kopogtatják az ágakat, köszörülik a csőrüket. Messziről olyanok, mintha púpos hátú törpe manók lennének. A meredély szélén csikorogni kezdenek a fák, suvad a hó, zörög a jég, döndül a föld. Egy alvó szarka fölriad, s csörögve elrepül. Esteledik. Az erdők feketék, a magaslatok vörösbarnák, a mélyedések mélylilák. A jégmező aranysárga, vakít a hó, ezüst tükör a víz. Acélkék az alsó ég, sötétkék a felső ég, fehér fejű, szürke hátú üveghegyek a felhők. A láthatár pereme tűzpiros, mögötte sugárnyalábok nyúlnak a csillagokig. Ez a táj csupa káprázat és csupa homály. Kozmikus szépségek keverednek benne földi csúfságokkal. Itt éjjel-nappal áll a harc életre-halálra, és keveseknek adatik kegyelem. Ám mégis valami fenséges nyugalom árad belőle, a természet nyugalma. Egyszerűség van, kétszerkettő van, harmónia van. Csoda-e hát, ha ez a világ a mesék ihletője, a regék forrása is egyben? A költészet és a mítoszok bölcsője? Ebben a régióban a hideg az úr. A hó, a jég, a fagy s a szél. Irgalmatlanul hosszú a tél, kicsi és gyönge a nyár. A hőmérséklet még júliusban is alig éri el a plusz tíz- tizennégy fokot. S a vékony termőréteg alatt állandóan fagyott az altalaj. — Aki már járt messze északon, sarkköri vidéken,
